Bő egy éve, 1997. február 14-én kezdődtek az átmenet éveinek legjelentősebb agrárdemonstrációi, amelyek a rendszerváltást követő megmozdulások között is a legnagyobb tömeget megmozgató szerveződések sorába illeszthetők. A sajtó és a résztvevők egyaránt az 1990. évi taxisblokádhoz hasonlították ezeket a tüntetéseket, egyrészt jellegük (részleges útelzárás), másrészt hatókörük (országos) alapján.
Hatvan különböző foglalkozású, eltérő életkörülményekkel, társadalmi helyzettel jellemezhető asszony élettörténete alkotja írásunk alapanyagát. 1995 júliusa és 1996 márciusa között beszélgettünk velük ott, ahol mindannyian élnek, egy alföldi mezővárosban.[1] Egy eltartott és egy közelmúltban munkanélkülivé vált asszony kivételével valamennyi beszélgetőpartnerünk aktív kereső volt a kérdezés időpontjában.
1993. július 1-jétől életbe lépett, legalábbis részlegesen a kórházak és szakrendelők teljesítményfinanszírozása. Vagyis a működési, illetve a bérköltségek 30 százalékát „teljesítményalapon” kapják az egyes intézmények. A teljesítményt mérő pontok (mert természetesen nem forintokról van szó) összesítése hosszadalmas feladat, így az új rendszer első eredményeit legkorábban szeptemberben ismerhetjük meg. Kétséges, hogy az új finanszírozási rend valóban az egészségügyi dolgozók és a lakosság által egyaránt vágyott jobb színvonalú ellátáshoz járul-e hozzá.
Az egészségügyi válság jeleit minden amerikai jól ismeri, sokan már a rendszer egykor oly biztosnak tűnő alapelveit is megkérdőjelezik.
Az amerikaiak az egészségügyi szolgáltatást ugyanolyan árunak tekintették, mint bármi mást – semmi okot nem láttak arra, hogy az egészségügyi szolgáltatás és biztosítás terén zajló versenyt korlátozzák vagy szabályozzák.
Szabadpiac
A világ fejlett országaiban a 80-as évekre mindenhol olyan társadalombiztosítási rendszerek alakultak ki, amelyek döntő forrását közpénzek biztosítják, s amelyek mellett a magánbiztosítások csa
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 13 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét