Szalai Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Az előzmények

A politikai egyeztetőtárgyalások legfőbb célja a többpártrendszerre való békés átmenet feltételeinek kidolgozása volt. Pontosabban: az ellenzéki pártoknak volt ez a legfőbb célja, az MSZMP ugyanis kezdettől fogva azon volt, hogy a tárgyalásokat a kormányzati felelősség megosztására is felhasználja. Még közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha azt állítjuk: a rendkívül zilált állapotban lévő MSZMP-ről egyre inkább leváló kormány felelősségmegosztási törekvéseiről volt itt elsősorban szó. Mindazonáltal az MSZMP kezdeményezésére került sor a politikai kérdések mellett gazdasági témák tárgyalására is. A tulajdonreformbizottság a hat (a bizottsági hierarchia legalsó szintjén elhelyezkedő) gazdasági munkabizottság egyike volt. Vagyis a tulajdon problematikáját nem politikai, hanem gazdasági kérdésnek minősítették.

Pedig a tulajdonviszonyok terén 1988-tól bekövetkező változások ízig-vérig hatalomátrendeződést jelentettek, és bár elsődlegesen a gazdasági hatalomét, ez a folyamat korántsem volt független az adott politikai szituációtól, légkörtől.

A társasági, majd átalakulási törvény jogilag, gazdaságilag és politikailag is megerősítette a nagyvállalati vezetők tulajdonosi jogosítványait. Erre gazdasági és politikai tényezők összhatásaként került sor. Egyrészt az 1968 óta működő gazdasági mechanizmus válságba kerülésének, a benne rejlő lehetőségek kimerülésének egyik fontos jeleként az állampárt-pártállam által újraelosztható források igen jelentősen csökkentek. Másrészt nem függetlenül ettől, a párt- és állami bürokrácián belüli hatalmi harcok látványosan kiéleződtek. Végül megindult a társadalmi önszerveződés folyamata, megjelentek az első „alternatív szervezetek”, pártcsírák. Mindezek hatására az állampárt rohamos bomlásnak indult, az állami bürokrácia pedig jelentősen meggyengült. Ebben a helyzetben az állami bürokrácia talán minden korábbinál komolyabban kompromisszumra kényszerült; immár a tulajdonosi jogosítványok zömét formailag is átadta a nagyvállalati vezetőknek cserébe azért, hogy azok a rendkívül képlékeny és bizonytalan politikai viszonyok közepette – ellenére – fenntartsák a gazdaság működőképességét.

E folyamat csúcspontját az átalakulási törvény parlamenti jóváhagyatása jelentette 1989 júniusában. Ez a törvény anélkül hárította el az akadályokat az állami vállalatok „egy az egyben” történő társasággá alakulása elől, hogy az állam tulajdonosi jogosítványait tisztázta volna; olyan döntés született, hogy az állami vagyonkezelő szervezetet majd egy későbbi időpontban hozzák létre. (Mindazonáltal a gesztus elsősorban politikai természetű volt, hiszen elég hamar kiderült, hogy a vállalati vezetők továbbra is előnyben részesítik az eredeti, vagyis a társasági törvény szerinti átalakulásokat.)

Az állami bürokrácia azonban ebben a kérdésben nem volt egységes. Az állami bürokrácián belül rohamos tempóban hatalomra kerülő új uralkodó elit már 1989 elejétől vissza kívánta szerezni az eredendően a régi párt- és államapparátusi elit által elvesztegetett tulajdonosi jogosítványok legalább egy részét. Másrészt közvetlenül az átalakulási törvény parlamenti jóváhagyatása előtt az új pártok és más új politikai szervezetek egy része – melyek korábban csak igen kevéssé foglalkoztak a tulajdonviszonyok kérdéseivel – már tiltakozásukat fejezték ki „a kommunista menedzserek hatalomátmentése és az ország kiárusítása” miatt. 1989 nyarára felforrósodott a levegő a tulajdonlás kérdései körül (bár korántsem foglalkoztatta olyan intenzitással a politikusokat és a közvéleményt, mint a közvetlen politikai hatalomért folyó harc). Ebben a légkörben kezdte meg munkáját a tulajdonreform-bizottság.

A „dráma” lélektana

Az egyik résztvevő utólag a következőképpen kommentálta a tulajdonreform-bizottságban folyó munkát és annak értelmét: „Már a második értekezleten láttam, hogy itt mindenki magáért küzd. Azt is tudtam, hogy a politikusok holnap elárulnak benneteket. Mert ami ebben a bizottságban folyt, az senkit nem érdekelt. Ahogy a mi főnökeinket sem érdekelte, hogy mi mit csinálunk. Itt egy »nagy eliten« belüli vitáról volt szó, ahol olyan táncos lábú kislányok, mint te meg én, ott ugrándoztak. Ennyi történt. Kész.”

Valóban, a tulajdonreform-bizottság munkája és állásfoglalásai semmiféle hatást nem gyakoroltak a tulajdoni folyamatokra. Egyrészt az igen sokfajta tulajdonreform-koncepció között nem sikerült konszenzust teremteni. Már az egyes tárgyalódelegációk sem rendelkeztek egységes és ütőképes koncepcióval. Pontosabban: a törésvonalak nem a három delegáció között, hanem egész máshol húzódnak. Csak a legfontosabb csomópontok: attitűdbeli és koncepcionális „nézetközelség” volt érzékelhető az MSZMP-delegáció tagjai és az SZDSZ, valamint a Fidesz képviselői között; tulajdoni elképzeléseik középpontjában a magántulajdon, a magántulajdon dominanciája állt. Lényegében véve azonos álláspontot – egy plurális tulajdonosi szerkezeten belül erős tulajdonosi pozíciót a helyi önkormányzatoknak, egyesületeknek, alapítványoknak stb. – képviselt a Magyar Néppárt és a harmadik oldalon helyet foglaló Hazafias Népfront képviselője. „Önigazgatáshívő” volt a Liga és a Baloldali Alternatíva képviselője – lényeges különbség mutatkozott viszont közöttük az önigazgatói tulajdon gazdaságban betöltött súlyát tekintve. A Liga képviselője szerint ez a sokféle tulajdonforma egyike lehet, a Baloldali Alternatíva delegáltja viszont a teljes dolgozói tulajdon, a gazdaság egészére kiterjedő önigazgatás gondolata mellett szállt síkra. A tárgyalássorozat utolsó szakaszában ugyan az álláspontok közeledni látszottak egymáshoz – ekkor azonban már mindenki előtt teljesen világos volt, hogy a bizottság munkájának semmi tétje nincs: olyan ütemben vesztette el jelentőségét, amilyen ütemben a politikai egyeztetőtárgyalásokon előrehaladás történt.

Másrészt, bár a résztvevők többsége hevesen támadta a spontán privatizációt (elsődlegesen ez állt a tárgyalássorozat középpontjában), a spontán privatizáció folyt tovább, és a sokak által sürgetett „veszélyelhárító” intézkedések sem születtek meg – pontosabban, csak jóval később.

A tárgyalások talán legfontosabb funkciója az volt, hogy a viták, s a viták mélyén zajló csoportlélektani folyamatok a szereplők nagy része számára lehetőséget teremtettek arra, hogy régi identitásától, szerepétől „eloldják” magukat, és új identitást, szerepet formáljanak meg. Az MSZMP-t képviselő kormányszakértők e fórumon mind önmaguk, mind a világ előtt elhatárolhatták magukat pártjuktól, és hozzákezdhettek független pozíciójuk „megalkotásához”. De folytathatjuk: más állami tisztviselők e fórumon ellenzéki szerepkörben jelenhettek meg, önmaguk és a világ előtt deklarálva ezzel a „kommunizmussal” való szakításukat – és gyakorolva egyúttal az önálló véleményalkotást, autonóm magatartást is. Az MDF-et a tárgyalások utolsó szakaszában képviselő kutatóközgazdász ma a kormány tagja, a Fideszt képviselő hasonló foglalkozású résztvevő sikeres országgyűlési képviselő. A Liga képviselője – aki korábban kacérkodott a politikai szereppel, időnként hajlamos volt jövőjét egy ellenzéki szervezet szakértőjeként elképzelni – a tárgyalások során végképp meggyőződött arról, hogy „intézményesített” politizálásra alkalmatlan.

A szerepek minden csoporton belül egymáshoz viszonyítva alakulnak ki, az egyes szereplők azon motivációja alapján, hogy magukat a többi szereplőtől megkülönböztessék. Ez a folyamat a bizottságon belül is megfigyelhető volt, és állíthatjuk: a résztvevők szerepkeresésén keresztül hozzájárult ahhoz, hogy a pártok ki tudják alakítani egyéni tulajdoni elképzeléseiket. Ebből a szempontból a legnagyobb nyertes az MDF volt, amelynek képviselői a tárgyalások kezdeti szakaszán meglehetősen passzívan viselkedtek (főként csak figyeltek), majd a tárgyalások végére elkészült az MDF – az SZDSZ-étől meglehetősen markánsan különböző – tulajdonreform-koncepciója.

A harc folytatódik

Az 1968-as gazdasági reform után az államinak nevezett szférában sem beszélhettünk a termelési eszközök kizárólagos állami tulajdonlásáról. Az alapvető tulajdonjogok a párt- és állami bürokrácia és nagyvállalat-vezetői réteg kezében összpontosultak. Miután e tulajdonjogok megosztása nem volt nyílt és egyértelmű, állandó küzdelmet indukált, melynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség elhárítása volt.

A politikai rendszerváltás után e küzdelem újabb fejezetéhez érkeztünk. Éleződik a tulajdonjogokért való küzdelem, és erősödni látszik az állami bürokrácián belül egyre inkább tért hódító új uralkodó elit azon törekvése, hogy a tulajdonjogok minél nagyobb részét visszahódítsa a nagyvállalati menedzserektől. (Erre utal például az Állami Vagyonügynökség tulajdonosi jogosítványainak erősödése és az állami megbízottak megjelenése a vállalati tanácsokban.) Úgy tűnik, a politikai rendszerváltás az eddigiek során az állami bürokrácia hatalmának növekedését legitimálta. Kérdés, hogy a megerősödött állami bürokrácia akar-e majd valóban privatizálni – létrehozza, vagy hagyja-e létrejönni saját ellenlábasát, a polgárságot (ezen belül a tulajdonrésszel rendelkező munkást). A másik nagy kérdés: hogyan lehet ellenőrizhetővé tenni a privatizáció folyamatát az állami bürokrácia bővülése, további jelentős erősödése nélkül.

• gazdaság