Skip to main content

Mit tanuljunk Ázsiától?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Magyarország, akárcsak az iparosodás útján késve indult más nemzetek, a fejlett országok példáját figyelve igyekezett felszámolni elmaradottságát. A reformkorban az iparosodott Anglia, a múlt század második felétől váltakozva hol az Egyesült Államok, hol Németország, hol a gyorsan iparosodó Olaszország példája volt a követendő modell. A magyar fejlődés tragédiája, hogy a huszadik század közepén végül a társadalmi-gazdasági fejlődésben mindenképpen elmaradottabb Szovjetunió példája hatott rá meghatározó erővel.

A szovjet típusú, államosított tervgazdálkodás csődje a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején abban is megmutatkozott, hogy a magyar gazdaság ismét példaképeket keresett magának a kelet-európai blokkon kívüli világban. Fokozódó lemaradásunkat jól mutatja, hogy az egykori példák már szóba sem kerültek. A nyolcvanas évek elején a kis európai országok – elsősorban Finnország és Ausztria – felé fordult a figyelem, de hamar kiderült, hogy ezek is túlságosan fejlettek. Úgy tűnik, a nyolcvanas évek közepétől a gyorsan iparosodó délkelet-ázsiai országok – Dél-Korea, Malajzia, Tajvan és Szingapúr – válnak a magyar gazdaság számára követendő például.

A délkelet-ázsiai sikerországok felé forduló érdeklődés önmagában nem volna érdekes. Ám esetenként éppen ezeknek az országoknak a tapasztalataira hivatkozva kérdőjelezik meg a politikai demokratizálás gazdasági racionalitását, mondván: gazdasági sikereiket erős kezű, a szakszervezeteket és az ellenzéket egyaránt letörő diktatúráknak köszönhetik. A legnyilvánvalóbb példa erre Dél-Korea, ahol 1970 és 1979 közt a bruttó termelés évi átlag 9,8 százalékkal, a világon egyedülálló gyorsasággal nőtt, és még a nyolcvanas évtized első felében, a világgazdasági visszaesés ellenére is 5,7 százalékkal tudtak növekedni.

De vajon valóban a rendpárti hatalom alapozta-e meg a délkelet-ázsiai országok gazdasági sikereit? Tiszta szívvel javasolhatjuk-e a magyar gazdasági megújulás receptjeként ezt a megoldást?

Kezdjük a tényekkel. A délkelet-ázsiai sikerországok közül, mint említettük, keménykezű diktatúra csak Dél-Koreában és Tajvanban volt az elmúlt húsz év során. Malajzia és Szingapúr politikai berendezkedése: klasszikus parlamenti demokrácia, melynek fejlettsége elmarad ugyan a nyugat-európai szinttől, de a kelet-európai kommunista rendszerekét messze meghaladja. Igen érdekes továbbá, hogy a sikertérség peremén elhelyezkedő Fülöp-szigetek a Marcos-rendszer diktatúrája idején egyik gazdasági válságból a másikba tántorgott, és csak az új, demokratikus rendszer létrejötte óta van reménye arra, hogy gazdaságát helyreállítja.

Ha a gazdasági siker és a politikai diktatúra közt egyértelmű összefüggés állna fenn, akkor nem Dél-Korea, hanem Észak-Korea vagy Vietnam lenne sikerország Ázsiában. Mi hát a siker titka? Erre igen nehéz rövid választ adni. A konfuciánus kultúrhagyományok, a magas szintű oktatás, a tudás megbecsültsége, a japán gazdaság példája és a Japánnal kialakított szoros gazdasági kapcsolatok mind fontos tényezők. De a legfontosabb valószínűleg mégis az, hogy ezeket az országokat nem a szovjet, hanem az amerikai hadsereg szabadította fel, és így nem a szovjet típusú kapitalista piacgazdaságot kezdték kialakítani – a demokratikus vagy diktatórikus politikai keretek között.

A délkelet-ázsiai sikerországok tapasztalataiból tehát semmiképpen sem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a magyar gazdasági válság megoldásának lehetséges és kívánatos útját a politikai diktatúra jelentené. A világ számos részén próbáltak már katonai államcsínnyel szakértői diktatúrát létrehozni, hogy így másszanak ki a gazdasági nehézségekből: Latin-Amerika több országában a hatvanas–hetvenes években, 1981 után Lengyelországban. A lengyel példa ismert; de Latin-Amerikában sem hozott gazdasági sikereket ez a politika. A latin-amerikai katonai diktatúrák rendre át is adták helyüket demokratikusabb rendszereknek. Csak a chilei diktatúra tart még ki, de a gazdasági eredmények ebben a „mintadiktatúrában” sem irigylésre méltóak. 1970–79 közt a bruttó termelés (GDP) csupán évi átlag 2 százalékkal nőtt, 1980 és 1985 közt pedig csak évi 1 százalékkal, miközben a fizetési mérleg deficitje növekedett, és a korábban három számjegyű infláció sem csökkent évi 25-30 százalék alá. (Az adatok forrása: International Financial Statistics, 1988. IMF kiadvány.)

A magyar gazdaság válságból kivezető útja tehát nyilván nem a diktatúrán, hanem a piaci viszonyok mind teljesebb kiépítésén keresztül vezet. Sőt, megkockáztatjuk: a bürokratikus államszocialista gazdasági modell piaci gazdasággal való felváltása csakis akkor lehet eredményes, ha ez a folyamat nem a lakosság ellenében, jelentős rétegek sérelmére és hátrányára valósul meg. A piaci viszonyok megteremtése szükségszerűen igen nagy megrázkódtatást okoz az egész országnak. A bürokratikus tervgazdálkodás rendszerében kiépített felesleges üzemek bezárása, az elhibázott nagyberuházások felszámolása emberi sorsokat is érint. Ha ezt a folyamatot nem a demokratikus intézményrendszer keretei közt, az érintettek aktív részvételével, hanem felülről, diktatórikusan levezényelve próbálják megvalósítani, a siker csak átmeneti lehet. Az országot akarata és szándéka ellenére, diktatórikus módszerekkel kényszerítették bele a mai államszocialista társadalmi-gazdasági modellbe. Legalább az abból való kilépés valósuljon meg minél kevesebb szenvedés, minél kevesebb áldozat árán. Más szóval: minél inkább demokratikus módon.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon