Dunay Pál

Nyomtatóbarát változat

Néhány alapkérdés megítélésében valóban teljes az egyetértés. A vitás pontok kapcsán egyetlen jelentős politikai csoport sem kívánja a választási kampány küszöbén kenyértörésre vinni a dolgot: úgy gondolják, hogy a külügyek alig befolyásolják a szavazók magatartását. Az Országgyűlés a választási ciklus végének közeledtével egyre inkább a választások függvényévé tesz minden politikai vitát. Ahol valamelyik politikai erő úgy véli, hasznot húzhat egy kérdés napirenden tartásából, ott élénk eszmecsere várható, ahol nem, ott a téma lassan teljes érdektelenségbe fullad. Érthető persze, ha többeknek nincs kedve újra kezdeni azt a vitát, hogy vajon melyik párt szolgálja jobban „a nemzeti érdekeket”, melyik a „hazafiasabb”, netán melyik a „magyarabb”, bár már most is jól látható: a választási kampány bővelkedni fog effajta „sárdobálásban”.

Ebből viszont aligha következik, hogy az elkövetkező hónapokban zárójelbe kellene tenni a lényeges kérdésekre koncentráló külpolitikai disputát. Csakhogy ez a jelek szerint egyelőre légüres térben vitatkozó szakemberekre marad. Ennek két veszélye is van. Egyrészt a kormányzat nem érzi, hogy kritikus ellenzéki ellenőrzés alatt áll, másrészt a választásokat követően kormányra kerülő új koalíció a tisztázó külpolitikai viták elmaradása miatt ismét hibát hibára fog halmozni. És ezt a kockázatot sem az ellenzék politikusainak, sem az érdeklődő közönségnek nem szabad vállalnia.

A békülékeny ellenzék

Ahhoz, hogy eldönthessük, milyen vitákra van szükség, érdemes röviden s óhatatlanul elnagyoltan áttekinteni, hol tart a külpolitika három esztendővel a választást követően.

Az első kulcskérdés; megtett-e mindent a kormány azért, hogy az ország felzárkózhasson Európához (értsd Nyugat-Európához)? Az ellenzék úgy látja – s ez a „békülékeny hang” egyik oka: igen, a koalíció lehetőségeihez képest mindent elkövetett –, valóban létrejött a társulási szerződés az Európai Közösséggel, s ismerve a Maastricht után válsággal küzdő tizenkettek helyzetét, már ez is szép eredmény. Legfeljebb azt lehet kifogásolni, hogy bár a törvényhozás létrehozta a közeledést felügyelő szervét, a végrehajtó hatalom igencsak késlekedik. Továbbra sem világos, melyik minisztériumé lesz a végső szó: a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és a külügyi tárca egyaránt okkal formál jogot központi szerepre. Az egyik ellenzéki párt egyenesen azt javasolja, az egész kérdéskört bízzák vadonatúj főhatóságra.

A nyugati biztonsági szervezetekkel kialakítandó viszony – a magyar külpolitika másik neuralgikus pontja – ma már nem vált ki olyan heves érzelmeket, mint korábban: a NATO-tagság követelése és a „garanciavadászat” helyét pragmatikusabb szemlélet váltotta fel. A megvalósítás napi gyakorlata során azonban nap, mint nap hangzanak el felelős kormányférfiúktól diplomáciai aprómunkával elő nem készített, utólag kínos magyarázkodást követelő nyilatkozatok. A parlament külügyi bizottságának MDF-es alelnöke például az Észak-atlanti Közgyűlés rendezvényén, nem sokkal később a külügyminiszter az Észak-atlanti Együttműködési Tanács ülésén tett ilyen bejelentést; a honvédelmi miniszter békefenntartási kérdésekben jelentett be olyan lépést, amelynek egy nappal később minden állítását helyre kellett igazítani.

Mindezek ellenére az integrációs politika alapvonalaiban valóban konszenzusképes. A konszenzus arra épül, hogy amennyire csak a körülmények (a tagállamok) engedik, kerüljünk közel az EK-hoz, a NATO-hoz és néhány más nyugati intézményhez. A kép azonban részleteit tekintve nem ennyire rózsás. Míg az ország az EK–NATO-fatörzs egyik alsó ágán gubbaszt, s gyűjt erőt ahhoz, hogy följebb kapaszkodjék, a legnagyobb kormánypárt szélsőségesei éppen azt az ágat fűrészelik el, amin ülünk.

A másik oldal, az ellenzék képviselői nyilván azért nem bírálják a kormány integrációs politikájának fogyatékosságait, mivel egyrészt a problémák nem alapvetőek, másrészt attól tartanak, könnyen rájuk süthetik, hogy szándékosan az ország „rossz hírét keltik”.

Amiben nem lehet konszenzus

A Nyugat-Európához való felzárkózás és csatlakozás volt tehát az a „legkisebb közös többszörös”, melyet minden politikai irány „önfeladás” nélkül elfogadhatott. Közben azonban előbukkant néhány kérdés, melyek nemcsak közvetlen környezetünket, hanem a Nyugatot is igencsak nyugtalanítják.

A kisebbségek, a szomszédság, a határok kérdéséről van szó.

Az ország szomszédainak száma az elmúlt két évben ötről hétre emelkedett, s közülük mindössze kettő (Ausztria és Románia) államiságát hagyta érintetlenül a változások vihara.

Az MDF-kormány 1990-es hatalomra jutásakor abból indult ki, hogy ha 1989 néhány hónapjában Magyarország „méreteit meghaladó” politikai szerepet játszhatott, ennek a jövőben, megváltozott körülmények között is így kell lennie. Ez a már-már „messianisztikus” szerepfelfogás azzal párosult, hogy a nemzet mint „összmagyarság” érdeke nyilváníttatott legfőbb politikai értéknek. Az emóciók érthetők, az arra alapozott kormánypolitika azonban nem. A helyzetet tovább súlyosbítja az, hogy míg több millió magyar ajkú lakos él a szomszédos országokban, addig a Magyar Köztársaságban a nemzetiségiek száma igen csekély. A kisebbségi kérdések tehát az érdekek „természetes” kölcsönössége alapján nem rendezhetőek. Az egyetlen, amit a kormány ebben a kényes helyzetben tehet: tartózkodik minden olyan (propagandisztikus) nyilatkozattól, melyek arra utalnának, hogy a kisebbségek sorsát jelenlegi lakóhelyükön kívül kívánja megoldani, netán erre bátorít. Külön kérdés: mikor, meddig, mi módon befolyásolhatja a magyar kormány a határon túli magyar szervezeteket. És e téren hallatlanul törékenyek a „határvonalak”. Ha például véletlen egybeesések folytán négy szomszédos országban egyszerre fogalmaznák meg az ottani magyar szervezetek autonómiaigényüket, egy hazánk iránt nem nagy szimpátiával viseltető politikus nyomban élne a gyanúperrel: az ilyen és hasonló kezdeményezéseket Budapesten hangolják össze.

A magyar kisebbség helyzetének kérdését egyértelműen el kell választani minden más függő ügytől: még a határok kölcsönös garantálásától is. Az, hogy nincsenek területi revíziós törekvéseink, hogy sem békés, sem egyéb eszközökkel nem törekszünk az államhatárok megváltoztatására, egyértelműen megfogalmazott nemzetközi szerződésben rögzítendő tény, nem pedig kisebbségi garanciákért folyó alku tárgya.

És e téren Magyarország egyre több hibát követ el. A magyar kormány 1990 óta mindmáig nem kötött egyetlen olyan nemzetközi szerződést sem, amelyben teljes egyértelműséggel és feltétel nélkül kölcsönösen lemondott volna mindennemű területi igényéről. Az egyetlen kivétel az 1991-ben(!) aláírt magyar–ukrán alapszerződés országgyűlési megerősítése egyre késik. Ki tudja, miért? Talán csak nem arról van szó, hogy az inkriminált kitétel tévedésből került a szerződésbe? Netán arról, hogy Kijevvel nem merünk ujjat húzni, kisebb szomszédainkkal viszont igen? Esetleg nem akarunk olyan példát mutatni, melyet más országok aztán hivatkozási alapul használhatnak?

Rossz szomszédság török átok

Hét szomszédunk közül néggyel jó, nagyobb feszültségektől mentes a viszonyunk. Nem így három további állammal: Romániával, Szerbiával, Szlovákiával. Ki lehet persze jelenteni azt is, hogy „a viszony elmérgesedéséért a felelősség nagyobb része nem az Antall-kormányt terheli” (Beszélő, 1993. január 9.), sőt az is könnyen meglehet: az állítás igaz, ezeket a frázisokat mégis inkább meg kellene hagyni a kormány tisztségviselőinek, s azzal kellene foglalkozni, mit javíthat a viszonyon Magyarország. Köztudott, hogy Belgrádban, Bratislavában és Bukarestben nemzetállamot álmodó erők (is) vannak a hatalom centrumában vagy közelében: aktív „ellenségkereső tevékenységükhöz” nem érdemes alapot adni. Nem érdemes bátorítani azt sem, hogy nagy tekintélyű, magyar ajkú román állampolgárok magas piedesztálról a Magyar Televízióban oktassák ki saját országuk kormányzatát…

A magyar külpolitikában tehát gyökeres gondolkodásváltásra van szükség: nem azt a meggyőződésünket kell erősítenünk, hogy csak olyan államokkal „nem jövünk jól ki”, ahol a demokratikus fordulat nem vagy nem teljeskörűen zajlott le, hanem inkább azt kell kérdeznünk: véletlen műve-e, hogy azokkal az államokkal feszült a viszonyunk, ahol a legnagyobb számban él magyar kisebbség?

Nyomot hagyott ez a dilemma a (négytagúvá alakult) visegrádi hármas megítélésén is. Ezt az együttműködési formát ugyanakkor viszonylag nagy egyetértés övezi, pedig az új feltételek számos vitapontot kínálnak. Kiderült például, hogy a visegrádi csoportot a Nyugat nem tünteti ki egyedi kiváltságokkal. Kiderült továbbá, hogy amelyik résztvevő jobbnak látja helyzetét a többieknél, az kísérletet tesz a „kitörésre”, a Nyugattól megszerezhető előnyök monopolizálására. Amíg Magyarország érezte az élen magát, Budapesten hangsúlyozták, hogy nem valamiféle szoros együttműködésről van szó, amióta pedig Prága szabadult meg Bratislava gondjaitól, Csehország látszik kevéssé érdekeltnek a kooperációban. Ez a csoportosulás ugyanakkor háttérbe szorított más, szubregionális együttműködési formákat, olyanokat, amelyekben – mint például a Közép-európai Kezdeményezésben – fejlettebb, „húzó államok” is részt vehetnének. Gyanítható, hogy e téves választás következményeit még megszenvedi külpolitikánk.

A külpolitika mint hajtószíj

A kialakult helyzetről tehát nem rajzolható egyértelműen negatív vagy pozitív kép. A teljesítmény változó, a külpolitizálás 1990-hez képest lényegesen színvonalasabb, az utóbbi időben enyhülni látszik az a feszültség is, ami abból adódott, hogy a külpolitikát a miniszterelnök és közvetlen környezete alakítja, a Külügyminisztériumot a legszebb pártállami időkre emlékeztető módon »hajtószíj« szerepre kárhoztatva. Azt persze nem tudni, hogy ez az eltorzult szerkezet tudatos törekvés eredménye, vagy csupán a kormányfő fokozott belpolitikai leterheltségéből fakad, netán az országot lejárató hordószónokok kiszorításának „kemény munkájából” következik.

Érdemes egy pillantást vetni a külügyek személyzeti kérdéseire. Az utolsó majd három esztendőben a diplomataállomány közel fele kicserélődött, ami ismerve a nyolcvanas évek végének egyre pragmatikusabb gondolkodású, magasan képzett külügyi hivatalnoki gárdáját, a rendszerváltás okán kisebb részben érthető, másrészt azonban jelentősen eltúlzott. Senki sem vitatja, hogy a kormánynak joga van bizalmát élvező személyeket állítani a diplomácia kulcsposztjaira, s ha jól végzik dolgukat, kit zavar, hogy a kiválasztásban nem a jelenlegi személyes adottságok, hanem az évtizedekkel ezelőtt kialakult kapcsolatok játszanak szerepet. A diplomáciai apparátus radikális cseréje azonban több veszélyt is rejt magában. Egyrészt megbontja az egyensúlyt a jelentős szakmai tapasztalatokkal rendelkező „régiek” és az „újak” között. Másrészt, s hosszabb távon ez a nagyobb baj, csapdát állít a ’94-es választásokat követően kormányt alakító pártok elé. Az új kormány ugyanis vagy keményen nekilát a felesleges vagy alkalmatlan személyek eltávolításához, s ezzel teszi ki magát a bírálatnak, vagy nem ismétli meg az 1990-es „tavaszi nagytakarítást”, s akkor számot kell vetnie azzal, hogy egy korlátozottan működőképes, a kormány iránt nem maradéktalanul lojális, a költségvetési forrásokat pazarló külügyi bürokráciát örököl.

Meglehet, a kormány eklektikus külpolitikáját nehéz egyértelműen elfogadni vagy mindenestül elvetni, mégis súlyos hiba volna, ha az ellenzék a külpolitikát a béke látszólagos szigetévé nyilvánítaná, s e területet a szakértők csekély figyelmet keltő disputáinak terepévé szűkítené. Persze ha a választások nyomán olyan kiegyenlített erőviszonyok jönnének létre, amikor külpolitikánk is csupa erény és érdem lesz, akkor a szakértő kritikus soraihoz már csak a Magyar Fórumban vagy a Szabadságban remél terepet. Hiszen ezek még akkor is ellenzéki lapok lesznek.

(Cikkünk szerzője nemzetközi jogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa.)

• Belföld