Skip to main content

Egészségügy, szabadpiac, válság

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Pillanatkép az Egyesült Államok egészségügyi rendszeréről


Az egészségügyi válság jeleit minden amerikai jól ismeri, sokan már a rendszer egykor oly biztosnak tűnő alapelveit is megkérdőjelezik.

Az amerikaiak az egészségügyi szolgáltatást ugyanolyan árunak tekintették, mint bármi mást – semmi okot nem láttak arra, hogy az egészségügyi szolgáltatás és biztosítás terén zajló versenyt korlátozzák vagy szabályozzák.

Szabadpiac

A világ fejlett országaiban a 80-as évekre mindenhol olyan társadalombiztosítási rendszerek alakultak ki, amelyek döntő forrását közpénzek biztosítják, s amelyek mellett a magánbiztosítások csak kiegészítő szerepet játszanak, Amerikában ellenben a magánbiztosítás maradt az uralkodó. Míg a társadalombiztosítási rendszerek a társadalmi érdek vagy a szolidaritás alapelvére épültek, addig az amerikai magánbiztosítás üzleti alapokon működik, tehát két szerződő fél kölcsönös érdekeltségén alapul.

A szerződő felek a munkaadó és a biztosítótársaság, majd pedig a biztosítótársaság és az egészségügyi szolgáltatók. A problémák az előbbi kapcsolatrendszerében halmozódtak fel. A munkaadók és a biztosítótársaságok közötti szerződések valójában együttes biztosítások – az egy munkahelyen dolgozók csoportos kockázati tényezőitől függő áron. A kisebb létszámú vállalkozások esetén ez a kockázat, bármilyen véletlen betegség esetén, könnyen megnőhet, amelyet a biztosítási díjak emelkedése gyorsan, már a következő évben követ. A recesszió sújtotta gazdaságban éppen a kisebb vállalkozások tudják ezt a legkevésbé tolerálni, és a kisvállakozások és alkalmazottaik egyre-másra kerülnek ki a biztosítottak köréből. A több ezer biztosítótársaság árai is emelkednek. A csoportos kockázati tényezők megállapítása komoly szakértelmet igényel, és a szolgáltatók ellenőrzése is sokba kerül.

A több százezer, többé-kevésbé önálló egészségügyi szolgáltató és a sok ezer biztosító közötti tranzakciókban a partnerek nem ismerik egymást. Az egymás iránti bizalmat a bürokrácia helyettesíti, amelynek költségei viszont csillagászatiak. A biztosítótársaságok és az orvosi szakma hagyományos összefonódása következtében az orvosi fizetések, illetve díjtételek magasak, a gyógyszerek ára is felfelé kúszik, és az orvostechnikai beruházásoknak sincs fékje.

A válság okait még hosszan lehetne sorolni, következménye azonban világos: az Egyesült Államokban, amely nemzeti jövedelmének példátlanul magas hányadát, mintegy 13%-át fordítja az egészségügyre, 35 millió ember nincs biztosítva, s mind több ember kénytelen szembenézni a biztosítás elvesztésének reális veszélyével.

1988 és 1990 között 60 millió ember, azaz minden negyedik amerikai veszítette el hosszabb-rövidebb időre egészségbiztosítását. Az egészségügy válsága tehát ma már nem „szegénykérdés”, hanem határozottan középosztályi probléma, és ez világosan látszott a választások során: a közvélemény-kutatások szerint Bili Clintont elsősorban nem személye, hanem programja miatt választották meg, aminek pedig második legfontosabb eleme éppen az egészségügy kérdése volt.

Boszorkánykonyha

A választások előtt mind George Bush, mind pedig Bill Clinton vázolt valamiféle reformelképzelést. Bush az amerikai egészségügyi rendszer értékeit és eredményeit magasztalta, bizonytalan utalásokat téve a munkaadók biztosításfizetési kötelezettségére. Bill Clinton pedig – nem kevésbé körvonalazatlanul – azt ígérte, állampolgári joggá teszik az egészségügyi szolgáltatások igénybevételét. Az egészségügyi piac kormányzati regulációját hirdette meg, amely nem a verseny felszámolása, hanem „irányítása” lenne.

Mit jelent az „irányított verseny”? Az elnök tulajdonképpen a már hosszú idő óta működő HMO-khoz (Health Maintainance Organization) hasonló szervezeteket kíván életre hívni, és egységes rendszerbe szervezni. Orvosokat, kórházakat és biztosítókat ugyanazon szervezetbe tömörítő „szövetkezetek” versenyeznének a jövőben. A tét pedig a szolgáltatások ára, a fogyasztók elégedettsége és az orvosi praxis sikere. A verseny „eredményét” egy állami szervezet évente nyilvánosan értékelné, eldöntve, hogy mely „szövetkezet” tekinthető a leghatékonyabbnak. A leghatékonyabbnak ítélt „szövetkezetek” költségszintje adókedvezményekre jogosítana, az efölötti költségek azonban adókötelesek lennének. A kisebb munkáltatók mostani piaci hátrányát a számukra létrehozott „állami szövetkezetek” igyekeznének kiegyenlíteni, és a jelenleg nem biztosított személyek és családok ezekhez való csatlakozását az állam szubvenciók útján is segítené.

A Clinton-féle reformterv az egészségügyi piac összes, hatalmas tőkeerővel bíró szereplőjének érdekeit sérti. Az elnöknek el kellett döntenie, hogy kit választ szövetségesül. A gazdaság sok területével összefonódott biztosítótársaságok, az orvosi háttéripar mamutcégei, közöttük a gyógyszergyárak, illetve a szintén nagy hatalmú orvosi szakmai tömörülések egymással is érdekellentétben álló csoportjai közül Clinton a biztosítók számára kínált alkut.

A nyilvánosság előtt két szálon futottak az események: egyrészt kampány kezdődött a gyógyszergyárak ellen (az elnök szegényklinikákat látogatott, demokrata szenátorok pedig a gyógyszeripari cégeket támadták), másrészt létrejött az egészségügyi reformtervet kialakító bizottság, melynek elnökéül feleségét, Hillaryt nevezte ki.

A gyógyszeripar elleni támadás komoly eredményeket hozhat az elnök számára. A „marketingköltségek” felemlegetésével arra a széles körben korrupciónak tekintett, úgynevezett „piacélénkítő” tevékenységre emlékeztetik a közvéleményt, amelyet a gyógyszergyártó cégek az orvosok, nővérek és az egészségügyi segédszemélyzet körében folytattak. Ha az amerikaiak kényes dilemmája a szabadpiac tisztelete, valamint a korrupciómentesség között az utóbbi javára dől el, akkor Clinton várhatóan maga mögött tudhatja majd a közvélemény támogatását a gyógyszerárak megfékezésére tervezett lépései során. S a remélt gyógyszerárcsökkenés okozta költségmérséklődést a biztosítótársaságok – kisebb szervezeti átalakulásokkal – szívesen fogják honorálni.

Az igazi átalakítási tervek Hillary Clinton boszorkánykonyháján készülnek. A reformbizottság összetételét hosszú ideig homály fedte – a kormányzat minden tagja egyetértett azzal, hogy az előkészítő bizottság ne reprezentatív testület legyen, és lobbyérdekektől függetlenül dolgozzék. A kormányzat szerint a lobbyzásnak a kongresszusi vita során jön el az ideje. A titkosságot csupán egy konzervatív fogyasztói egyesület, valamint az Amerikai Orvosi Egyesület támadta. Ha a szakmai lobbynak sikerült is elérnie a bizottság titkosságának bizonyos mértékű feloldását, úgy tűnt, sem az elnököt, sem Hillaryt nem sikerült eltántorítani attól, hogy az egészségügyi reform kidolgozásakor elsősorban a közgazdászokra támaszkodjanak, és ne az egészségügyi szolgáltatásokban érdekeltek szempontjait tartsák szem előtt. A május 1-jéig beterjesztendő reformtervezetében várhatóan az egészségügyi piac szereplőinek jelentős állami regulációját és a biztosítottak körének jelentős kiterjesztését fogják javasolni.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon