Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

Az Expóval egyúttal végleg választ akartak adni arra a kérdésre is, amely így hangzik: vajon Bécs a Nyugat legkeletibb vagy a Kelet legnyugatibb városa-e? Bécs reménykedett benne, hogy ha lassú és hosszan tartó, fokozatos folyamat révén sikerül hozzájárulnia ahhoz, hogy a politikai Kelet és Nyugat találkozásánál létrejöjjön egy közép is, akkor a város végre Európa pereméről ismét annak közepébe kerül. Mint mondjuk a századfordulón; Freud, Musil, Kafka és Otto Wagner idején. Az elmúlt év demokratikus forradalmai Bécs központibb szerepének esélyét növelték, a demokrácia közvetítő identitását viszont (a nacionalista fortyogások ellenére is) eljelentéktelenítették.

A tehetség autarchiája

Ha van közép-európai város, amelyik tudja és vallja is, hogy „a tehetség autarchiája” nem létezik, akkor az Bécs. Kulturális fénykorának a századfordulót tarthatjuk, amikor a lakosság 60 százaléka nem a városban született. A Habsburg-birodalmat követően az új Ausztria-tudatot nem lehetett magával a nyelvvel legitimálni, hiszen osztrák nyelv nem létezik. Volt viszont osztrák irodalom, ami Thomas Mann szerint művészi forma, csiszoltság és az ízlés minden területén felülmúlta a németét. Ez szerinte a faji és a kulturális keveredéssel függ össze, és a keleti, déli és nyugati behatások együttese az, ami elválasztja az osztrákokat a németektől. Az osztrák birodalomban 1866-tól több nyelvet beszéltek, mint Európa fennmaradó részén, s e birodalom akkor tűnt el végleg (Friedrich Tolberg megállapítása szerint), amikor 1938-tól a bécsi kávéházakban már nem lehetett többé megtalálni a Pester Lloydot, a Prager Tageblattot és a Czernowitzer Morgenszeitungot. A birodalom összeomlása után megrendült és az Anschluss által megzavart identitást az 1938 utáni keserű tapasztalatok hívták elő. Paradox módon Hitler és Sztálin voltak azok, akik a legerősebben járultak hozzá az osztrák identitás újbóli kialakulásához.

„Egymillió ember ujjongott a Helden-platzon a Führernek, és köszöntötte a tényt, hogy az egykori világváros átváltozott vidéki várossá. De ez legalább tiszta identitás volt! Berlin volt a főváros, Bécs viszont nem” – írja Konrád György. Majd Jalta eredményeként Bécs újra az lett, amit már 1905-ben megjósoltak neki: Európa halott vége. A hely, ahol valóságban is fű növi be a síneket, mint a Pozsonnyal összekötő villamos esetében, ahol az építmények még megmaradtak, de kocsik már évtizedek óta nem közlekedtek. Bécs elgondolkodott „a vasfüggöny menti első nyugati város” szerepén, ahová a monarchia idején négy és fél óra alatt lehetett Krakkóból vonattal színházba utazni – most ugyanaz az út tizenkét óráig tart. Azon, hogy Prága egyetlen kilométerrel sincs messzebb, mint Salzburg. Ha erről hallottunk, könnyebb volt egy legyintéssel birodalmi nosztalgiának nevezni azt a tényt, hogy egy város keresi a lehetőségeit annak, ne csupán a vadkelet előtti utolsó telefonfülkeként tarthassák számon.

Új osztrák identitás

„Nem szabad, hogy a semlegesség miatt valamiféle megerősödő sorstalanságnak adjuk át magunkat, ami a kis államok állandó kísértése” – írja esszéjében Erhard Busek. „A nemzetközi turizmus nem biztosíték Ausztria számára, hogy az államok családjának dédelgetett és jólápolt gyermeke lehet. Sporteredményeket érni el mondjuk sífutásban, ezek sem lehetnek közösségi erőfeszítések, kilátások, érdemek egy egész ország számára… Mi nyilvánvalóan a keresztúton állunk: ebből adódik számunkra, hogy vajon a világtörténelemből a jelentéktelenségbe kell-e kivonulnunk, vagy »ki akarjuk-e javítani« magunkat?”

Az osztrák értelmiség legjava az ország számára az egyik legveszélyesebb fejleménynek az újabban mindinkább terjedő elzárkózásigényt tartja. „Nálunk üzletzárás van a boltok nyitva tartása helyett. Szeretünk mindent zárva tartani: hivatalokat, érdekszövetségeket, de akár színházakat, múzeumokat is. Elzárkózunk szomszédaink megértése elől, azoknak a problémáknak a végiggondolásától, amiket az amerikaiak vitatnak meg az európaiakkal, zárkózottak vagyunk a szovjet birodalomban folyó változásokkal szemben. Elzárkózunk mindazok elől, akik kívülről jönnek hozzánk: a száműzöttektől, a vendégmunkásoktól vagy országunk más nyelvű állampolgáraitól. Elmulasztjuk azt, hogy modern értelemben vett polgárrá váljunk, és városias nyitottságot mutassunk” – írja Busek.

Bécs és a Duna

Bécs számára is a Duna az, ami a város Kelet és Nyugat felé nyitottságát szimbolizálja. Azonban aki csak egyszer is járt ott, tudja, hogy a város és a folyó viszonya más, sokkal szegényebb, mint Budapest esetében. A város belső részein nem a Duna, csupán annak csatornái folynak keresztül – paradox módon, jórészt az 1873-as világkiállítás miatt. (Erről Roland Rainer építész így ír: „Óriási csőd volt, s városépítészeti szempontból sok bajt hozott ránk. Gondoljanak csak arra, hogy milyen úton-módon szabályozták a Dunát, vagy hogyan alakult a telekspekuláció.”)

„A Duna szabályozása ránk hagyta azt a feladatot, hogy a várost ismét a Dunához vigyük, vagy jobban mondva a Dunát behozzuk Bécsbe. Ezt úgy tehetjük, hogy Közép-Európa újabb tájékozódási pontjait a Duna túlsó oldalán kell megteremteni, az ENSZ-város mellett. Nyugodtan beszélhetünk évszázados feladatról, mert jókora idő fog eltelni, amíg az architektúra újra felfedezi a folyót, s az építészek ott életet és nem csupán gyorsfogalmi utat fognak teremteni. Így a XIX. századi metropolist, a Duna-monarchia városát a XXI. század nagyvárosának képével egészítenénk ki, amelyben ismét találkozhatna Közép-Európával. A városnak a Duna mentén fekvő részével, ami a síkságon mindazon országok felé int, melyek tolmácsa a Nyugat felé Bécs akar lenni, vonzó helyet biztosíthatnánk egyetemek, múzeumok, kiállítócsarnokok, gazdasági és szabadidőközpontok számára. A provincializmus alternatívájaként Bécs városa az a lehetőség, ahol a fiatalok számára valódi célt tudunk megfogalmazni: Közép-Európát” – írja Busek.

Vannak változások

E koncepció papírra vetésekor Magyarországon még Kádár János uralkodott, aki számara felvidéki anyja, trieszti születése és csermaneksége ellenére Közép-Európa perspektíváját a bős–nagymarosi erőmű osztrák–magyar felépítése jelenthette. (Nem véletlen, hogy Erhard Busek viszont mindvégig tiltakozott a Mű ellen.) A vasfüggönyt még legfeljebb ha moly rágta ekkor, a berlini falról pedig még négy év múltán is azt mondták, hogy száz év után is állni fog.

Aztán jött Grósz, Németh Miklós és dr. Antall, meg sok-sok kelet-európai választás, ami után már más akusztikát kap az, hogy „mindazon országok felé int, melyek tolmácsa a Nyugat felé Bécs akar lenni”. Ám mára a világkiállítás-terv, amelyet valamikor a kommunizmus ostromlásának trójai falovául is szántak, sokak szemében most éppoly fölösleges lett, mint az egykor Olaszországra irányított föld–föld rakétánk. Bécsből nézve viszont az eredeti álmok felét – igaz, a kisebbik felét – jelenti még ma is a terv.

A német egység helyreállítása már nem gyakorolt különösebb szívóhatást Ausztriára, esély van a semlegesség és a közös piaci tagság összeegyeztetésére éppúgy, mint az „utolsó telefonfülke” szerep Magyarországnak és Szlovákiának való továbbpasszolására. Expo nélkül is lesz lehetőség a Duna és Bécs összekapcsolására, Közép-Európa természetesebb összefonódására. Magyarország szemszögéből nézve az Expo többé nem más, mint egy nagyméretű üzleti vállalkozás, jelentős gazdasági kockázattal. Hiszen ki tudja pontosan, hogy mennyi is a világpiaci ára a trójai faló bontott deszkáinak?

• gazdaság