Körösényi András

Nyomtatóbarát változat

Szalai Erzsébet a hazai elitkutatás közismert, talán legtermékenyebb alakja, munkássága széles körben ismert. A rendszerváltás folyamatát mint elitcsoportok – rendszerváltó elitek –, azaz mint az informális hatalmi csoportok küzdelmét, konfrontációit és koalícióit elemzi. Az elitek átváltozása (Tanulmányok és publicisztikai írások 1994–1996) című kötetében az 1994–96 között írt és többségében már publikált szövegeket jelentette meg újra egybegyűjtve. S bár erre a Cserépfalvi Kiadó által kiadott kötet címnegyedében nincsen utalás, könyvesbolt-látogatóként tudhatjuk, hogy a megjelenés éve 1996. S bár eredendően e kötet képezi kritikám tárgyát, a tartalmi és műfaji összefüggések miatt gyakran utalok Szalai előző, Útelágazás (Hatalom és értelmiség az államszocializmus után) című kötetére is (Pesti Szalon–Savaria University Press, 1994).

Szalai írásai azért is bírálatra érdemesek, mert olyan, a magyarországi bölcsész-társadalomtudományi értelmiség körében népszerű műfaj művelője, amelyben elmosódnak a szaktudomány, az értelmiségi közbeszéd és a politikai publicisztika határai. Szalai olyan archetípust képvisel a magyar értelmiségi politikai gondolkodásban[1], amelyet a normatív politika-felfogás és -fogalmak, az értelmiségi- és a civiltársadalom mítosz, az anti-institucionalizmus, a demokrácia szubsztantív felfogása, a fogalomhasználat önkényessége és esztétizálása[2] egyaránt jellemez. Az anti-institucionalizmus és az elitkritika nála is demokráciakritikához vezet: a kialakuló elitek demokráciája az autoriter politikai berendezkedést és a társadalom rendies jellegének konzerválását jelenti (é. n. 40–41. o.).

Szalai munkáit azonban elsősorban nem tartalmi, hanem műfaji, módszertani és fogalmi szempontból fogom elemezni. Szalai írásainak elemzése ugyanis arra is alkalmat ad, hogy foglalkozzunk a publicisztika és tudomány közti határ kérdésével. Bírálatomban először a műfaj kérdését, másodszor az elit tipológiáját, harmadszor a használt alapfogalmakat, negyedszer Szalai hatalomelméletét, majd végül értelmiség-felfogását tárgyalom.

A műfaj: tudomány vagy publicisztika?

A két kötet hármas tagolása igen hasonló; az első részben a tanulmányok, a másodikban a publicisztikai írások olvashatók, míg a harmadik részt interjúk, illetve vitacikkek alkotják. Szalai legújabb kötetében az első részt négy tanulmány (összesen 72 oldal), a másodikat három publicisztikai írás alkotja (összesen 22 oldal), a harmadik, a Válaszúton az értelmiség című rész pedig Szalai értelmiségkritikai esszéjét és az írásról kialakult sajtóvitát közli újra a szerző dupla válaszával (összesen 93 oldal). A kötetet tartalmi szempontból a terjedelmében is hosszabb első és harmadik blokk határozza meg, amelyekben a szerző kedvenc, már előző, Útelágazás című kötetét (1994) is meghatározó témáival, a rendszerváltó elitekkel és az értelmiséggel foglalkozik.

A tudományos tanulmányok, a publicisztikai írások, valamint az interjúk, illetve egy tipikus értelmiségi vita egyetlen kötetbe gyűjtése az olvasó számára képet ad a szerző sokoldalú tevékenységéről, a tudományos és a közéleti munkásság összhangját ígéri, de a recenzens dolgát nem könnyíti meg. Hiszen különböző műfajú írások értékelése csak eltérő szempontok alapján lehetséges.

A műfaj azonban nem csak a kötet szerkezetének – a blokkokba tagolással egyébként elvileg jól megoldható – problémája. A publicisztika és az esszé nem egyszerűen terjedelmileg dominál a tudományos eredményeket közlő tanulmányok felett – előző, Útelágazás című kötetében még fordítottak voltak az arányok –, hanem azokon belül is megjelenik A tanulmány rovatban közölt írások műfaji elválasztása a publicisztikától, esszétől ugyanis mindkét kötetben meglehetősen önkényesnek és látszólagosnak tűnik: például általában nem tartozik hozzájuk lábjegyzet. Laza fogalmi rendjük, hiányos teoretikus és teljesen hiányzó empirikus apparátusuk, spekulatív, impresszionisztikus módszerük és esztétizáló nyelvezetük következtében a közölt tanulmányok műfajukban közelebb állnak az esszéhez, a közíráshoz, mint a tudományos munkákhoz.

Már a formai elemek is erre utalnak, mint például Az elitek átváltozása című kötetben közölt tanulmányok címei: A restrikciós spirál; Az elitek metamorfózisa; A kastély; A széttöredező világ. Ezek éppúgy meglehetősen irodalmiasak, mint a publicisztikai írásoké (A kettős kötés; Ki eszi meg a tyúkot? Amit tanultunk – és amit nem).

De ha az első megjelenés helyét tekintjük – amiből következtethetünk arra, hogy a szerző írásait milyen olvasóközönségnek szánta – ugyanez a helyzet. Az elitek átváltozása című kötet már publikált írásainak eredeti forrását közlő lista (Szalai é. n., 200) nem sok különbséget mutat a tanulmány, a publicisztika és a vita blokk írásai között első megjelenési helyüket illetően; legtöbbjük egyaránt a Kritikában jelent meg, de a Beszélő is részesedik egy-egy tanulmánnyal, illetve publicisztikával. A másodközlés kiadója a baloldali hagyományú, értelmiségi kiadóként ismert Cserépfalvi, míg az előző, Útelágazás című kötet esetében pedig a budapesti liberális Pesti Szalon Könyvkiadó és a némileg megtévesztően hangzatos nevet viselő, azonban mégsem elsősorban akadémiai jellegű, hanem liberális-baloldali értelmiségi kiadóként ismert Savaria University Press együtt adta ki.

A publikációs fórumok megválasztása arra utal, hogy Szalai elsősorban nem tudományos, hanem értelmiségi közönségnek szánta írásait; viszonyítási pontja nem a tudományos közösség, hanem az értelmiségi közvélemény. A folyóiratok és a könyvkiadók szellemi beállítottsága azt is jelzi, hogy Szalai az értelmiség egy meghatározott részének szánta írásait. Ez persze a publicisztikai szövegek és az értelmiség vitát kiváltó írása esetében magától értetődő, a tudományos igényre számot tartó tanulmányok esetében azonban már kevésbé. (Az értelmiség-vitát megnyitó, Feljegyzések a cethal gyomrából című írása teszi nyílttá, hogy ez a viszonyítási pont egyben azonosulási pont is Szalai számára.)

Szalai Erzsébet szakmai-tudományos és publicisztikai munkássága formailag tehát kevéssé válik el. Mindez azonban tartalmi szempontból még keveset mond a közreadott tanulmányok szakmai-tudományos értékéről. Nem ad választ arra a kérdésre, hogy „írói munkássággal” is rendelkező tudós kötetét tartjuk kezünkben, aki tudományos munkáinak eredményeit népszerű formában a szélesebb olvasóközönség elé tárja, vagy pedig olyan értelmiségi közíró kötetét, aki mondandóját – presztízs-, karrier- vagy egzisztenciális okokból – tudományos csomagolásban egy másfajta piacon is el kívánja adni. Tudós vagy értelmiségi-e szerzőnk? Köteteinek formai és műfaji elemei az utóbbira vallanak; a választ azonban ne hamarkodjuk el.

Szalai elit-tipológiája

Az elitek átváltozása négy tanulmánya közül az első A restrikciós spirál. Ez az írás a restrikciós gazdaságpolitika hatásainak egyik, az 1980-as évekből ismert tézisét eleveníti fel, és alkalmazza az 1994-es Békesi-csomagterv potenciális hatásainak elemzésére. Műfaja gazdaságpolitikai vitacikk: az írás a Békesi-program kritikája. A második tanulmány Az elitek metamorfózisa, amely Szalai 1980-as évek végén kezdett elitszociológiai munkásságának sorába illeszkedik. Polémikus hangvételű kritikai elemzés, amelyet legalább annyira a jövő perspektívája izgat, mint a múlt folyamatainak leírása és elemzése. Inkább spekulatív elemzéssel végzett nagypolitikai eszmefuttatás, mintsem tudományos értelemben vett elitszociológiai munka. Erre az írásra alább részletesebben is kitérek. A harmadik, A kastély című tanulmány a gazdasági elit mintaadójának tekintett bankárvilág belső szociológiai tagolódásával, az egyes csoportok szociokulturális hátterével, karrierútjával, életmódjával és értékrendjével foglalkozik. Az írás szociografikus esszé, érzékletesen ábrázolt figurákkal. Ez talán a kötet legsikerültebb, s legkevésbé spekulatív jellegű darabja. A negyedik A széttöredező világ című írás, amely már nem valamely elitcsoport szociográfiája, hanem Az elitek metamorfózisához hasonló spekulatív makroszociológiai-nagypolitikai elemzés. Nem az elitek tagolódása érdekli; kiindulópontja immár elit és tömeg (társadalom) – a századelő klasszikus elitelméleteiből ismert – szembeállítása, ami azonban Szalainál nem egy politika- vagy társadalomelméleti teória részét alkotja, hanem világnézeti kiindulópont. A tanulmány blokkban ez Szalai talán leginkább normatív jellegű és elitellenes írása, amelyben A restrikciós spirálból ismert gazdaságpolitikai kritikát a neoliberalizmus ideológiakritikájává szélesíti. Szalai itt összeköti a Az elitek metamorfózisában megkezdett elitkritikát a később a Feljegyzések a cethal gyomrából című írásban bővebben kifejtett értelmiségkritikával.

Az elitek átváltozása című kötet kulcstanulmánya Az elitek metamorfózisa (Szalai é. n., 22–43. o.). A tanulmány az előző, Útelágazás című kötetben felvett A hatalom metamorfózisa és A hatalom szerkezete Magyarországon a politikai rendszerváltás után című tanulmányok folytatásának tekinthető. E két korábbi írásában választotta ki szerzőnk szereplőit (három elitcsoport) és alakította ki fogalmait és módszerét. Ez a három írás Szalai tanulmányai közül a legszélesebb tematikai spektrumú, leginkább teoretizáló és fajsúlyos munka. Közöttük található e két kötet egyetlen akadémiai jellegű tudományos folyóiratban, a Politikatudományi Szemlében publikált írása (A hatalom szerkezete...). A három írás első megjelenésének dátuma 1991, 1993, illetve 1995. A legutóbb írt Az elitek metamorfózisa közel egy évtized folyamatait tekinti át, így alkalmat kínál Szalai elit-koncepciójának rövid bemutatására.

Szalai – visszatérően – három rendszerváltó elitcsoportról ír, ezek: a késő kádári (új) technokrácia, a második nyilvánosságot létrehozó demokratikus ellenzék, valamint az új reformer értelmiség. Ezeket az elitcsoportokat tekinti Szalai a rendszerváltás bő egy évtizedében – az 1980-as évek második felétől az 1990-es évek második feléig – a „hatalmi szerkezet” meghatározóinak. Az elitek metamorfózisában írtak szerint az elitcsoportok közti viszonyt a (latens) szövetség, annak felbomlása, illetve új módon való létrejöttének ritmusa határozza meg, s ez határozza meg a hatalmi szerkezet változásait is. A rendszerváltó elitek latens szövetsége a rendszerváltás küzdelmeiben funkcionális szerepeiket tekintve és politikailag is felbomlik, de később új módon kapcsolódik össze. 1991-től kezdődően a Demokratikus Charta vált a rendszerváltó elitek újraintegrálódásának terepévé. Később ennek intézményesülése az 1994-ben kormányra került szocialista-szabad demokrata koalíció. A főhatalmat – az MSZP-n keresztül – a késő kádár-kori technokrácia szerzi meg, de az SZDSZ révén hatalomhoz jut az egykori demokratikus ellenzék, és az új reformer értelmiség e két párthoz kapcsolódó része. Az új elitkoalíciót hordozó kormányzati politikát és annak társadalmi-gazdasági kontextusát elemzi továbbiakban (Szalai, é.n., 35–43. o.).

Szalai három kedvenc elitcsoportja sorsát igen élvezetes, helyenként szuggesztív stílusban tárja az olvasó elé. Elit-tanulmányai olvasmányélményt nyújtanak, a politikai esszéirodalom értékes részét képezik, sokat megtudhatunk a szociálliberális értelmiségi csoportok vagy a ma kormányzó MSZP–SZDSZ-koalíció természetrajzából,[3] de – és ez bírálatom fő tézise – semmilyen szempontból nem tekinthetők tudományos igényű munkáknak. Írásaiból nemcsak a világos fogalmi rend, de még a téma világos meghatározása is hiányzik. Hiányzik az elitdefiníció, és hiányoznak az elithez tartozás empirikusan is tesztelhető kritériumai. A Szalai által tárgyalt három elitcsoport kiválasztása ezért meglehetősen önkényesnek tűnik. Tulajdonképpen az olvasó sosem lehet egészen biztos abban, hogy Szalai éppen kikről ír. Kik tartoznak e csoportokba? Mekkorák ezek a csoportok? Miért ezt a hármat és nem más csoportokat tárgyal? Mi az elithez tartozás kritériuma? Pozíció? presztízs? jövedelem? szociológiai vagy kulturális háttér? – hogy csak néhány lehetséges, a szociológiában ismert kiindulópontot soroljak. Mindez nem derül ki a tanulmányokból.

Bár Szalai minduntalan széles körű empirikus kutatásaira hivatkozik, hiányzik e kutatások és azok eredményeinek elemi bemutatása; munkáiban nincsen egyetlenegy adat, vagy interjúrészlet, az empirikus kutatási módszerek egyike sem bukkan fel. Szalai módszere az intuíció és a spekuláció mellett a „résztvevő megfigyelés”; tipológiájának forrása feltehetően a szerző szociális beágyazódása a „rendszerváltó elitekbe”. Impressziók alapján felállított tipológiáját azonban nem kíséreli meg szaktudományos módszerekkel alátámasztani, ellenőrizni, a számtalan szociológiai módszer valamelyikét alkalmazni.

Szalai írásainak műfaja a nyolcvanas évek modorában megírt, annak pre-tudományos módszereket alkalmazó – Szalai kifejezését használva – „társadalomtudományosodó” publicisztika (1994, 81. o.). Azaz tudományos köntösbe csomagolt, spekulatív értelmiségi közírás. Szalai az 1990-es években is az 1980-as évek reform-közgazdaságtanának, reformpolitológiájának modorában ír. Elemzéseinek van leíró értéke, de inkább szociografikus értelemben. A baj ott kezdődik, amikor Szalai szociografikus leírásából, improvizatórikusnak ható összefüggésekből és gyakran szubjektívnek csengő értékeléseiből empirikus elemzést állít elő. Túlmegy a bankárkarrierutakat A kastélyban plasztikusan felrajzoló, s a szociálliberális értelmiség „metamorfózisát” a Feljegyzések a cethal gyomrából című esszében érzékletesen leíró szociologikus-szociografikus mikrotársadalmi elemzésen.[4] Az elitekről szóló fent említett három tanulmányában az empirikus hátterű elméletalkotás és a makrotársadalmi hatalomelmélet megalkotását célul tűzve idegen terepre téved; politikatudományi és társadalomelméleti fogalmak terén már kevésbé mozog otthonosan, hiányos az elitszociológiai ismerete. Hivatkozásai, elméleti kiindulópontjai Weber, Konrád–Szelényi, Hankiss, majd Szelényi írásai (Szalai, 1994, 63.; é. n., 22. o.). Ez nem haladja meg az általános értelmiségi műveltség szintjét.

A fogalmi, módszertani és forrásbeli problémákon túl nem tűnik szerencsésnek Szalai elit-tipológiája tartalmi szempontból sem. Szalai joggal állíthatja, hogy a kiválasztott három elitcsoportnak fontos szerepe volt a rendszerváltás beindításában (é. n., 24. o.). De hogy csak ők játszottak döntő szerepet, abban az olvasó joggal várhatja el a szerzőtől a bizonyítást, amely nélkül Szalai írásai is csak a rendszerváltás mitológiáját gazdagítják. Szalai talán feltételezte, hogy a rendszerváltó elitcsoportok kijelölése saját közege, illetve megcélzott közönsége számára evidens, nem szorul igazolásra. Pedig a politikai rendszerváltás köztörténetének általános ismeretei alapján joggal kérdezheti bárki, hogy hol vannak az MSZMP egykori reformkörösei. A reformpolitológusok, a médiaelit? Vagy hol van az Antall-elnökségével az MDF-ben előtérbe került középosztályi elit, amelyből a nyertes választások után a kormányzati elit lett? Ezek a csoportok nem elitek? Vagy talán nem rendszerváltók? Minderre nem kapunk választ, ezért Szalai eljárása a rendszerváltó elitek kiválasztásában meglehetősen önkényesnek tűnik.

A kiválasztott három elitcsoporthoz szerzőnket mintha szorosabb, sajátos érzelmi viszony fűzné. Olyannyira megkedvelte őket, hogy egy évtizeddel később is ők állnak érdeklődésének homlokterében. Erre azonban a magyarázat inkább helyzeti, mintsem tudományos. A szerző elit-tipológiájának forrását leginkább a szerző személyes közege és ismeretségi köre alkotja. Az állami bürokráciába (PM) betagolt Pénzügykutató Intézet munkatársaként egyaránt jól ismerte a reformközgazdász kutató, de a minisztériumi hivatalnok s a politizáló szakmai-értelmiségi közélet meghatározó figuráit, gazdaságszociológus kutatóként gazdasági vezetőket, míg politizáló értelmiségiként tagja volt a demokratikus ellenzéknek[5]. Állami hivatalnokok, reformközgazdász kutatók és az ellenzéki értelmiség – ez az a kör, amelyre a Pénzügykutató Intézetből a 80-as években kiváló rálátása volt. Az akkori pályatársak következő évtizedben bejárt karrierútjai[6] alapján alkotja meg a „résztvevő megfigyelés” módszerével a késő kádári technokrácia, új reformer értelmiség és a demokratikus ellenzék hármas elit-tipológiáját. (Szalai 1994, 92–93.; é. n. 24. o.).

Szalai azonban nemcsak a három elitcsoport kiválasztására nem tud szociológiai magyarázatot adni, de tipológiájában az is meghatározatlan, hogy a tárgyalt csoportok határai meddig terjednek. Az elittagság kritériumának már említett hiánya következtében az egyes elitcsoportok határai elmosódnak, nagyságuk meglehetősen egyenetlennek tűnik, s az olvasó bizonytalanságérzését a szerző következetlenségei is növelik. A demokratikus ellenzékbe Szalainál például csak a második nyilvánosság megteremtői tartoznak – holdudvaruk és olvasóik már nem –, így az legfeljebb néhány tucat, vagy száz-egynéhány tagot számlálhat. Ezzel szemben a késő kádári technokrácia Szalai tág meghatározása alapján számítgatva akár több tízezer főre is rúghat[7]. Az új reformer értelmiség esetében találgatni sem merünk. Szalai mintha bizonytalan lenne abban, hogy kiket is soroljon be az általa felállított új reformer értelmiségnek nevezett elitcsoport tagjai közé. Az új reformer értelmiséget először két részre osztja: a demokratikus ellenzék „holdudvarára” és a népi írók tábora köré szerveződőkére (Szalai, 1994, 92–93.; é. n., 24. o.)[8]. De hiányzik például az ún. reformkommunista értelmiség, akikről Szalai itt megfeledkezik. Másutt azonban – párt- és állami értelmiségként aposztrofálva őket –, már a reformkommunistákat is az új reformer értelmiség tagjaiként említi, mint ahonnan Horn miniszterelnök rövid életű 1994-es tanácsadó testületének tagjai rekrutálódtak (é. n., 34. o.). Ezek után a kötet olvasója – nem először – elbizonytalanodik, melyek is a rendszerváltó elitek és melyek nem, ki tartozik az elitbe, és ki nem…

Másutt úgy tűnik, hogy az elit-tipológia problémáit nem kizárólag a fogalmi-módszertani gyengeségek, de Szalai politikai vagy/és személyes elfogultságai is szaporítják. Akikről, mint a rendszerváltó eliteket alkotó csoportokról ír, azok közül is egyesek jól, mások bizony igen rosszul jártak. Az egyik példa erre két értelmiségi csoport – a népiek és az urbánusok – eltérő kezelése. A konvencionális felfogásban az 1970–80-as években a „másként gondolkodó” politizáló értelmiségnek két tábora – Szalai fogalmaival elitcsoportja – volt: az urbánus és a népi. Az előbbiből nőtt ki a demokratikus ellenzék, majd az SZDSZ, az utóbbiból pedig Lalkitelken megalapították az MDF-et. Nos, ehhez a konvencionális felfogáshoz képest Szalai az első csoportot megkettőzi, a másodikat megfelezi. Míg ugyanis a demokratikus ellenzék egyszer önmagában is elitcsoportot alkot, „holdudvara” ezen túlmenően egy másik elitcsoport, az ún. új reformer értelmiség egyik alcsoportját alkotja. Szegény népiek ezzel szemben csupán az új reformer értelmiség másik alcsoportjaként kaptak helyet Szalai tipológiájában, s önállóan nem alkotnak elitcsoportot. De vajon mi köti össze az ún. új reformer értelmiség két alcsoportját, a népieket és a demokratikus ellenzék „holdudvarát”? Mi az, ami egy önálló elitcsoport „holdudvarát” egy tőle hagyományosan elkülönülő, vele konfliktusos viszonyban álló csoporttal teszi egyazon elit részesévé? És mi az, ami a demokratikus ellenzéket és „holdudvarát” egymástól elválasztja? Szalai elmulasztja megmagyarázni ezt a szociológia konvencionális csoport-felfogásának ellentmondó beállítást. Tipológiájának ez a fajta felállítása nagyban csökkenti írásának hitelét, s az olvasó szubjektív szempontokra – politikai vagy/és személyes – elfogultságra kezd gyanakodni...

De nemcsak a népiek „jártak rosszul”, hanem az MDF-elit és a keresztény-középosztály elitje is: ők egyáltalán nem kaptak helyet Szalai tipológiájában. Az MDF vezető rétege a főhatalomért rivalizáló három elitcsoport mellett, azoktól fogalmilag elhatárolva, mint uralkodó rend szerepel Szalainak a hatalom „szerkezetéről” adott leírásában. Itt kezdődik Szalainál a népiek, az MDF és a többi párt köreinek, vezetői rétegének kiretusálása az elitből, hiszen nemcsak az 1980-as évek végén, de az 1990-es években sem jelennek meg, míg Szalai kedvenc elitcsoportjainak sorsát egészen 1995-ig nyomon követheti az olvasó. 1989-ben korábbi látens szövetségük felbomlott; 1990–94 között azonban már ők váltak – az MSZP és az SZDSZ vezetése által reprezentálva – a politikai ellenzék vezető erejévé (é. n. 29. o.), fokozatosan közeledtek egymáshoz (Demokratikus Charta), majd az 1994-es szociálliberális koalíció létrejöttével kapcsolatuk helyreállt. Szalai az elitcsoportok és az említett két párt, az MSZP és az SZDSZ között többé-kevésbé egyértelmű kapcsolatot lát (kivéve persze a népieket, akik az MDF-hez tartoznak). 1990–94 között velük szemben a „főhatalmat”, „csúcshatalmat” gyakorló kormánykoalíciónak azonban – Szalai írásai szerint – igazából nincsen önálló elitje, hanem csak a késő kádári technokrácia másod-harmad vonalából rekrutálódott klientúrája (é. n. 28. o.), amellyel együtt egy új, keresztény-konzervatív uralkodó rendet alkot (é. n. 29. o.).

A fogalmi keret: rend, elit, klientúra

De ki is alkotja ezt az uralkodó rendet? Az új reformer értelmiség egy részeként említett népiek? Vagy az MDF pártvezetése? Vagy talán a miniszterek? Vagy valamilyen háttérben mozgó titokzatos erők? A recenzens itt zavarban van, mert Szalai erre nem ad egyértelmű választ; sőt, önmagával is ellentmondásba kerül. Egy helyen ugyanis azt írja, hogy az új keresztény-konzervatív uralkodó rend magja is a rendszerváltó elitekből rekrutálódott (é. n. 29. o.),[9] írásának egész gondolatmenete viszont egy ezzel ellentétes tételre épül. Nevezetesen arra, hogy a rendszerváltó elitek éppen az MDF vezette konzervatív koalícióval szemben integrálódtak újra. Belőlük került ki a kormány politikai ellenzéke, majd az 1994-től kormányra került szociálliberális koalíció. Másutt is csak annyit tudunk meg, hogy ezt az új rendet a keresztény-konzervatív kormánykoalíció vezető erői alkotják (é. n. 42. o.).[10] A keresztény-középosztály – ahonnan az MDF vezette koalíció vezető rétege rekrutálódott – nem szerepel Szalai elit-tipológiájában, ami az 1990-es rendszerváltás utáni „hatalmi szerkezet” leírásában meglepő hiányosság.

Az 1990–94 közötti keresztény-konzervatív kormány, a „nemzeti-keresztény kurzus” rendies jellegének hangsúlyozása igen divatos volt az 1990-es évek elejének ellenzéki publicisztikájában. A rend fogalma a vele jelöltek elmaradott, feudális, múltba forduló jellegének meghatározására és lejáratására szolgált. Szalai azonban kerüli az olcsó poénokat. A rend fogalmánál Max Weberre hivatkozik (Szalai, é. n., 42. o.). Folytatja az 1991-ben írt, A hatalom metamorfózisában eredetileg a Kádár-korszak hatalmi viszonyaira kialakított, de az 1990-től létrejött új hatalmi szerkezet jellemzésére is mindjárt átvitt (1994, 69., 101. o.) fogalomkészlet alkalmazását. „A keresztény-konzervatív kormánykoalíció vezető erői Max Weber-i értelemben rendet alkotnak (kiemelés tőlem – K. A.) azért, mert tagjait közös ethosz, értékrend, magatartás jellemzi” – írja Szalai, majd, immár Webertől elkanyarodva a következőképpen folytatja: „Ennek gyökerei a két világháború közötti keresztény felső- és középosztály mentalitásából és magatartásformáiból eredeztethetőek. Lényegük: keresztény-konzervatív ideológia, az alá-fölérendeltségi viszonyok erős tisztelete, intoleranciára való hajlam, a hatalmi pozíciók rokoni és baráti kapcsolatok mentén való elosztása, az informális érdekérvényesítés dominanciája a hatalmi törekvések nyílt megfogalmazásával szemben”. (é. n., 42. o.).

Ez utóbbinak azonban Weberhez már semmi köze nincs. Annál több köze van viszont az MDF-koalíciót bíráló korabeli értelmiségi publicisztika jól ismert kliséihez. Szalai írásait e tekintetben csak Weber hivatkozása, azaz egy formai elem különbözteti meg a konzervatív koalíció rendies – értsd elmaradott, a két világháború közti korszakot felidéző – jellegét hangsúlyozó, „keresztény-nemzeti kurzusról” író politikai publicisztikától. Weber-hivatkozása révén kíván tudományos látszatot adni annak az általa alkalmazott publicisztikai módszernek, amely a szerző számára – szubjektív vagy politikailag – közelebb állókat pozitív értéktartalmú fogalommal (elit), a tőle távol álló, számára ellenszenves szereplőket viszont pejoratív konnotációval rendelkező fogalommal (rend) jelöl.[11] A nyelvi-fogalmi manipuláció politikában és publicisztikában mindennapos eszköze tudományos igényű tárgyalással nem fér össze. Ez az eljárás nemcsak politikai értelemben manipulatív, de szakmai szempontból is az; azt sugallja, hogy szociológiai értelemben különnemű csoportokról van szó. Márpedig egyrészről a demokratikus ellenzék, az új reformer értelmiség és a késő kádári technokrácia elitcsoportjai, másrészről a keresztény-konzervatív rend között csoportminőségük terén Szalai egyetlen szempontból sem tud különbséget megállapítani. Különbség csak politikai téren van: az első a baloldali-szociálliberális, a második a jobboldali politikai térfélhez tartozik.

De megtévesztő a szerző Weber-hivatkozása egy másik szempontból is. Weber a Szalai által hivatkozott szövegben egyáltalán nem használja az elit fogalmát; a társadalmi hatalom és befolyás három megjelenési formáját, a rendeket, az osztályokat és a pártokat különbözteti meg. Szalai ezek közül kiválasztja az egyik, a rend fogalmát, és azt kezdi alkalmazni, de csak az egyik, mégpedig a kormányzati hatalommal bíró csoport jelölésére, míg a többi csoport esetében – minden magyarázat nélkül – megmarad az elit fogalom mellett.[12]

A weberi rend (Stand) fogalmát az angolszász szociológia egyébként nem az estate, hanem a status group fogalmával fordítja (Bendix 1962, 85. o.; Parkin 1982, 90. o.), hiszen Weber fogalma nem a középkori vagy feudális rendekre, hanem minden olyan társadalmi csoportra vonatkozik, amelyet más csoportoktól megkülönböztet az életstílusa, ethosza, társadalmi presztízse, és szert tesz a kohézió egy bizonyos fokára. Ezek alapján – megőrizve Weber magyarra fordításában kialakult hazai fogalmi hagyományt – beszélhetünk a magyar társadalmi-politikai vezetőréteg és elit rendies (azaz státuscsoportok által történő) tagolódásáról, vagy akár rendekről, de akkor azt – tudományos igényű tanulmányban legalábbis – nem tehetjük szelektíven. Ha ugyanis Szalai weberiánus fogalmakkal akarná leírni a magyarországi hatalmi szerkezetet, akkor a weberi fogalmi keretet az összes, általa tárgyalt társadalmi-politikai szereplőre alkalmaznia kellene. Márpedig a keresztény-konzervatív uralkodó renddel szemben következetesen elitcsoportokról, mégpedig rendszerváltó elitekről ír, bár ezek a fenti Weber-hivatkozás alapján nem kevésbé alkotnak rendet, mint a keresztény-konzervatív kormánykoalíció „vezető erői”. Hiszen Szalai három elitcsoportja közül vajon melyik az, amelynek tagjait nem jellemzi a közös ethosz, értékrend, magatartás?[13] Ha van ilyen, az elitcsoportnak sem nevezhető.

A politikai paletta rivális csoportjainak az elit és a rend fogalmak révén történő elhatárolása, Weber rend fogalmának a hazai politikai-történeti „rendi” fogalomra épített publicisztikai értelmével való összemosása nyelvi-fogalmi manipulációt jelent és a politikai (publicisztikai) eszköztárba tartozik.

Szalai másik, a korabeli liberális és baloldali politikai-publicisztikai áramlatból átvett pejoratív fogalma a klientúra, a kliensrendszer (1994, 176–177, 186–187; é. n., 28., 38. o.). Úgy tűnik azonban, hogy Szalai a politikai patronázst – amire írásaiban valójában utal – összekeveri a kliensrendszerrel, valamint e két fogalom politikatudományi, politikai szociológiai jelentését az antropológia fogalomhasználatával. A közhivatalnokoknak és az állami alkalmazottaknak a kormányzat által kinevezett körét, mint valamiféle új társadalmi-hatalmi csoportot tárgyalja (1994, 176.; é. n., 28., 38. o.). A klientelizmus az antropológiai irodalomban a premodern társadalmakra jellemző szociális kapcsolatrendszerre vonatkozó fogalom, amit a hazai publicisztikában és „politológiai” munkákban is gyakran összekevernek a patronázs és a választói klientelizmus – egymástól eltérő jelentésű, de egyaránt a modern demokratikus kormányzati rendszerekre vonatkozó – politikatudományi, politikai szociológiai fogalmaival. Ezek azonban, ellentétben az antropológiai fogalomhasználat által sugallt jelentéssel, nem jelentenek hierarchikus szociális viszonyt. A pártok, illetve a politikai vezetés és a közhivatalnoki kar (tágabban az állami alkalmazottak) viszonylatára, a politikai elvű hivatali kinevezésekre – amire Szalai valójában utal – a patronázs fogalma vonatkozik. A kormányzat személyzetéről és nem új, különleges társadalmi csoportról van szó.[14] Weber is ebben az értelemben tárgyalta, amikor a pártokról, mint „hivatal szétosztó szervezetekről” írt (Weber, 1970, 409–430. o.). A választói klientelizmus pedig a modern tömegdemokráciákban a nagy választói csoportok politikai mozgósításának egyik eszközére utal; arra, amikor egy nagy szavazói tömb támogatását a pártok, politikusok a kormánypolitika által nyújtott kollektív előnyökkel viszonozzák.

Szalai hatalomfogalma

Szalai Erzsébet a hatalom fogalmát annak tágabb értelmében – Webert idézve – a saját akaratnak a közösségi cselekvésben más szereplők akaratával szemben való érvényesítési lehetőségeként határozza meg (1994, 63. o.), és munkáiban annak birtokosait szeretné azonosítani. A Kádár-korszak hatalmi viszonyait elemezve az osztály és a rend weberi fogalmai között választva – mivel nem piacgazdaságról van szó, amelynek hatalmi viszonyai az osztályfogalommal leírhatóak – az utóbbi, a rend fogalmát tekinti alkalmasnak a hatalom birtokosainak jelölésére. A Kádár-rendszerben egy közös értékrend és ethosz által összekötött uralkodó rend van hatalmon, amely a felső pártvezetésből áll (1994, 69. o.). Szalai figyelmét érdekes módon elkerülte, hogy az általa idézett szövegben Weber a hatalommegosztás nem két, hanem három megjelenési formájáról, azaz nemcsak a „gazdasági” és „társadalmi” hatalommegosztás formáját jelentő osztályokról, illetve rendekről írt; a szűkebb értelemben vett „hatalmi”, azaz a „politikai” hatalommegosztás formájának nem azokat, hanem a pártokat tekintette. Márpedig a Kádár-rendszerben a párt volt a hatalom eloszlásában a központi intézmény, s ha ki is alakult egy uralmi helyzetű társadalmi réteg, az éppenséggel a párt révén történt. Ugyanis nem a pártvezetők rekrutálódtak egy uralkodó rendből, hanem fordítva: a párt, mint intézmény generálta a politikai – és társadalmi, gazdasági stb. – vezető réteget, amit Szalai uralkodó rendnek nevez. Azaz utóbbi nem közös értékrendje és ethosza, életstílusa, hanem pártkarrierje, politikai megbízhatósága révén generálódott; vagyis a hatalom megoszlása – Weber Szalai által hivatkozott írásának kategóriáit használva – elsősorban nem társadalmi, azaz rendi tagolódás mentén, hanem politikai alapon, azaz a párt, a párthoz való viszony révén történt. A pártelitnek azután persze kialakult egy csak rá jellemző értékrendje, életstílusa, presztízse, amihez a pártelitbe kooptált káderek mindig igazodtak. Ez a közös értékrend, presztízs, megbecsülés – eltérően Weber társadalmi rend fogalmától – nem a társadalmi (politikai előtti) szférában jön létre, hanem a politikai szférában, a párt révén, amiként annak fogalmát maga Weber is használta.[15]

(Weber fogalmainak hibás alkalmazására nincs biztos magyarázatunk. Szerepe lehet ebben Szalai erős anti-institucionalizmusának: felfogásában az intézményeknek – itt az egykori állampártnak – nemcsak a hatalom szerkezetében, de a hatalommal bíró csoportok generálásában sincs szerepük.[16] De szerepe lehet annak is, hogy Weber-hivatkozása csak tekintélyi. Ez utóbbi értelmezés mellett szól, hogy Weber-hivatkozásainál hiányzik a pontos bibliográfiai refrencia – kiadó, évszám, oldalszám).[17]

Szalai a rend kategóriájával az elit fogalmát állítja szembe. Fogalmilag megkülönbözteti a hatalom birtokosainak, a befolyásos, illetve vezető csoportoknak két típusát; a Kádár-rendszer és az Antall-kormány esetében egyaránt uralkodó rendről, míg az 1994-ben létrejött Horn-kormány esetében új politikai elitről ír. Mindezt a fogalmi megkülönböztetést a téves Weber interpretáció és a politikai publicisztika – valamint a szerző szubjektív és/vagy politikai szimpátiáinak – beszüremkedése mellett talán az is magyarázza, hogy az elit fogalmának Szalai nem egyszerűen leíró, vagy analitikus, hanem normatív értelmet is ad. Az elit számára nem egyszerűen a befolyásos vagy/és a vezető csoportokat jelenti, hanem a vezetésre hivatottak, a (pozitív) mintaadók csoportját.[18] Nem a hatalommal bírókat, hanem a hatalomra éretteket, a hatalmat kiérdemlőket érti e fogalom alatt. A demokratikus rendszerváltást elindító csoportokból ezért Szalainál pozitív történelmi szerepük és a velük szembeni pozitív elvárások miatt lesz hangsúlyozottan elitcsoport, míg az 1990 utáni MDF vezette kormánykoalíció „vezető erői” nem különböznek a Kádár-rendszer uralkodó rendjétől.

A kibontakozó történelmi-politikai projekt – Szalai ezt az 1980-as években még liberális alternatívának nevezte (Szalai, 1990) – kisiklott az 1990-es demokratikus választásokon; nem a rendszerváltó elitek, hanem – Szalai fogalmait használva – egy új rend, a keresztény-konzervatív uralkodó rend került hatalomra. Tőlük hiába várjuk az „új társadalom” felépítését. Éppen ellenkezőleg; az új keresztény-konzervatív uralkodó rend a Horthy-korszak rendies, feudális társadalmának a Kádár-rendszerben is megőrzött alapviszonyait konzerválta (Szalai, 1994, 110. o.). Hiszen az új uralkodó rendről – az ideológiáját kivéve – mindaz elmondható, ami a Kádár-korszak uralkodó rendjét jellemezte (Szalai, 1994, 101. o.). A kisiklás szerencsére csak átmeneti volt, az 1994-es választások után bekövetkező kormányváltás korrigálta; a rendszerváltó elitek újra integrálódó koalíciója kezébe került a hatalom. Csakhogy Szalai igazi csalódásai ezután következtek: az új társadalom felépítésére hivatott – és ezúttal a választók által is meghatalmazott – elitek nem teljesítették küldetésüket. Míg Szalai előző kötete (1994) a hatalmon levőkkel szemben csak kritikus, legújabb kötete csalódott, keserű, melankolikus hangulatú. Az elitkritikához értelmiségkritika is társul.

Szalai értelmiség-felfogása: a kritikai és független értelmiség

A szociálliberális koalíció kormányra kerülésével Szalai kedvence, a szociálliberális-kritikai értelmiség (az egykori demokratikus ellenzék és holdudvarából kinőtt véleményformáló értelmiség) került hatalomra; pozíciókat kapott, pénzügyi és szimbolikus erőforrások felett diszponált. Mindezek következtében Szalai szerint elveszítette független és kritikai beállítottságát, elárulta kritikai szerepét.[19] Ez motiválja Szalait értelmiségkritikája megírására, amelyet a Feljegyzések a cethal gyomrából című komoly – a kötetben is olvasható – sajtóvitát kiváltó esszéjében fejt ki. Szalai csalódása azonban nemcsak a politikai fejlemények vágyaitól, ideáitól eltérő alakulásának, valamint a számára azonosulási csoportot is alkotó szociálliberális értelmiség „árulásának” következménye, hanem saját – téves – értelmiség-felfogásával függ össze.

Szalai a „független” és „kritikai” jelzőket kapcsolja a tárgyalt értelmiségi csoport(ok) fogalmához, amivel az értelmiség morális felsőbbrendűségének, politikamentességének vagy politikai elfogulatlanságának a képzetét kelti. Kötetének elitszociológiai tanulmányaiban azonban ugyanezen értelmiséget – a demokratikus ellenzéket, illetve annak „holdudvarát” – ezzel ellentétesen maga Szalai is politikai elitekként jelöli, azaz mint politikai csoportokat tárgyalja. Szalai nem veszi észre, hogy a „kritikai”, illetve „független” értelmiség nem leíró vagy analitikus fogalom, hanem ideologikus: egy értelmiségi szerepfelfogás, önmeghatározás terminusa, célja az önlegitimáció.[20] A Szalai által bírált értelmiségiek ugyanis sosem voltak „függetlenek”, így nem is „árulhatták” el ezen szerepüket. Szalai szó nélkül elhiszi a szociálliberális értelmiség korábbi önideológiáját, önmeghatározását, ami egyben saját önmeghatározása is.[21]

A Szalai által tárgyalt értelmiségi csoportok „függetlensége” és „kritikai” jellege a szociológia felől is megközelíthető és megkérdőjelezhető. A csoporttagság önmagában is korlátja a függetlenségnek. Az elit maga is hierarchizált; megvannak a maga autoritásai, vezetői; a csoporttagság konformitást követel; a vezetők és a közös értékrend iránti lojalitásra épül, tagjaitól lojalitást követel meg.[22] Az ún. kritikai értelmiség tehát a múltban sem volt autonóm, tagjai nem annyira belülről, mint inkább kívülről vezéreltek; a kritikánál is fontosabb a csoportszolidaritás, a csoportlojalitás kifejezése, aminek módját és irányát az elitcsoporton belüli autoritások jelölik ki. Az egykori demokratikus ellenzék tagjai között ez a csoport-kohézió és szolidaritás más elit- vagy értelmiségi csoportokhoz képest is erős, ami érthető, ha az illegalitás együtt töltött hosszú éveire, az ellenzéki tevékenység közös élményeire és annak kényszerű összezártságára; majd az 1980-as évek végi közös pártalapításra gondolunk. Az 1990-es évek elején a „keresztény-konzervatív rend” uralma, a sajtószabadság eltiprásának és a fasizmus veszélyének felrajzolása biztosította a kohéziót erősítő közös ellenségképet. Az összetartozás érzését a veszély ellen szervezett utcai és média-akciók (például az írók önletiltó kampánya) tovább növelték.

Szalai egyre kritikusabb viszonya ellenére is ugyanezt az értelmiségi-politikai elitcsoportot tekintette és tekinti azonosulási pontnak, cikkei közönségének. Az ő számukra, az ő publikációs fórumaikon írt és ír – oda tartozik. A politizáló értelmiség jellegzetes műfaját, a „társadalomtudományoskodó publicisztikát” műveli. A Feljegyzések a cethal gyomrából „független” és „kritikai”; mégis a szerző csoport-hovatartozásának és politikai azonosságtudatának kifejeződése.[23] Szalai értelmiség-felfogása azt is megvilágítja, hogy két kötetének elitszociológiai munkássága miért nem a szaktudományos, hanem az értelmiségi publicisztika és esszéirodalom része.

Hivatkozások

Bendix, Reinhard 1962: Max Weber. An Intellectual Portrait. New York, Doubleday.

Karácsony András 1997: Diskurzusok metszéspontján. Századvég, 3. szám.

Körösényi András 1996: A magyar politikai gondolkodás főárama. Századvég, 3. szám, 80–107. o.

Körösényi András 1996a: Demokrácia és patronázs. Politikusok és köztisztviselők viszonya. Politikatudományi Szemle, 4. szám, 35–62. o.

Laki Mihály 1997: Szalai Erzsébet: Az elitek átváltozása. BUKSZ, Nyár, 132–137. o.

Parkin, Frank 1982: Max Weber. London and New York, Routledge.

Szalai Erzsébet 1990: Gazdaság és hatalom. Budapest, Aula.

Szalai Erzsébet 1994: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Pesti Szalon Könyvkiadó (Budapest) – Savaria University Press (Szombathely).

Szalai Erzsébet é. n.: Az elitek átváltozása. Budapest, Cserépfalvi.

Weber, Max 1970: Állam, politika, tudomány. Budapest, Közgazdasági éps Jogi Könyvkiadó.

Weber, Max 1996: Gazdaság és társadalom 2/3. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Jegyzetek

[1] Erről bővebben lásd Körösényi, 1996.

[2] Szalai, miközben a politikai folyamatok időnként nevesített szereplőiről ír (személy- és pártnevek), és a hatalom szerkezetét, hatalom és társadalom viszonyát kívánja megrajzolni, kerüli az empirikus politikai szociológia és az intézményi politikatudomány konvencionális (és világos) fogalmait; a Kádár-rendszerben nem a párt(vezetés), hanem egy uralkodó rend van hatalmon, 1990-ben az MDF nem kormányra, hanem a hatalom csúcsára kerül, nem koalíciós kormányt, hanem új uralkodó rendet alkot; a közhatalmat nem különíti el a gazdasági, kulturális stb. hatalom fogalmától. A hatalmi szerkezet leírásában használt nyelvezete gyakran katonai terminusokkal tarkított (harc, elfoglalta, csapat, támadások).

[3] Megtudhatjuk továbbá, hogy a korábban önmagát politikailag függetlennek tekintő és nevező kritikai értelmiség egyáltalán nem volt független; hanem az 1994-ben koalíciót alkotó pártok elkötelezettje; valamint azt, hogy 1994-et követően ez az értelmiség – egy része legalábbis – „beállt a sorba” (é. n., 34. o.), a pozíciókért, anyagi előnyökért és szimbolikus javak birtoklásáért lemondott korábbi kritikai szerepéről, és a hatalom kiszolgálójává, apologétájává vált. Ennek következménye az értelmiség morális lesüllyedése, válsága (é. n., 107–138. o.). Ebből a leírásból nő ki később Szalai értelmiségkritikája.

[4] Az előző esetben mélyinterjúk, az utóbbiban viszont feltehetően a „résztvevő megfigyelés” a szerző sikeresen alkalmazott eszközei.

[5] A demokratikus ellenzék az egyetlen elitcsoport, amit Szalai egyértelműen definiál, s e definíció – publikálás a szamizdat sajtóba – alapján maga is ezen elitcsoport tagja. Már az 1980-as évek elején szamizdat szerző, álnéven írt cikkeket a Beszélő című lapba (Szalai, 1990).

[6] Vö. Fricz Tamás hozzászólásával Szalai Feljegyzések című értelmiségkritikai esszéjéhez (é. n. 157–58. o.).

[7] A késő kádári technokrácia esetében – eltérően a két másik rendszerváltó elitcsoporttól – Szalai első-, másod-, harmad-, sőt időnként negyedvonalat is megkülönböztet. A technokrácia első vonalát mintegy 30-40 szakember alkotja (é. n., 27. o.). A másod-harmad vonal – az állami bürokráciák középszintjei (é. n., 28. o.) és késő kádári párt-, szakszervezeti és megyei tanácsi bürokráciák másod-harmad vonala (é. n., 32. o.) – azonban már legalább tízezres nagyságrend. Szalai elit-tipológiája tehát mikro- (demokratikus ellenzék) és makrotársadalmi csoportokat (késő kádári technokrácia) egyaránt magába foglal, azaz nem egynemű csoportok alkotják.

[8] Nem javítja a tisztánlátást, hogy a demokratikus ellenzék az idézett helyeken kis, másutt gyakran nagy kezdőbetűkkel szerepel.

[9] De csak a népiekre tud utalni, hiszen elittipológiájának összes többi szereplője mint a keresztény-konzervatív koalíció ellenzéke integrálódik újra A népiek azonban a kormányzatban alig reprezentáltak, s a pártból is fokozatosan kiszorultak. A népiek mellett Szalai említi még a késő kádári technokráciát, mint amelynek másod-harmad vonalából – nem a keresztény-konzervatív rend maga, hanem – a keresztény-konzervatív kormányzat klientúrája rekrutálódott.

[10] Máshonnan tudjuk, hogy a Szalai által korábban tárgyalt népiek nem voltak részei az új kormányzati elitnek, s nagy részük – 1989–93 között több fázisban – kiszorult még az MDF vezetéséből is. Még inkább talány, hogy akkor kik a „vezető erők”?

[11] Később látni fogjuk, hogy a rend publicisztikából átvett pejoratív fogalmával szemben az elit Szalainál pozitív értéktartalmú, normatív fogalom.

[12] A rendszerváltó elitek 1994-es kormányra kerülésükkel nem válnak renddé, azaz Szalai fogalomhasználatában a politikai csoportok elit vagy rend mivolta nem kormányzati pozíciójukkal függ össze.

[13] Maga Szalai is azonos ethosszal, értékrenddel, magatartásmintával bíró csoportként írja le mindegyiket (é. n., 24–26. o.).

[14] A klientúra, a politikai publicisztikában pejoratív fogalmának átvételével Szalai ráadásul valamilyen, a demokratikus kormányzati rendszerektől idegen, deviáns képződményre utal. A patronázs-rendszer azonban a demokratikus kormányzat része (Körösényi, 1996a).

[15] A kommunista rendszer uralkodó rétegének tehát kialakultak rendies vonásai, de hatalma nem rendi (társadalmi), hanem politikai eredetű; a párt révén generálódik. Nem véletlen, hogy a politikatudomány leírásukra a nómenklatúra és nem a rend fogalmát használja.

[16] Szalai hatalomfelfogása szerint a hatalom az elitek kezében van. Az elitek Szalainál olyan szubkulturális kötelékek által generált csoportok, amelyek informális hatalma és a köztük kialakult informális viszonyok hálózata, ereje szinte semlegesíti az intézményeket és az intézményi változásokat. A hatalom szerkezete így a demokratikus rendszerváltás előtt (a késő kádárizmus időszakában) és utána (az Antall-kormány időszakában) hasonló: egyaránt egy uralkodó rend kezében van a hatalom. Az intézményeknek emellett az elitek rekrutációjában, szelekciójában sincsen szerepük, aminek következtében például nem tesz különbséget a politikai vezetők (funkcióval rendelkezők, hivatásos politikusok) és a politikai elitek (politikailag befolyásosak) között.

[17] Az elitek metamorfózisa című tanulmány a 8. lábjegyzetben csak általánosságban hivatkozik a rend fogalma kapcsán Max Weberre (é. n., 42. o.), A hatalom metamorfózisa 2. lábjegyzetében (1994, 111. o.) Weber írásának címére és a gazdaság és társadalom című gyűjteményes Weber-kötetre hivatkozik, de kiadó, évszám és oldalszám feltüntetése nélkül. A hivatkozott „Hatalommegosztás a közösségen belül: osztályok, rendek, pártok” című Weber-szöveget lásd a következő kötetben: Weber, 1996, 32–46. o.

[18] Erre már Laki Mihály felhívta a figyelmet Szalai kötetéről írt bírálatában (Laki, 1997, 134. o.).

[19] A fogalmi megkülönböztetést azonban megőrzi a szívéhez közelebb álló balliberális politikai elit és a korábbi konzervatív-jobboldali kormányzati ciklus uralkodó rendje között.

[20] Az értelmiség fogalmát illetően sem kívánok jelen keretek között tartalmi fejtegetéssel élni, csak Szalai kötetének ellentmondásait és önideologikus pozícióját jelezni. Szalai értelmiség-felfogásának tartalmi bírálatáról lásd a vita blokkban közölt írásokat (Szalai, é. n., 139–184. o.).

[21] Szalai a politizáló elitértelmiség – az ún. demokratikus ellenzék (vagy értelmiségi „holdudvara”) – azon csoportjába tartozik, amelyből a rendszerváltás nyomán nem vált politikus, s aki a politikai és gazdasági rendszerváltás nyomán kialakult demokratikus politika és kapitalista gazdaság viszonyaiban csalódva – politikailag balról – a rendszer frusztrált kritikusává vált. E frusztrációt növelte nemcsak az, hogy nemcsak a Szalai korábbi szűkebb azonosulási csoportjából kinövő SZDSZ folytat elvárásaitól eltérő politikát, de az is, hogy a tágabb vonatkoztatási csoportját jelentő politizáló értelmiség (a demokratikus ellenzék holdudvara) az SZDSZ 1994-es kormányra kerülését követően – miként írásaiból megtudhatjuk – „beállt a sorba”; hatalmi pozíciókat szerezve feladta kritikai fegyvereit. Szalai elitkritikája ezért 1994-től értelmiség-kritikába vált át (Feljegyzések a cethal gyomrából). Az értelmiség válságáról megfogalmazott tézis pedig valójában inkább a szerző identitásválságának kifejeződése.

[22] Az illojálisakat kiközösíti, amire példa az értelmiségszociológiai munkássággal is rendelkező Helmut Schelsky (Karácsony, 1997), vagy a „kritikai értelmiség” magyarországi kritikusa, Pokol Béla.

[23] S ha Szalainak a szociálliberális értelmiség pálfordulásáról adott diagnózisa helytálló, akkor lehet, hogy nem annyira a bírált kulturális elit, hanem Szalai maga került identitásválságba.

• Játéktér