Betlen Anna

Nyomtatóbarát változat

Eléggé vontatottan alkalmazzák az 1986 őszén életbe lépett csődtörvényt: a vállalatok kifizetetlen számláinak összértéke az utóbbi másfél évben 15-20-szorosára (becslések szerint 10-20 milliárd forintról 130-300 milliárdra) nőtt.

1990-re több mint 500 felszámolási ügy került a bíróságok elé, azonban a ténylegesen lefolytatott eljárások döntő többsége kisszövetkezetek, gmk-k és gazdasági társaságok ellen folyt. A fő cél – az egymásba fonódó veszteségek gócait képező nagyvállalatok felszámolása – csak néhány esetben látszott megvalósulni (VÁÉV, Mino, Péti Nitrogénművek, Ganz Mozdony, Nógrádi Szénbányák, Aurora Cipőgyár). Tavaly év végére a Nemzeti Bank kezdeményezésére a legnagyobb hitelezők (MHB, OKHB és a Budapest Bank) összeállították az ötven legsúlyosabb helyzetben lévő vállalat listáját, amelyek közül 25-öt még 1990-ben fel kívántak számolni. A bankok véleménye szerint ez kb. 10 milliárd forintnyi költséget emésztett volna fel, s mintegy 40-50 ezer dolgozó munkahelyét érintette volna. Az OKHB mindjárt januárban három közepes nagyságú vállalat, a Bácsszőllősi ÁG Leányvállalata, a Pannónia Szőrme és a Duna Cipőgyár ellen a Fővárosi Bírósághoz felszámolási kérelmet nyújtott be, utóbbi esetében – mivel a vállalat mégis tudott fizetni – megszüntették az eljárást.

Az ó- és az új rendszer csődtörvénye

A márciusban megjelent „öncsődtörvény” (1990. évi XXII.) kimondja, hogy a vagyonuknál nagyobb tartozásokkal küszködő vállalatok kötelesek önmaguk ellen csődeljárást kérni, másrészt lehetővé teszi, hogy a kényszerűen hitelező vállalatok a fizetéseiket beszüntető partnereik ellen csődeljárást kezdeményezzenek. Mindez már csak azért is puszta óhaj vagy remény maradt, mert a törvényalkotó több kibúvót is hagyott. Így nem állapítható meg egykönnyen, mikor nagyobb a vállalat adóssága, mint vagyona; nem egyértelmű, mikor mondható ki, hogy egy vállalat beszüntette fizetéseit (elég-e mondjuk havonta 20 Ft-ot átutalni a hitelező számlájára?); és főként: nem fenyegeti szankció a vállalatvezetőt, aki elmulasztja az önnön vállalata elleni eljárás megindítását.

1990-ben a felszámolások kb. felét ugyan az érintett cégek maguk kérték, de még az „öncsődtörvény” előtt. A bankok feltűnően vonakodtak érvényt szerezni a törvénynek, nemigen szerepeltek a hitelezők által indított eljárások kezdeményezői között (a fővárosban pl. 137 ilyen esetből 15-öt – ebből 11-et még januárban – indítottak meg pénzintézet kérelmére). Ugyanígy nem tülekedett a felszámoló bíróságok ajtaja előtt az APEH és a társadalombiztosítás. És így a felszámolási eljárásokról szóló tudósításokban csak elvétve találkozunk a törvénnyel megcélzott, a sorban állásért, a veszteségek halmozódásáért felelősnek tartott nagyvállalatok nevével.

Az órendszerben fogant, de csak május elsejével életbe lépett öncsődtörvényt az új parlament napokon belül felfüggesztette, majd június elején módosította (Beszélő, 21.). Eszerint nem köteles önmaga ellen eljárást kezdeményezni az a fizetésképtelen vállalat, amelynek a követelései meghaladják a tartozásait, és ezek behajtására mindent elkövet (pl. felszámolási eljárást indít nem fizető adósai ellen). Ettől azt várták, hogy a jogszabály – ha betartják – mintegy automatikusan kiszűri a valódi krónikus adósokat. De a nagy bankok, amelyeknek egyszerre több jelentős adósa is van, óvakodnak tömeges csődbe juttatásuktól. Nem ok nélkül, hiszen a kérdéses vállalatok közül nem egynek tulajdonrésze van a bankjánál, a folyószámla-vezetés kicsiny, de biztos banki bevételt jelent, és főként: a csődbe jutó vállalatok sora óhatatlanul magával ránthatja a hitelezőt, a bankot is. A jelenleg érvényes számviteli szabályok szerint nem kell a bankoknak veszteségként elkönyvelniük még működő ügyfeleik behajtatlan tartozásait. Így a bankok mérlegük szerint nyereségesek, adót és tb-járulékot fizetnek (ennyiben az adó- és társadalombiztosítási hivatalok is érdekeltek ennek az állapotnak a fenntartásában). A bíróságok pedig a mégoly akadozó ügymenetet is csak erejük megfeszítésével képesek úgy-ahogy követni, nemigen alkalmazkodtak tehát a csődtömeg megnövekedett követelményeihez.

A kormány sem kívánja komolyan

A csődtörvényt s annak változatait az előző és a mostani kormány sem kívánhatta egészen komolyan a várható veszélyek miatt. A szovjet és a kelet-európai külkereskedelem összeomlása akár egész ágazatok ellen csődeljárásokat vonhatna maga után.

Májusban, a Nemzeti Megújhodás Programja részeként, a rövid távon végrehajtandó intézkedések között említette Antall József a sorban állásban leginkább érintett 40-50 vállalat tartozásainak különféle eszközökkel történő csökkentését, ezen belül 30-40 vállalat felszámolását. Megismételte e bejelentést a miniszterelnök júniusban, nyugat-németországi látogatásakor.

A július 6-i Világgazdaság értesülése szerint tíz napon belül megindul a vállalatok tömeges felszámolása: a 30-40 közül első lépcsőben tízre kerül sor.

Egy július 24-i híradás szerint (Világgazdaság) 12 vállalat képezi a „kemény magot”, ezek közül azonban négyen, amelyek a posta telekommunikációs infrastruktúrát fejlesztő programjának részesei lehetnek, esetleg megmenekülnek.

Augusztus elején a kormány egy hét vállalatból álló listát hozott nyilvánosságra, amelyeknek felszámolását „nyomatékosan ajánlotta”. Mivel az ezen hét vállalat elleni csődeljárásokat mintegy kísérletképpen kívánják lefolytatni, nem meglepő, hogy közöttük nem szerepelnek az igazán nagy adósok, hiszen egyelőre senki nem látja, hogyan is fognak a valóságban lezajlani a felszámolások: mit lehet eladni és tovább működtetni, hány dolgozó és mennyi időre marad munka nélkül, mennyi veszteséget kénytelenek a bankok elkönyvelni, milyen károk érik az adóhivatalt és a társadalombiztosítást, hány vállalat kerül még nehezebb helyzetbe azáltal, hogy az eljárás idejére fizetési moratórium illeti meg az adóst, és hány azért, mert végleg behajthatatlannak bizonyulnak követelései.

Közben azért néhány esetben folynak a tényleg nagy vállalatok csődjét felülvizsgáló munkák. Szó van a Mikroelektronika Vállalat (MEV) értékesítéséről, és a vagyonkezelő központ felszámolására tett javaslattal ért véget a Videoton helyzetéről folytatott felügyelőbizottsági vizsgálat. A legnagyobbakat, az Ikarust és a Csepel Autógyárat is államigazgatási felügyelet alá vonták augusztus végén.

Kétségkívül nagy felelősség olyan, az egész gazdaságot átható folyamatot elindítani, aminek nem mérhetők fel pontosan a következményei. A májusi kormányprogram ígéretei szerint azonban a kormány működésének első 100 napjában „…befektetési információs központot hoz létre a nagyobb összegű külföldi befektetések koordinálására”, továbbá „a rövid távú program következtében megnövekvő munkanélküliség kezelésére új információs, munkaerő-közvetítő, átképzési intézmények létrehozását kezdeményezi, munkanélküliek segélyezését, vállalkozási támogatási alapjait forrásokkal feltölti”. Ezek megvalósítása minden bizonnyal megnyugtatóbb körülményeket teremtett volna a csődtörvény alkalmazásához.

• gazdaság