Skip to main content

Kinek jó ez?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Gondolatok egy fölösleges törvényjavaslatról


„Úgy jön, mintha menne” – ez állt egy emlékezetes régi karikatúra[SZJ] alatt a negyvenes évek elején. E szállóigévé lett szöveg analógiájára jut eszembe a mai kormányzatról: „úgy ad, mintha elvenne.”

A sztrájktörvényjavaslatról beszélek. Kezdetben ezt is, akárcsak az utóbbi idők néhány törvényjavaslatát, vívmányként szerette volna eladni a hivatalos propaganda. Nyilván már látták is szemük előtt a világsajtó szalagcímeit: „Szabad a sztrájk a legliberálisabb kommunista országban!”

Pedig épp az ellenkezője az igaz. Eddig volt szabad büntetlenül sztrájkolni a magyar munkavállalónak. Csak épp nem tudott róla. Honnan is tudta volna, hogy az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (angol rövidítéssel: ILO) 1948-ban elfogadott egy nemzetközi egyezményt a sztrájkjogot magukban foglaló szakszervezeti szabadságjogokról mint alapvető emberi jogokról. S ehhez a szerződéshez Magyarország is csatlakozott.

Magyarország? Bocsánat, hadd fogalmazok pontosabban. Az egyezményt az Elnöki Tanács írta alá, stikában. Ezerkilencszázötvenhetet írtunk; az elszigetelt Kádár-rendszer elismertetést, legitimitást akart, s ennek érdekében aláírt néhány nemzetközi emberjogi egyezményt; így ezt is. Az Elnöki Tanács aláírta, amit elébe tettek, azután a papírt lerakták valami alkalmas, jó helyre, baja ne essék. A hivatalos közlöny se publikálta. Még azt se írhatom, hogy feledésbe merült; egyszerűen titokban maradt.

Ki gondolt volna akkor arra, hogy három évtized múlva holmi okvetetlenkedő és hálátlan tudományos dolgozóknak az a bolondos ötletük támad: saját szakszervezetet gründolnak? S hogy az alapítók egyike véletlenül tud az egyezményről? S hogy jogtudósaik – inkább nyomozói, mint kutatói munkával – előkerítik?

Nézzük csak, mi áll benne. Ilyesmik:

„Az állami szerveknek tartózkodniok kell minden olyan beavatkozástól, amely ennek a jognak a korlátozását, vagy a szabályos szakszervezeti tevékenység megakadályozását vonhatja maga után.” (3.2.)                            

És:

„A hazai törvényhozás rendelkezései, illetve azok végrehajtása nem sérthetik a jelen egyezmény által körülírt biztosítékokat” (8.2.).                                                   

E nemzetközi egyezmény végrehajtását az ILO egy bizottsága ellenőrzi. Állásfoglalásai kiterjednek a részletekre; ezek egyike leszögezi, hogy a sztrájkjog a fegyveres testületek tagjaira nem érvényesíthető; és a sztrájk nem engedhető meg az élet szempontjából nélkülözhetetlen szolgáltatásokban. Tehát a szükséges korlátozások ügyében is rendelkezik (megóv attól, hogy mondjuk a tűzoltók vagy a mentősök sztrájkba lépjenek), külön korlátozó sztrájktörvényekre tehát már csak ezért sincs szükség.

E bizottság másik állásfoglalása leszögezi, hogy a munkavállalóknak nemcsak munkahelyi konfliktusok végső megoldásaként van joguk sztrájkolni, hanem kormányuk gazdaságpolitikája, társadalompolitikája elleni tiltakozó sztrájkra is joguk van, akárcsak szolidaritási sztrájkra.

– Lehet-e törvényes a szolidaritási sztrájk? – kérdezte a Népszava munkatársa a kormányszóvivőtől[SZJ] a január 26-i kormányülés után, amelyen a sztrájkjog tervezett szabályozását vitatták meg. A szóvivő válasza:

„A kormány úgy ítéli meg, hogy egy sztrájknak akkor van értelme, ha azoknak okoz hátrányt, akiknek módjukban áll az adott problémát orvosolni... Sokkal nehezebb a helyzet, ha a sztrájk olyan szervezetnek okoz kárt, amelynek nincs lehetősége az adott kérdésben dönteni. Megítélésünk szerint az ilyen jellegű sztrájk nem segíti a problémák megoldását.”

A szolidaritásukat vagy nemtetszésüket kifejezni akaró, avagy a kormányra nyomást gyakorolni óhajtó dolgozóknak pedig azt tanácsolja a kiváló szóvivő, hogy éljenek inkább az immár megszerzett gyülekezési joggal, „például tüntessenek”.

Ezeket a mély hozzáértést és munkásmozgalmi szellemet sugárzó szavakat kommentár nélkül közli a magyar szakszervezetek lapja; s azt se teszi szóvá, hogy a szóvivő az újságíró egyetlen kérdésére se válaszolt (Közeledtek-e az álláspontok? Törvényes-e a kormány szerint a politikai sztrájk? Ki dönti majd el, hogy egy sztrájk jogos-e vagy jogtalan?).

A TDDSZ már egy héttel a kormányülés előtt kibocsátotta felhívását, s ahhoz szinte órák alatt csatlakozott hat szakszervezet (kettő közülük a SZOT-on belül működik) valamint a független társadalmi szervezetek színe-java. A SZOT előzőleg úgy alakította ki álláspontját (finom vagyok, s nem így fogalmazok: úgy paktált le a kormánnyal), hogy – ígérete ellenére – nem konzultált ezekkel a szakszervezetekkel. Csak egy nappal a kormányülés előtt hívta meg sebtiben a hat szakszervezet képviselőit a tárgyalásra a SZOT egyik titkára. A meghívottak ezt a törvényjavaslatot egyáltalában nem tekintették tárgyalási alapnak, a SZOT-titkár viszont tartotta magát a SZOT-elnökség álláspontjához. A tárgyalás így eredménytelenül ért véget.

Vagy mégse egészen eredménytelenül? Valami, érezhetőleg, mégiscsak megbolydult e tárgyalás után a Dózsa György úti betonfalak mögött.[SZJ] Magyarázkodás következik, a SZOT elnöksége letolja a kormányszóvivőt, meghazudtolja a Tv2 műsorvezetőjét, közli, hogy ezentúl kivonul a kormányülésekről és önálló tájékoztatást ad ki. Másnap már a következő háromhasábos főcím alatt jelenik meg mindez a Népszava első oldalán: „A szakszervezetek nem fogadják el a szolidaritási sztrájk lehetőségének korlátozását.”

A sztrájktörvény elleni felvilágosító-tájékoztató kampányban a TDDSZ minduntalan kisebb-nagyobb falakba ütközik. Persze ma már olyan embargókkal, olyan direkt sajtóirányítási eszközökkel nem lehet információkat teljesen a földbe szántani, mint a régi szép időkben; de közvetetten működnek azért még bizonyos erők. A hat szakszervezet felhívását például elsőre még lesöpörte asztaláról az MTI illetékes szerkesztője; s csak amikor a Nyilvánosság Klub sajtókonferenciáján[SZJ] közösen tiltakoztunk a diszkrimináció ellen, akkor adta ki a hírügynökség a felhívás egy földolgozott változatát. Valakik valahol nagyon idegesek sztrájktörvény-ügyben. Nem tudni, honnan fúj a szél.

Csak találgatni lehet. Egy őszinte önvallomást őriz a TDDSZ irattára. A decemberi küldöttgyűlés levelet írt az MSZMP főtitkárának;[SZJ] ebben tiltakozott az egyetemi diáksztrájkról mondott szavai ellen, megjegyzését szélsőségesen értelmiségellenesnek találta. A válasz hamar megjött. A munkásmozgalmi neveltetésére büszke hajdani borsodi proletár többek közt ezt írta:

„Én se a munkás, se az egyetemi hallgató sztrájkjogát nem vitatom... de nem helyeslem. Ezt már sokszor elmondtam.”

Őszinte, tiszta beszéd. És ezek már igazán nem egyszerűen értelmiségellenes szavak.

Megvallom, minden empátiámat összeszedve se értem, miért e hivatalos irtózás a sztrájkjogtól. És miért éppen most, a társadalmi húrtúlfeszítés, az elnyomorodás, lakosságcukkolás korában. Hiszen a sztrájk: méltóságteljes, szép, rendezett, fegyelmezett aktus; az indulatokat mederbe tereli, kezelhetővé teszi. Az a munkás, aki sztrájkol, az nem robbant, az nem hajigál benzines palackot, az nem vágja el buszmotorok ékszíját.

Ha viszont megtiltják neki még az olyan félórás tiltakozó-figyelmeztető sztrájkokat is, mint amilyenek tavaly oly viharsebesen lebonyolódtak, ha az ilyenek szervezőit bebörtönzik, akkor aztán vadsztrájkokkal, amorf, beláthatatlan, esetleg esztelen akciókkal vezeti le indulatait, s a dzsungel törvényei lépnek e szép és erőszakmentes hagyomány helyébe.

És vajon a féltve őrzött „magyar image”-nak jót tesz-e, ha – az akciószövetség keltette lárma révén – értesül róla a világ, hogy a jogállamiságra törő Magyarországon jogfosztásra készülnek? Jót tesz-e, ha a velünk szolidarizáló külföldi szabad szakszervezetek és szakszervezeti szövetségesek tiltakoznak? Vagy jót tenne-e, ha az amerikai törvényhozásra nagy befolyással bíró – s az efféle jogok betartására kényes – nagy amerikai szakszervezetek szót emelnének a Magyarországnak nyújtott amerikai hitelek kormánygaranciája ellen? Kinek jó ez?

Nem értem.

Rövid és mozgalmas az élet, hosszú a Beszélő átfutási ideje. Január utolsó napján írom e sorokat. Mire a lap megjelenik, lehet, hogy átpasszírozták már jól idomított többségű parlamentünkön a jogfosztó törvényt. De az is lehet, hogy csakugyan társadalmi vitára bocsátják a tervezetet, és így nem kerül a márciusi ülésszak elé.

De van egy harmadik lehetőség is. Ha jól működünk együtt, ha következetesek vagyunk, ha sikerül a szkeptikus érdekeltek passzivitását megtörnünk, ha körmünk szakadtáig küzdünk a munkásmozgalmi eleink által évszázados harcban kivívott jogokért, akkor az is lehet, hogy e veszélyes és jogtipró törvénytervezetet egyszer s mindenkorra leveszik a napirendről, és oda kerül, ahová való: a papírkosárba.                                            






















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon