Szalai Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Manapság a politizáló közvélemény és a független szervezetek nagy része legelsősorban a többpártrendszerre való átmenet kérdéseivel foglalkozik. Stratégiák, taktikák, koalíciók születnek e vonatkozásban. Az Ellenzéki Kerekasztal az MSZMP-t mint a hatalom kizárólagos birtokosát jelöli meg. Több független szervezet a jelenlegi kormány lemondását követeli.

Korábban sem vitattam, ma sem vonom kétségbe a többpártrendszerre – a valóságos, az esélyek egyenlőségén alapuló többpártrendszerre – való áttérés történelmi jelentőségét. Tudom, hogy az MSZMP-vezetés kezében még mindig túl sok hatalom összpontosul. Látom, hogy a jelenlegi kormány kapkod, nem ura a helyzetnek. Többedmagammal félek a gazdasági összeomlástól, melyet politikai robbanás, majd diktatúra követhet. Mégis úgy gondolom, hogy e kérdések, a napi taktikai küzdelem, a látható politikai és gazdasági hatalom bírálata, a rövid távú politikai alternatívák taglalása túl sok energiát köt le. A politizáló értelmiségiek és a független szervezetek túlságosan sokat foglalkoznak a hatalom csúcsával, és túlságosan keveset a társadalomban végbemenő új, bár „szabad szemmel” még csak kevéssé látható folyamatokkal. Miközben erejük igen nagy részét a visszarendeződés megakadályozására fordítják, nem gondolják igazán végig: mi lesz, ha e visszarendeződésre nem kerül sor. Mi lesz, ha a választásokon jelentős pozíciókat szereznek. Pedig ez reális alternatíva.

Ebben az évben egy döntésszociológiai vizsgálat kapcsán a politikai-gazdasági élet számos szereplőjével volt módom találkozni. Februárban jelent meg Hankiss Elemér „A nagy koalíció avagy a hatalom konvertálása” című, rendkívül gondolatébresztő cikke (Valóság, 1989. február). E két élmény alapján egyre erősebbé vált bennem az a meggyőződés, hogy miközben a független szervezetek támadásának középpontjában a hagyományos elit áll, születőben van, sőt a színfalak mögül már elő is bújik egy új elit, mely rohamos tempóban hódítja meg a politikai és gazdasági kulcspozíciókat.

Az új elit jellemzői és stratégiája
 

Hankiss Elemér szerint a jelenlegi társadalmi folyamatok egyik lényegi vonása, hogy az állami és pártbürokrácia tagjai a régi rendszeren belüli hatalmukat és privilégiumaikat átalakítják az új rendszerben érvényesítendő hatalomra és új privilégiumokra: az eddigieknél sokkalta nagyobb számban mennek át a menedzseri (és ma még kisebb méretekben a vállalkozói) szférába, az új, piaci alapú rendszerbe, emellett

„megindult az állami és pártbürokraták átvándorlása a kialakulófélben lévő piacgazdaság új intézményeibe; az új bankok után minden bizonnyal következnek majd a holdingok és más vagyonkezelő intézmények, részvénytársasági, igazgatótanácsi státusok és így tovább”.

Ez a folyamat teszi lehetővé a nagy koalíció, vagyis (1) a pártbürokrácia közép- és felső rétegei, (2) az állami bürokrácia közép- és felső rétegei, (3) a nagy- és középméretű vállalatok és szövetkezetek menedzserei, valamint (4) a vállalkozói réteg közép- és felső szintjei közötti, nem feltétlenül tudatos szövetség kialakulását, mely több évtizedet is igénybe vehet.

Én a jelenlegi társadalmi-hatalmi folyamatok lényegét másban látom. Ez elsősorban azon alapszik, hogy sem a pártbürokráciát, sem az állami bürokráciát nem tekintem egységesnek. Sőt, a jelenlegi hatalmi szerkezet lényegi vonásának éppen megosztottságukat tartom. Egyik oldalon egy hagyományos rendpárt, másik oldalon egy alapvetően (néhány kivételtől eltekintve) technokrata reformer réteg, mely elsősorban a felvilágosult menedzserek és vállalkozók érdekeit képviseli. Értelmezésem szerint a nagy koalíció 1988 májusában már létrejött – ekkor kötöttek egymással szövetséget a hagyományos rendpárt és a technokrata reformerek –, és éppen most van felbomlóban. A technokrata reformerek és az általuk képviseltek lényegében véve nem mások, mint a híres-nevezetes beat-nemzedék, a „nagy generáció” tagjai,[SZJ] akik a politikai vagy gazdasági hatalmi pozíciókat már részben meghódították – a szakértelmet igénylő döntések előkészítése valójában már a kezükben van, sokan közülük jelentős hivatali, banki, pénzintézeti, menedzseri pozíciót birtokolnak –, és most a hagyományos rendpárti elit eltávolításával e folyamatot szeretnék teljesen végigvinni. Vagyis azt állítom, hogy a régi elitnek már nem nagyon lesz módja politikai hatalmának konvertálására, jelenleg döntően a „nagy generáció” új elitet alkotó csoportjainak előrenyomulása és a hatalmi pozíciókon való osztozkodása folyik.

Az új elit sok szempontból különbözik a régitől.

Pozitívuma, hogy általában magas szintű szaktudással rendelkezik, a szakértelem számára az egyik legfontosabb érték. Olyannyira fontos érték azonban, hogy más értékeket szinte teljesen elhomályosít. Elsősorban a társadalmi érzékenységet, és ez nem véletlen. A régi elit az 1956-os forradalom idején megtapasztalhatta a társadalom erejét, és ezután több mint harminc évig félt tőle. Miután a hatalomhoz görcsösen ragaszkodott, és az általa létrehozott monopóliumok hatalmával nem tudott eredményesen szembeszegülni, e félelem az ország eladósodásához vezetett. Az új elitnek ezzel szemben nincsenek katartikus társadalmi élményei. Tagjai 1956-ban jórészt még gyerekek voltak, szocializációjuk egy atomizált, artikulálatlan, szegregált, apátiába süllyedt társadalomban ment végbe. Szinte megváltoztathatatlannak tűnt számukra, hogy a változó komolyságú reformkezdeményezések a hatalom felső régióiból indulnak ki. A politikailag érdekes dolgok – legalábbis látszólag – a hatalom felső szintjein dőltek el, ezért a hatalmi ambícióval megáldott fiatal szakemberek úgy vélhették: elég felfelé figyelni. Nem a társadalomtól való félelmet hiányolom, hiszen a régi elit példája mutatja – és Bibó Istvántól is tudjuk –, hogy a politikában a félelem rossz tanácsadó. Ráadásul a félelem ma már meg is jelent az új elit tudatában. Ami hiányzik, az a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatokra mint politikai folyamatokra való kíváncsiság, a képesség és szándék a társadalmi empátiára, a valós társadalmi erők figyelembevételére. Miután az új elit társadalomképe rendkívül homályos és előítéletes, újdonsült félelmében túl sok a kezelhetetlen, tárgytalan szorongás, társadalmi benyomásait nem tudja igazán feldolgozni, racionalizálni.

Az új elit további fontos tulajdonsága a liberalizmus, a piac iránti vonzódás. Demokráciaigénye azonban nemigen terjed túl a vállalkozók, menedzserek és az „okos emberek” szabadságának igenlésen. A régi elit velejéig pragmatikus volt, de szükségét érezte annak, hogy társadalmi elkötelezettségének látszatát keltse. Az új elit már nem kíván ilyen illúziókat kelteni – vagy csak jóval kevésbé –, és szinte nyíltan vallja, hogy az alulról szerveződő társadalom gondolata – szerinte nevetséges idealizmus. Szeme előtt a mai Nyugat-Európa lebeg, ahol gyakran utazik is – aminek persze előnyös következménye az, hogy nem szereti az erőszakot, nincsenek militáns hajlamai.

Az új elit nemcsak különbözik, de egy igen fontos szempontból hasonlít is a régihez. Ez szocializációjának egyik további sajátosságával függ össze: a Kádár-korszak magyar társadalmát keresztül-kasul átszövő bürokratikus különalkuk rendszerében nőtt fel, és ebben – ha akarta, ha nem – részt is kellett vennie előrejutása során, így vált a hatalom birtokosává vagy jó reményű várományosává. Az informális alkudozás képessége tulajdonságává vált, és ez jelentősen gyengíti, gyengítheti piaci irányultságát. Az új elit tagjai ebből a szempontból kettős kötődésű hősök. Különösen nagy jelentősége van annak, hogy a régi elithez hasonlóan jól bejáratott informális kapcsolatrendszert építettek ki egymás között.

Az új elit jelenlegi – nem feltétlenül tudatos – stratégiájának lényege: kivárni, amíg az erősödő társadalmi elégedetlenség bázisán a független szervezetek kinyomják helyéből a régi elitet. Eközben ápolni a független szervezetek tagjaival fennálló – részben már korábban kialakított – személyes kapcsolatokat.

Az elmondottak nem jelentik azt, hogy az új elit teljesen egységes lenne. Egyrészt „több a fóka, mint a hal”, a hatalmi pozíciókért verseny folyik. Másrészt az új elit számos tagja – különösen a kevésbé tehetségesek vagy a kompromittálódottak – inkább félnek a radikális politikai változásoktól, mintsem kívánnák azt. Nem tudják, kellenek-e majd. Ők hajlamosabbak a status quót erősíteni. Mégis megfogalmazom azt a feltevést, hogy a jelenlegi politikai folyamatok legalábbis nem mehetnének végbe az új elit erős magjának, vezéregyéniségének akarata ellenére.

Mit várhatunk az új elittől?

Az új elit politikai téren az erőt felmutatni képes – nagy szellemi tekintélynek örvendő és (vagy) nagy tömegbázissal rendelkező – pártokkal való aktív együttműködésre fog törekedni, sőt a hatalom egy részét át kívánja majd azoknak engedni. Erre jó oka van. Az ország gazdasága súlyos, akut betegségben szenved, és az új kormány vagy kormányok hasonló kényszerpályán lesznek kénytelenek mozogni, mint a jelenlegi. Egyik oldalon a nemzetközi hitelezők nyomása, amely – az erre vonatkozó illúziók ellenére – véleményem szerint a többpártrendszerre való áttéréssel és a régi elit kiszorításával sem fog jelentősen enyhülni. Másik oldalon a növekvő belső feszültségek: a nagyvállalati vezetők és érdekképviselőik nyomása, valamint a lakosság egyre artikuláltabb formát öltő elégedetlensége. Ebben a helyzetben az új elitnek elemi érdeke a felelősség megosztása, és ez olyannyira erős érdek, hogy ezért még hatalma megosztására is hajlandó lesz. (A jelenlegi vezetés pillanatnyilag csak a felelősséget kívánja megosztani, a hatalmat nem.) Másrészt azért is utat fog engedni felfelé az erős pártoknak, hogy azok ne lefelé, a társadalom felé mozogjanak. Igyekezni fog az erőt felmutatni képes pártokat a saját szövetségesévé tenni, hogy ezek ne váljanak a társadalom, az egyenként gyengék, de együttesen erősek szövetségeseivé. Ha ez a koalíció így létrejön, akkor az érdekeiket nem vagy csak gyengén artikulálni képes rétegek teljesen kívül rekedhetnek a politikai arénán.

Az új elit tehát egy szinte megoldhatatlanul nehéz helyzetben lévő gazdaságot örököl. Ha csak rajta múlik, és gazdasági filozófiájához, tulajdoni ideológiájához sikerülne megnyernie az erős pártokat, akkor a magyar gazdaság egyik legalapvetőbb problémájával, a túlcentralizált, monopolizált nagyvállalati szervezettel nem fog tudni, illetve akarni megbirkózni. Pontosabban: a bürokrata új elit erre irányuló – egyelőre még csak kevéssé látható – szándéka a nagyvállalati menedzser új elit ellenállásába fog ütközni (mely tapasztalataim szerint majdnem hasonló módon ragaszkodik nagyvállalat-vezető tulajdonjogaihoz, mint a régi). Ennek gazdasági alapja az, hogy a nagyvállalati szerkezet megtörése rövid távon inkább veszteségeket, mint többletforrásokat eredményez, és közvetlenül ronthatja a gazdaság külső egyensúlyi helyzetét. (A tőkés export jelentős részét nagyvállalatok állítják elő, és termelésük potenciálisan nagy mennyiségű tőkés importot helyettesít.) Az eddigi tapasztalatok szerint a nagyvállalati szerkezetet felülről nem lehet megtörni, a nagyvállalati kereteket alulról – az egyes gyárak, gyáregységek szintjéről – feszítő erők koncentrálása és az azokra való támaszkodás pedig a bürokrata új elit gondolkodásmódjától idegen.

A nagyvállalati problematika megoldását a bürokrata új elit a külföldi tőkétől, valamint a tulajdonosi és üzemeltetői funkciók szétválasztását célzó tulajdonreformtól várja, ezekben azonban a magam részéről nemigen hiszek. Ami a külföldi tőkét illeti, nem gondolom, hogy – esetleg számos kivételtől eltekintve – tömeges érdeklődést fog mutatni a teljesítményeiben meglehetősen gyenge magyar nagyipar iránt. Nem beszélve az anyagi infrastruktúra lepusztultságáról. Legfőképpen pedig a társadalom belső állapotáról, a szociális elégedetlenség nyílt vagy burkolt fenyegetéséről – erre később még visszatérek. És ha e tényezők összességükben nem lennének perdöntőek, a bürokrata új elit akkor is szembetalálná magát a nagyvállalati menedzser új elit ellenállásával – és ez általában is akadálya a tulajdonosi és üzemeltetői funkciók szétválasztásának. Úgy látom, a szétválasztást, ha egyáltalán lehet, jórészt csak formailag lesz képes a bürokrata új elit véghezvinni. Ezen nem nagyon változtat az a valószínű lehetőség sem, hogy az állami, pénzintézeti, banki, vállalati kereszttulajdonlás bonyolult hálózata fog kialakulni. Ez arra ugyan nem lesz alkalmas, hogy a nagyvállalati vezetők feletti tulajdonosi kontrollt jelentősen megerősítse, szentesíteni, intézményesíteni fogja viszont a gazdaság kulcspozícióit elfoglaló új eliten belüli szövetséget.

Az új elit a gazdasági mechanizmust fel fogja ruházni a modern piac és pénzgazdálkodás összes létező kellékével (részvény, kötvény, tőzsde stb.). A valódi piaci viszonyok kibontakoztatásában azonban lényeges előrehaladás nem várható. Egyrészt azért nem, mert átmentődik a nagyvállalati szerkezet, és így a hazai piacot továbbra is monopóliumok uralják majd. Másrészt fennmarad a nagyvállalati szféra alkuereje, és az új eliten belüli körök változatlanul informális, ellenőrizhetetlen különalkukat fognak kötni egymással.

A várható változások jórészt formaiak. Már ma látható a bankok szerepének növekedése és az állami bürokrácia azon törekvése, hogy a bankok egyedi befolyásolásán keresztül szabályozza a vállalati szféra működését. A szabályozóalkut valószínűleg kamat- és osztalékalku, a költségvetési támogatást kedvezményes bankhitel váltja fel.

Nem említettem eddig a bürokrata új elit nagy reményét, a magántőke térhódítását. Ez a folyamat javíthatja a gazdaság teljesítményét, de jelenlegi nagyságrendjét és szétaprózottságát nézve nem hiszem, hogy alapvető megoldást hoz az elkövetkező tíz-tizenöt évben. A reprivatizálásban rejlő lehetőségeknek is megvannak a korlátai. Egy valóban jelentős reprivatizálást csak nagy mennyiségű hitel közvetítésével lehetne végrehajtani, ennek azonban nincsenek komoly nagyságrendű külső és belső forrásai. (Ha viszont fedezetlen hitelekkel teremtenek forrást, akkor – legalábbis rövid távon – olyan nagyságrendű inflációt gerjesztenek, hogy az a gazdaság szétesését és a társadalmi feszültségek elviselhetetlen fokozódását idézheti elő.) A reprivatizálás spontán módja lehet, hogy a vállalati menedzserek egy része a vállalatokból kiszivattyúzott növekvő magánjövedelmét tőkésíti, és előbb-utóbb önálló vállalkozásba kezd. Ez azonban az új elit kétlakiságra való hajlama, a kétlakiságból származó előnyök vonzása miatt valószínűleg nem lesz gyakori.

Az ország gazdasági teljesítménye nem fog számottevően javulni, sőt inkább a válság elmélyülése valószínű. Ugyanakkor a jövedelmi különbségek ugrásszerű növekedése várható, de ez alapvetően nem a piac értékítéletét fogja tükrözni. Az új elit várhatóan nyugat-európai életszínvonalat ér el. Az egyik legjövedelmezőbb terület az „új” gazdasági mechanizmus pénzügyi és vállalati intézményrendszerének kialakításában való részvétel lesz. A másik oldalon megjelenik a tömeges szegénység.

Nem kizárt, hogy a gazdasági lecsúszás folyamatának megállítására a bürokrata új elit reformdiktatúra bevezetésével fog próbálkozni. Ennek feltétele az erős pártok megnyerése. Célja a nagyvállalati menedzser új elit letörése vagy kompromisszumra kényszerítése, az éleződő szociális elégedetlenség elfojtása és a külföldi tőke tömeges importja. (Ha jól értem, ezt az utat nevezi Voszka Éva technokrata variánsnak „Reformzsákutca” című tanulmányában. Századvég, 1988/6–7.). Ez azonban szerintem nem valószínű. Még ha ez erős pártok megnyerése, valamint a nagyvállalati menedzser új elit leszerelése sikerülne is, és az érdekeit nem, vagy csak gyengén artikuláló rétegeket kívül lehetne is rekeszteni a politikai arénán, az elitek demokráciáját és a külföldi tőke biztonságát gyakori éhséglázadások zavarnák meg. Úgy gondolom, a társadalom lázas állapota előbb riasztaná el a valóban jelentős nagyságrendű külföldi tőkét, mintsem hozadékából jól lehetne lakatni a szegényeket és a kettészakadó középosztály nagyobbik, lefelé tartó rétegét. Az elégedetlenség letörése kemény, kíméletlen módszereket igényelne – ezek azonban a Nyugatot járt új elittől idegenek, és az erős diktatúrát a nyugati politikai közvélemény (melynek értékítélete az új elit számára fontos) sem nézné jó szemmel. Végül az új elit erejének gyengülése várható, mivel a gazdasági és szociális feszültségek erősödésével éleződni fognak belső konfliktusai.

Nem lesz tehát sem radikális reform, sem diktatúra. Ami várható, az egy autoriter, de nem diktatórikus politikai berendezkedés és a társadalom alapvetően rendies jellegének fennmaradása – nyugat-európai színekben. Ez a rendszer azonban a szociális feszültségek egyre erőteljesebb növekedése miatt valószínűleg nem lesz tartós, de társadalmi empátia hiányában fenyegetettségét az új elit várhatóan nem fogja időben felismerni.

Válaszúton a független szervezetek

Többször érzékeltettem: a fent vázolt, cseppet sem rózsaszínű jövőkép akkor válhat valósággá, ha az új elitnek sikerül megnyernie törekvései számára az erős pártokat. Durván megfogalmazva a dilemmát: a független szervezeteknek el kell dönteniük, hogy az új elitet vagy a társadalmat választják-e. Árnyaltabban megfogalmazva: miben és meddig támogatják az új elitet, és a társadalmon belül mely rétegekre kívánnak támaszkodni. Míg az első megfogalmazás indulati, a második racionális, és két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a reális cél nem az új elit térhódításának megakadályozása, hanem hatalmának jelentős korlátozása, és még e korlátozott hatalomnak is erős társadalmi kontrollja. Meggyőződésem, hogy az új elit számos kiemelkedő szaktudású, tehetséges tagjának aktív közszereplése nélkül a társadalom csak igen nehezen találna kiutat a válságból. A másik dolog, ha a független szervezetek komolyan nyitni akarnak a társadalom felé, akkor legelőször is világosan meg kell határozniuk a társadalmon belüli vonatkoztatási csoportjaikat.

A független szervezeteknek, illetve vezetőknek tudatában kell lenniük: legalábbis nem mentesek teljesen az új elitre, sőt némely vonatkozásban a régire jellemző attitűdöktől. Erre utal többek között az, amivel írásomat indítottam: a független szervezetek túlságosan sokat foglalkoznak a csúcshatalommal, és túlságosan keveset a társadalom mélyrétegeiben végbemenő folyamatokkal. Részben ennek következménye az, hogy programjaik általában az ideális társadalom – többnyire Nyugat-Európa – képét vázolják fel, de nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy az ideális társadalom felé vezető úton a társadalom mely rétegeinek mely attitűdjeire, szándékaira, törekvéseire építenek. Általában azt tapasztalom, hogy miközben elsősorban szimbólumaikban túlságosan is alkalmazkodnak a társadalom indulataihoz, nem kíváncsiak eléggé a társadalomban felhalmozódott tudásra, a társadalom különböző rétegeinek racionálisan is megfogalmazódó igényeire és szándékaira. Ez persze csak részben jogos kritika: a társadalom nagy része ma még hallgat, nem szerveződik, nem nyilvánította ki akaratát. De talán éppen ennek a katalizálása lenne a független szervezetek egyik legfontosabb feladata. Erre pedig nem biztos, hogy a szűk szakértői körök által kidolgozott, szépen kicsiszolt programok a legalkalmasabbak. Erre csak alulról szerveződő társadalmi mozgalmak képesek. Nem kizárt ezek megjelenése az egyes pártokon belül, de igen fontos lenne sokszámú, pártoktól független társadalmi mozgalom elindulása is.

Egyetértek mindazokkal, akik szerint a jelenlegi társadalmi, gazdasági és morális válság megoldásának egyik kulcsfeladata a tulajdonviszonyok radikális megváltoztatása. Pillanatnyilag az állami bürokrácia és a vállalati menedzserek folytatnak egymással éles küzdelmet az államinak nevezett szféra tulajdonlásáért a társadalom feje felett. Ha a társadalom és a független szervezetek hagyják, akkor valószínűleg kompromisszumra fognak jutni, ami alapvetően nem lesz más, mint a már meglévő viszonyok szentesítése, illetve új mezbe öltöztetése. Ez pedig nem sok jót ígér. A jelenlegi helyzetben az egyetlen megoldást abban látom, ha a vagyonkezelő szervezetek, a külföldi tőke és a magánvállalkozások mellett a magyar gazdaság tulajdoni palettáján az alulról induló kezdeményezések útján létrejövő önigazgatói tulajdon is megjelenhet. (Szemben a jelenlegi vállalati tanácsokkal, amelyek lényegében véve a vállalati menedzserek tulajdonjogait szentesítik.) Több szempont is szól emellett.

Egyrészt, ha meglehetősen bizonytalanul artikulálva is, erre ma mutatkozik társadalmi igény, ami igen nagy részben az 1956-os hagyományból fakad. Bármilyen kiváló kormány kezébe kerülne is az ország vezetése, a társadalom széles rétegei számára még viszonylag hosszú ideig nem ígérhet jelentős anyagi gyarapodást. Arra viszont lehetőséget teremthet, hogy azoknál az államinak nevezett vállalatoknál, ahol erre igény van, a dolgozók meghatározott feltételek mellett saját kezükbe vehessék sorsuk irányítását. Ezzel jelentősen gyarapodhatna a radikális politikai és gazdasági változások társadalmi bázisa. Másrészt az önigazgatói kezdeményezéseknek nagy szerepük lehet a nagyvállalati szféra szétesésre megérett részének alulról induló decentralizálásában. Végül, de nem utolsósorban: nem lenne jó, ha az ország vezető erői is elkövetnék azt a hibát, hogy más országok viszonyait akarják egy az egybe felülről beültetni a társadalomba. Csakis a tulajdonformák sokfélesége, teljes egyenjogúsága és piaci versenye teszi lehetővé azt, hogy végre maga a társadalom válasszon, és akár tévedések árán is kiküzdje az önmaga számára legmegfelelőbb viszonyokat.

A jelenlegi helyzet bonyolultsága abban rejlik, hogy egyszerre kell meghaladnunk a régit, és megtalálnunk a fejlődés szerves útját. Tudomásul kell vennünk, hogy egy huszárvágással nem helyezhetjük át magunkat Nyugat-Európába. Csakis a társadalom már ma létező adottságaira építve indulhatunk el egy demokratikusan működő politikai rendszer és egy piaci alapokon működő gazdaság pillérein nyugvó társadalom felé. Eörsi Istvánnal értek egyet: harmadik helyzet van.

• gazdaság,
• kormány,
• Párt