[Kis János]

Nyomtatóbarát változat

Jogok, morális jogok, emberi jogok



1.<?xml:namespace prefix = o ns = ""urn:schemas-microsoft-com:office:office"" />

Amikor azt mondjuk, hogy X-nek joga van valamihez – például tetszése szerint elkölteni a pénzét, megcsodálni egy köztéri látványosságot vagy vonatra szállni –, ezzel olykor csak annyit kívánunk állítani, hogy az a valami nem tilos; nincs olyan szabály, amelyet X megszegne, amikor vásárol, beáll a bámészkodók közé vagy felszáll a vonatra. Nem gondoljuk, hogy megsértené az így felfogott jogokat, ha élelmesebb vevők már mindent összevásároltak, amire emberünk foga fájt, ha akkora tömeg verődött össze, hogy ő már nem fér a látvány közelébe vagy ha a vasúti szerelvény annyira zsúfolt, hogy neki már nincs módja felfurakodni.

Máskor ennél erősebb értelemben beszélünk jogokról. Tegyük fel például, hogy X foglalót fizetett egy ritka árura vagy nézőtéri jegyet váltott vagy a közönséges szakaszjegy mellé helyjegyet is vett. Ez esetben nemcsak ahhoz van joga, hogy vásároljon, bámészkodjon, utazzék – ha időben érkezik. Az eladó köteles félretenni számára a lefoglalt árut; a rendezők kötelesek olyan helyre vezetni őt, ahonnan látja az attrakciót; a kalauz köteles szabaddá tenni foglalt helyét, ha valaki odatelepednék.

Akinek ilyen, erősebb értelemben van joga valamihez, annak hozzá kell jutnia ahhoz a dologhoz, függetlenül a többiek jóindulatától, belátásától, erkölcsi helyeslésétől vagy a körülmények szerencsés összjátékától. Alább mindig ebben a szigorúbb értelemben használom a „jogok” kifejezést.

A jogok tehát nekem, a jogalanynak megengednek valamit, más személyekre pedig kötelességeket rónak, vagy arra kötelezik őket, hogy ne bánjanak velem a jogaimmal ellentétes módon (például ne alkalmazzanak velem szemben önkényes erőszakot), illetve ne avatkozzanak be a jogaim gyakorlásába (ne akadályozzanak a hitéletben, a munkavállalásban), vagy arra, hogy adják meg nekem, amire igazoltan igényt tartok (az elvégzett munka díját, az előzetes megállapodás szerint, rendben fizessék ki).

A jogaim által kötelezett személyek köre lehet szűkebb vagy tágabb: egy ember, néhány ember, esetleg az összes többi ember. Tartozhatnak közéjük természetes személyek és jogi személyek (magánszervezetek, hatóságok). Ugyanis a jog általában többféle kötelezettséggel is párosul, s a különböző kötelességek gyakran más és más embercsoportra hárulnak, így az élethez való jog tartalmazza azt az egyetemes tilalmat, hogy senkinek nem szabad embert ölnie (a kivételek jól körülhatárolhatók: például nem bűn jogos önvédelemből ölni); tartalmazza azt a korlátozottabb körnek szóló parancsot, hogy ha egy ember életveszélyben van, akkor azok, akik a saját életük kockáztatása nélkül kísérletet tehetnek a megmentésére, kötelesek a segítségére sietni; felszólítja az igazságszolgáltatást, hogy járjon el, ha a felségterületén valaki embert ölt vagy gyilkosságot kísérelt meg, és így tovább.

Jogaim tehát normatív társadalmi viszonyt teremtenek köztem és mindama – természetes, valamint jogi – személyek között, akik (vagy amelyek) kötelességeket viselnek velem szemben. De a jogok többet tartalmaznak a hozzájuk kapcsolódó kötelességeknél. Az az állítás, hogy „Y köteles X-szel szemben z-re” (például: az ígérettevő köteles megtartani az ígéret vevőjének tett ígéretét) nem egyenértékű azzal, hogy „X-nek joga van Y-nal szemben z-hez” (az ígéret vevőjének joga van az ígérettevővel szemben az ígéret megtartásához). Megeshet, hogy az „Y köteles X-szel szemben z-re” állítás igaz, miközben nem igaz az az állítás, hogy „X-nek joga van Y-nal szemben z-hez”. Lássunk egy példát a különbség szemléltetésére.

X szívbeteg, egy éven belül meg kell halnia. Y tudja ezt, és mert X mindennél drágább a számára, megígéri neki: öngyilkos lesz, és a végrendeletében úgy intézkedik, hogy a szívét ültessék át X mellkasába. Ezzel kétségkívül kötelezettséget vállalt arra, hogy a tulajdon élete árán megmenti X életét. Ha végül is visszariad a tett elkövetésétől, örökké furdalhatja a lelkiismeret, amiért kötelességszegése hozzájárult X halálához. De csak a saját lelkiismerete előtt felel a mulasztásért. X nem mondhatja, hogy mivel megígérted, most már öld is meg magad. Nem fordulhat bírósághoz, hogy kényszerítsék Y-t adott szavának megtartására.

Az ígéret okvetlenül kötelezi az ígérettevőt – ha egyáltalán végrehajtható, ha nem eleve erkölcstelen, s ha utóbb nem merülnek föl előre nem látott tények, amelyek miatt a megtartása jóval többe kerülne, mint az illető eredetileg hihette. De az ígéret vevőjének nincs mindig joga hozzá, hogy követelje az ígéret teljesítését, és nem mindig várhatja el, hogy a társadalom számon kérje az ígérettevőn a mulasztást. Amikor azt mondjuk, hogy „X-nek joga van Y-nal szemben z-hez”, ezt a két felhatalmazást is beleértjük az állításba, nem csupán azt, hogy „Y köteles X-szel szemben z-re”.

Akinek joga van, azzal szemben olyan kötelességet viselnek, melynek a megtartását akár kényszerrel is biztosítani lehet. Ki dönti el, hogy mikor indokolt a kényszerítés; milyen jogsérelem esetén milyen kényszer alkalmazható; ki írhatja elő és ki gyakorolhatja a kényszert; ezek további kérdések, melyeknek számos részletét csak történeti tények figyelembevételével lehet megválaszolni. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy állammal rendelkező társadalmakban az ítélkező és ítéletvégrehajtó nem lehet maga a sértett fél; ezt jogtalan önbíráskodásnak neveznénk.

Ám ha önbíráskodásra nem hatalmazzák is föl alanyukat a jogok, mégis fölhatalmazzák önálló kezdeményezésre. Akinek joga van, az tiltakozhat a rajta esett sérelem miatt, követelheti a kár helyrehozását, eljárást kezdeményezhet, hogy akár kényszer alkalmazásával is helyezzék vissza jogaiba, ő maga tiltakozhat, követelhet, kezdeményezhet: nincs arra kárhoztatva, hogy mások jóindulatú közbelépésében reménykedjék. Mi több, ő maga dönti el, hogy számon kéri-e a vele szemben viselt kötelességek megtartását vagy sem. Rajta és csakis rajta áll, hogy fizetésre kötelezi-e az adósát vagy elengedi a tartozást. Az ő dolga, hogy rendőrért kiált vagy futni engedi a zsebtolvajt, aki megpróbálta elemelni a pénztárcáját. Tőle függ, hogy elküldi-e a hívatlan vendéget vagy beinvitálja a szobába.

Nem mintha a választás erkölcsileg semleges volna. Meglehet, helyteleníteni fogjuk a döntést, mert az adósság behajtása a hitelező számára nem életkérdés, az adóst viszont tönkreteheti; mert a rendőrkézre adott zsebtolvaj egy szerencsétlen pária, és mert a kiutasított látogatónak jó oka lehetett bejelentkezés nélkül váratlanul betoppannia. De amíg valaki a jogait gyakorolja, addig az erkölcsi rosszallás nem elégséges ok arra, hogy megakadályozzák a cselekvésben vagy megtagadják tőle a követelésének teljesítését.

2.


A jogok, mivel a jogalany által számon kérhető kötelességek, lehetővé teszik, hogy az emberek autonóm személyként lépjenek föl társadalmi viszonyaikban. Aki a jogait gyakorolja, az nem kér, hanem – szükség esetén – követel s tiltakozik, és nem tartozik hálával, ha megkapja a jussát: nem mások nagylelkűségéből rendelkezik vele, hanem azért, mert az megilleti. A jogok teszik, hogy az emberek független, öntudatos felekként léphetnek kapcsolatba egymással és a társadalomban működő szervezetekkel, így az állam hatóságaival is.

Ez persze nem pusztán azon múlik, hogy egyáltalán legyenek jogaik; nyilvánvalóan nem mindegy, hogy mihez és kivel szemben van joguk. Az urának mindenben kiszolgáltatott rabszolga is rendelkezhet vagyoni, örökösödési és más magánjogokkal a többi rabszolgával szemben; ettől még nem válik szabad polgárrá. Egyelőre azonban beérhetjük annyival, hogy a személyi függetlenséghez jogok kellenek; hogy milyenre van okvetlenül szükség, az már a morális jogok szűkebb kérdéseihez tartozik.

Itt azt kell még tisztáznunk, mi a jelentősége a jogalany szempontjából, hogy a jogok megtartását a társadalomnak ki kell kényszerítenie, hogy a jogok kikényszerítendők. Kézenfekvő: ha a sérelmemet bíróság elé vihetem, a jóvátétel nem fog attól függeni, hogy erősebb vagyok-e a sérelem okozójánál. Pártatlan igazságszolgáltatás esetén a legszerényebb polgár is egyenlő félként áll szemben a legnagyobb hatalmasságokkal: érdekharcuk az érvek vitájává alakul át, és minden érv ugyanannyit nyom a latban, bárki adja elő, bárki mellett szóljon is.

Ehhez természetesen megint csak teljesülnie kell további feltételeknek. Ha a törvény előtt nem minden polgár egyenlő, akkor a jogok kikényszeríthető volta nem bármely két polgár erőkülönbségeit egyenlíti ki; a bíró elfogulatlanul alkalmazhatja a törvényt, és mégis fölébe helyezheti az egyik felet a másiknak. Azt sem könnyű elérni, hogy a formális egyenlőség a bírói hatalom tényleges működésében érvényre jusson – kivált, ha az egyik fél maga a hatóság vagy annak embere. De most elegendő annyit leszögeznünk, hogy az emberek csak akkor lehetnek az állam független és egyenrangú polgárai, ha jogaik vannak, a szó imént adott meghatározásának értelmében.

3.


Úgy vélem, hogy ez az elemzés jól írja körül a „jogok” szó használatát, mindama helyzetekben, amikor törvény adta jogokról beszélünk. A definíció építőkövei között azonban nem szerepelt olyan utalás, mely szerint a jogokat a törvény mondja ki vagy a vitás tényállásra alkalmazott törvényből kell levezetni, így tehát értelmezésünk megengedi, hogy olyan jogokról is beszéljünk, melyeket nem törvényből merítenek az emberek.

De léteznek-e valóban ilyen jogok? Abból, hogy nem lehetetlenek már a szó meghatározásánál fogva, az igenlő válasz még nem következik. Igaz, tudunk példákat idézni, amikor anélkül beszélünk jogokról, hogy törvényre hivatkoznánk vagy hivatkozhatnánk. „Jogom van tudni, hogy mi történik a saját házamban!” – kiáltja a felháborodott családapa. „Jogom van a tisztességes bérhez!” – mondja bármely magyar munkás. „A gyermekem az enyém, jogom van megkövetelni, hogy olyan szellemben tanítsák, amit helyesnek tartok” – jelenti ki az öntudatos szülő. De ők talán csak átvitt értelemben használják a „jogom van” kifejezést. Talán csak azt akarják mondani (vagy szándékuktól függetlenül valójában csak annyit közölnek), hogy „joguknak kellene lennie” követelésük tárgyához. Az alábbi példával azt szeretném megmutatni, hogy olykor valóban csak ilyen értelemben beszélhetünk nem kodifikált jogokról.

Magyarországon az adóhatóság korlátlan diszkrécióval rendelkezik a magánkisiparosokkal szemben. Az adó megállapításakor nem köteles a jövedelmi bevallásra hagyatkozni, s ha eltér attól, nem köteles bizonyítani, hogy a tényleges jövedelem nagyobb volt a bevallottnál. Elegendő kijelentenie, hogy szubjektív becslése szerint mekkorára rúgott egy-egy kisiparos évi jövedelme; a becsült összeg alapján is megállapíthatja az adót. Ily módon az iparosoknak nem áll jogában vitatni az adó összegét: nem követelhetnek bizonyítékokat, nem cáfolhatják a hatóság ítéletét.

Közgazdasági és igazgatási szakértők unos-untalan hajtogatják, hogy ez a helyzet előnytelen. A kiszolgáltatottság visszatartja a kisiparosokat a hosszabb távra szóló üzleti befektetésektől, és egyébként is tevékenységük korlátozására készteti őket. Ez pedig rossz a fogyasztóknak, és közvetve rossz az államnak, mert vagy maga lesz kénytelen megszervezni a hiányzó javak és szolgáltatások pótlását (amit rendszerint jóval kevésbé hatékonyan tesz, mint a magánkisipar), vagy hagyja halmozódni a hiányokat, ami viszont elégedetlenséget szül. Továbbá minél inkább igaz, hogy az adóhatóság a törvény fölött áll az adóalanyokkal szemben, annál inkább igaz lesz, hogy ez utóbbiak igyekezni fognak a törvényes rend alá bújni a hatóság elől: a hivatali önkény csalást és korrupciót szül a másik oldalon.

Ebből az érvelésből az következik, hogy a társadalom jobban járna, ha a kisiparosoknak jogában állna visszautasítani jövedelmük szubjektív fölbecsülését. De nyilvánvalóan nem következik, hogy joguk is van a tiltakozásra. Joguk csak akkor lesz, ha az adózásukat szabályozó rendeletet megfelelően módosítják.

Példánkban és minden hasonló esetben az egyén jogai eszközök valamilyen hozzájuk képest külső, társadalmi cél megvalósítására (a jelen esetben ez a cél a minél jobb ellátás és a jogrend fönntartása). Jogokat attól függően kapunk, hogy ez jól szolgálja-e a kitűzött célok megvalósítását.

A törvényhozás céljai persze nem mindig azonosak a társadalom céljaival. Az eszközök megválasztásában is tévedhetnek a jogalkotók. A viszonyok változhatnak; a jogok egykor hatékony elosztása később társadalmi veszteségekkel járhat. Ezért a hatályos törvényeket bírálhatjuk; indítványozhatjuk a módosításukat. De külső célok eszközéül szolgáló jogok tiszteletben tartását követelni csak attól a pillanattól fogva lehet, hogy a megfelelő törvények hatályba léptek. Addig csupán arról beszélhetünk, hogy célszerűbb volna elismerni bizonyos, még nem kodifikált jogokat: hisz az egyének nem tarthatnak igényt jogokra attól a társadalmi előnytől függetlenül, ami e jogok törvényi kimondásából származnék.

Ebből az elemzésből nem következik, hogy minden jogunk ilyen. Megtudjuk viszont belőle, mi kell ahhoz, hogy egy jog ne ilyen legyen, azaz, milyen feltételek teljesülése esetén mondhatjuk, hogy valamihez jogunk van, jóllehet e jogunkat nem rögzíti törvény.

Tegyük föl, hogy vannak előírások, melyeket nem azért kell megtartaniuk egymással szemben az embereknek, mert akkor valamilyen, az előírás érvényesülésétől megkülönböztetett cél hatékonyabban érhető el, mint egyébként. Ezek az előírások tehát önmagukért köteleznek: az egyik személynek így kell viselkednie a másikkal szemben ahhoz, hogy viselkedése egyáltalán erkölcsös legyen. Az ilyen előírások a morálisan megengedhető bánásmód minimális feltételeit rögzítenék.

Tegyük föl továbbá, hogy egy-egy nyalábjuk jogokat alkot: cselekvési szabadságot ad az egyik embernek, kötelezettségeket ró más emberekre, megköveteli az elmulasztott kötelességek teljesítésének társadalmi kikényszerítését, felhatalmazza az érintett személyt, hogy tiltakozzék, követeljen, eljárást kezdeményezzen. Az ilyen jogok megsértése nem pusztán célszerűtlen volna, hiszen ezeket önmagukért kell tiszteletben tartani. Ha valaki ilyen jogokra hivatkozhat, akkor valóban mondhatja, hogy joga van valamihez, akár védi a jogát hatályos törvény, akár nem.

Feltételes módban fogalmaztam, mert nem eleve bizonyos, hogy az itt körvonalazott feltételek teljesülnek. Vannak etikák, amelyek tagadják, hogy léteznének önmagukért betartandó erkölcsi előírások; és vannak etikák, amelyek szerint kötelességeinket ugyan önmagukért kell betartanunk, de olyan kötelességek, amelyek más emberek jogaiban lennének megalapozva, nincsenek. Hogy tehát az önmagukért tiszteletben tartandó jogok alfajának megfelel-e valami, ezt további vizsgálódásnak kell eldöntenie. De ha a válasz igenlő, akkor az ilyen jogokat nevezhetjük morális jogoknak.

Mindenesetre, amikor valaki azt mondja: „Erkölcsi jogom, hogy...”, nem grammatikai értelmetlenséget állít. S az „erkölcsi” jelző beszúrása nem csupán hangulati nyomatékot ad a „jogom van” állításnak; tartalmas információval gazdagítja. Nyomban felismerjük, miben áll ez az információtöbblet, ha egy olyan mondatba illesztjük be az „erkölcsi” jelzőt, ahol annak nincs helye. „Ha a lámpa zöldet jelez, jogom van átmenni a zebrán” – ezt a kijelentést önmagában rendben találjuk. „Ha a lámpa zöldet jelez, erkölcsi jogom átmenni a zebrán” – itt már van valami zavaró. Úgy érezzük: a beszélő nem használja helyesen az „erkölcsi jogom” kifejezést. Tegyük fel, hogy közlekedéspszichológusok megállapítják: a járókelők jobban figyelnek a lámpára, és szigorúbban tartják magukat az utasításaihoz, ha hetente váltogatják a színek értékét (páros heteken piros / tilos, zöld / szabad; páratlan heteken fordítva). Ez elégséges ok lenne a váltogató rendszer bevezetésére. Az első mondat összefér e megállapítással; a kiegészített mondat azonban nem: ez arra figyelmezteti a hatóságot, hogy nem váltogathatja tetszés szerint a piros és a zöld = tilos utasítást. Az „erkölcsi jogom van...” szerkezet mintegy megköti a törvényhozók kezét: nem módosíthatják pusztán célszerűségi indokokra hivatkozva a hatályos szabályokat, ha azok a polgárok erkölcsi jogait védik, s ha mégis így tesznek, azzal nem szüntetik meg a jogot.

Alkotmányos jogállamokban e megkötés intézményes védelmet is kap: az alapvető morális jogokat maga az alkotmány mondja ki, s annak paragrafusait nem lehet egyszerű képviselőházi szótöbbséggel módosítani. Ám ha vannak morális jogaink, ezek érvényessége nem függhet attól, hogy kodifikálták-e őket. A morális jog minden körülmények között megilleti alanyát, és mintegy állandóan sürgeti a kodifikációt.

4.


Két ellenvetést azonban még meg kell válaszolnunk, mielőtt megállapodhatnánk abban, hogy értelmesen beszélhetünk nem kodifikált, morális jogokról. Az egyik azon alapul, hogy bár a jogok fenti meghatározása nem tartalmazott utalást lefektetett törvényekre, de társadalmi kikényszerítésre igen. Modern társadalmakban a bíróságok dolga, hogy elrendeljék a megsértett jogok kényszer útján való érvényesítését. S a pártatlan bíráskodás elsőrendű szabálya úgy hangzik, hogy a bírónak mindenkire az állam törvényeit és csakis a törvényeket kell alkalmaznia. Nem kerülnek így be mégis a törvények a „jogok” meghatározásába? Nem következik-e, hogy a pusztán morális jogok nem lehetnek jogok a szó szigorú értelmében, hiszen a bíró a kötelességét szegi meg, ha ítélkezése során érvényre juttatja őket?

Érdekes módon nem. Kétféle helyzetet is ismerünk, amikor bírói döntésnek nem kodifikált morális jogokon kell alapulnia. Az egyikről már volt szó: ez olyan határesetekben áll elő, amikor a rendelkezésre álló joganyag nem dönti el egyértelműen, hogy a bíróság melyik fél javára köteles ítélkezni. Ilyenkor a határozatnak óhatatlanul figyelembe kell vennie a törvényeken túlmenő erkölcsi elveket. S ha az esetre alkalmazható elvek között akad olyan, amelyik jogot állapít meg, akkor az ítéletnek, hogy ne legyen önkényes, ezen kell alapulnia.

Sólyom László egy cikkéből veszem az alábbi példát. Magyarországon nem rendelkezik jogszabály arról, hogy megengedett módja-e a fogamzásgátlásnak a férfi vasectomia (az ondóvezeték átvágása) útján megvalósított sterilizálása. Az egészségügyi hatóságok azonban a műtétet nem engedélyezik. Egy házaspár bíróság elé vitte az ügyet, arra hivatkozva, hogy az asszony semmiféle kémiai fogamzásgátlót nem szedhet. A bíróság elutasító döntést hozott, az egészségügyi törvény ama paragrafusa alapján, mely szerint műtétet végezni csak gyógyító célból szabad.

A cikk szerzője mindenekelőtt rámutat, hogy a végzés nem következik az idézett általános szabályból: itt rendkívüli orvosi tevékenységről van szó, amely inkább a szervátültetéssel analóg, mint a közönséges műtéttel, a vasectomia egy másik személy, a feleség egészségének védelmét szolgálná, tőle venné át a fogamzásgátlás terhét a férj. Az ügyre alkalmazható jogszabályok tehát nem determinálják az ítéletet. Ezzel megnyílik az út a törvény idézésén túlmenő, morális érvelés előtt. A cikk idéz is egy morális jogot, amely a jogvitát egyértelműen a házaspár javára dönti el, noha nincs kodifikálva: nevezetesen a férj és a feleség jogát a lelki egészséghez, amelyből következik a műtéthez való joguk.

De megeshet, hogy a helyes bírói döntésnek nem kodifikált morális jogon kell alapulnia olyankor is, amikor az ügyre vonatkozó törvényes rendelkezések egyértelmű határozatot írnak elő. Ez lehet a helyzet, ha a törvény parancsa valamilyen nagyon fontos morális jogot sért.

A jog története temérdek példával szolgál az ilyen konfliktusokra. A leglátványosabbak közé tartoznak a londoni esküdtbíróságok sorozatos felmentő ítéletei az 1820-as évek sajtópereiben. A közvádló azon a címen idézte törvénybe különböző politikai röpiratok kiadóit, hogy nem kértek előzetes engedélyt brosúráik kinyomtatásához. Mivel a kiadókat nem lehetett elítéltetni, a mozgalom egyre dagadt, a korábban csak igazságtalannak tartott cenzúratörvény köznevetség tárgya lett, és végül el kellett ejteni.

Ha a bíró hivatásbeli kötelessége valóban úgy szól, hogy a törvényt és csakis a törvényt kell alkalmaznia, akkor az ilyen ítélkezést soha, semmilyen körülmények között nem tekinthetjük helyesnek. De éppen ez a megállapítás kell hogy a tétel helyesbítésére késztessen. Mert szó szerint véve a dolgot az következnék belőle, hogy a legelvetemültebb rendszer legaljasabb törvényeit is kötelessége a bírónak fenntartás nélkül érvényesíteni; hogy V. V. Ulrich, Jankó Péter, Jaroslav Novák, Vida Ferenc meg a többi sötét gazember csupa példás igazságügyi köztisztviselő volt.[SZJ] Ha viszont elvetjük ezt az abszurd következményt, akkor a bírói kötelesség elvét másként kell megfogalmaznunk, mint tettük. Meg kell engednie, hogy a bíró különösen súlyos esetekben köteles lehet eltérni a törvény előírásaitól.

Persze, nem mindig olyan világos, hogy mit kíván a bírói kötelesség, amikor egy elvetemült jogrendszer aljas törvényeivel kell szembeszegülni. Bonyolultabbá válik a kérdés, ha az adott törvény rossz ugyan, ám a jogrendszer egészében igazságos. S még bonyolultabbá, ha általában az adott törvény alkalmazása is igazságos döntést ír elő, csak a szóban forgó esetben válik igazságtalanná. Megeshet, hogy a bíró akkor dönt helyesen, ha az általában igazságos törvény egyöntetű érvényesítését fölébe helyezi az erkölcs jogon kívüli követelményeinek. De nem bizonyos, hogy mindig így kell döntenie. Előzetes kötelessége csupán arra terjed ki, hogy a döntést alapos körültekintéssel indokolja meg: akár a törvény, akár a morál javára ítél, ne önkényesen tegye, hanem igazolja, hogy miért az egyiknek vagy a másiknak adott elsőbbséget.

5.


Ezzel az első nyitott kérdést megválaszoltuk: egy jognak nem okvetlenül kell kodifikálva lennie ahhoz, hogy a bíróság köteles legyen érvényt szerezni neki. Nehezebbnek látszik a másik ellenvetés, melyet a következőképpen foglalnék össze.

Az erkölcs végső kérdéseire – Mi a jó élet? Ki a jó ember? Mivel tartozunk embertársainknak? – különböző etikák egymással össze nem egyeztethető válaszokat adnak. Nincs rá biztosíték, hogy egy társadalom valamennyi tagjának erkölcsi meggyőződéseit ugyanaz az etika rendszerezi és igazolja; különböző osztályokban, különböző vallási, kulturális, etnikai közösségekben más és más morál hódíthat. Vagy két társadalom érintkezési pontjain ütközhetnek össze idegen erkölcsi rendszerek. S ami az egyik morálban jog, a másikban esetleg csak ideál vagy épp csak hogy megengedett, ha ugyan nem tilos.

A totalitárius etikák szerint az ügy harcosának joga és kötelessége, hogy minden eszközt felhasználjon a nagy Cél útjában álló akadályok elhárítására. Senki életét, méltóságát, magánérdekeit nem kell, sőt nem is szabad kímélnie. Semmilyen más lojalitásnak nem kell, sőt, nem is szabad engedelmeskednie, csak amely az Eszméhez és annak inkarnációihoz – a Párthoz, a Vezérhez – fűzi. A liberális és konzervatív etikák szerint mindenkinek joga van az élethez, magánérdekei követéséhez – csupa olyasmihez tehát, ami a totalitárius Ügy harcosát korlátozná jogai gyakorlásában, kötelességei teljesítésében. A konzervativizmus szerint az államnak joga, sőt, kötelessége vizsgálni és kordában tartani az egyének magánerkölcseit, a liberalizmus szerint az egyénnek joga van az efféle beavatkozással szembeni védelemhez, amíg erkölcsi felfogásával nem árt más egyéneknek.

A törvény adta jogokat nem érinti az erkölcsök változatossága. Minden jogrendszerben vannak bizonyos szabályok, amelyek segítségével rámutatás útján el lehet dönteni, mi törvény és mi nem az. Magyarországon például azok a rendelkezések számítanak törvényeknek, amelyeket az Országgyűlés megszavazott, a képviselőház elnöke ellátott a kézjegyével és a Magyar Közlönyben kihirdették. Bármilyen morális viták osszák is meg a társadalmat, a törvény semleges eljárással azonosítható.

Szövege persze gyakran értelmezésre szorul, és vitás esetekben a rivális értelmezések ritkán mentesek morális előföltevésektől. Ám először is, az interpretáció során idézett morális elvek nem lehetnek akármilyenek: minimális követelmény, hogy összhangban legyenek az adott állam törvényhozói és törvényalkalmazói gyakorlatával, a kész törvényi anyaggal és a múltbeli bírói döntésekkel. És másodszor, ritkán fordul elő, hogy egy törvény annyira homályos legyen, hogy ne legyen temérdek biztos eset, amelyekben értelmezési viták nélkül megállapítható, hogy kinek milyen jogot ad. A biztos esetek sokaságában tehát mindenki számára ugyanazok a kodifikált jogok, függetlenül attól, hogy milyen erkölcsi meggyőződést vall.

Nos, úgy látszik, a morális jogok természete a következő dilemma elé állít bennünket: Vagy betölthetnek a morális jogok a kodifikált jogokkal analóg szerepet, ám ez feltételezi, hogy létezik a különböző etikáktól független, külső mérce, amelynek alapján eldönthető, hogy melyik jogigényt kell minden embernek elismernie. Vagy nem létezik ilyen külső mérce, de akkor morális jogokról csak egy-egy etikán belül lehet beszélni, és minden morális jogigény csak azoknak a számára lehet érvényes, akik az azt alátámasztó etikának megfelelő morális meggyőződésen vannak.

Az emberi jogok első elméletei tudvalevőleg azon a hiedelmen alapulnak, hogy a keresett külső mérce megtalálható: az emberi természet törvényeiben, a „természetes” törvényekben áll. Miként a „mesterséges” törvények előírják, hogy egy állam polgárai milyen jogokkal rendelkeznek, a természetes törvények az ember természetes jogait írják elő. A mesterséges törvényekből származó jogokat az ember a társadalomtól kapja és társadalmi megállapodások részeseként élvezi; természetes jogai azonban önmagában illetik meg, mintegy vele születnek. Az előbbiekről más és más erkölcsöket valló emberek más és más módon ítélnek; az utóbbiakat azonban mindenkinek el kell fogadnia, ha helyesen használja az eszét.

Bármilyen vonzó ez a tanítás: nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Legfőbb gyengéje, hogy összezavarja a leíró természettörvényeket a jog normatív törvényeivel. Leíró törvényekből jogok, tehát magatartási előírások nem következnek. Hogy következhessenek, át kell alakítani őket normatív törvényekké. Ezt persze megtehetjük, ha feltételezzük, hogy a természetet valamilyen magasabb Értelem azzal a céllal rendezte be, hogy éppen azok a szabályszerűségek jellemezzék, amelyeket a természettudomány ez ideig megállapított, továbbá, hogy ugyanez az Értelem kötelességünkké teszi e szabályszerűségek fenntartásán fáradozni.

Ám ezt a föltevést semmi módon nem vagyunk képesek ellenőrzésnek alávetni; csupán hihetünk benne. S még a hívő számára is nyitva marad a kérdés: ha vannak is természetes jogaink, honnan tudhatjuk, hogy miben állnak? Az ember veleszületett biológiai tulajdonságait anatómiai és viselkedéstani kutatások feltárhatják; születésekor örökbe kapott társadalmi jogaira rámutathatunk, ha fellapozzuk annak az államnak a törvénykódexét vagy leírjuk annak a közösségnek a szokásait, amelynek tagjaként a világra jött. Ellenben a veleszületett természetes jogok meghatározására semmiféle tapasztalati eljárás nem adható, és az sem világos, hogyan lehetne nem empirikus úton, intuícióval vagy fogalomelemzéssel eljutni hozzájuk.

Ezek a nehézségek nem a természetjog sajátos megoldásából származnak, hanem magából a vállalkozásból, hogy a társadalomban alkotott erkölcsi rendszereken kívüli, magasabb morális szabályokat állapítsanak meg. Az első útról tehát le kell mondanunk: nem adható külső mérce a minden ember számára egyformán érvényes morális jogok megállapításához. El kell-e fogadnunk a második út végén derengő tanulságot, mely szerint a különböző etikákat valló emberek nem folytathatnak racionális vitát egymással a morális jogok mibenlétéről?

A következtetés kézenfekvőnek látszik. Ha két ember egymást kölcsönösen kizáró, végső erkölcsi elveket vall, akkor nem találhatnak olyan, még alapvetőbb elveket, amelyeket mindketten elfogadnak, de amelyekkel csak az egyikük álláspontja egyeztethető össze (különben nem a végső elvekben volna vitájuk). Közös erkölcsi intuíciójukra sem hagyatkozhatnak, hisz a morális érzék mindegyiknek azt súgja, hogy az ő választott alapelve a helyes. És úgy látszik, tények segítségével sem dönthetik el a vitájukat. Mivel ezen a ponton kívánom megtámadni az etikai relativizmust, ezért kissé részletesebben kifejteném, mi szól az ellen, hogy morális vitákban a tények perdöntő szerepet játszhassanak.

Tudományos törvényekből (bizonyos kezdő tények leírását hozzájuk adva) tényekre következtethetünk. Ha a kezdő tények fennállását megállapítottuk, ám a levezetett tények mégsem következnek be, okunk van megvizsgálni, nem hamis-e a törvény, amelyen az előrejelzés alapult. A morális elvek azonban nem előrejelzői az emberi viselkedés tényeinek. Hiszen a megfelelő viselkedést nem kiváltják, miként a kísérleti állat agyába vezetett áram a nyálelválasztást, hanem előírásokat adnak az embereknek. Hogy a címzettek engedelmeskednek-e, ez az ő döntésükön múlik. Ha nem engedelmeskednek, abból nem következik, hogy az elv érvénytelen.

Vagy az következik belőle, hogy nem ismerték el kötelezőnek, vagy az, hogy nem értették meg, mit parancsol, vagy az, hogy nincs elég akaraterejük, hajlamaik és érdekeik a kötelességtudat fölébe kerekedtek. Akár így van, akár úgy, nem magáról az elvről tudtunk meg valamit, csupán az egyénekről, akiknek szólt. Gondoljunk bele: elfogadnánk-e a „Ne lopj!” cáfolatának, ha egy társadalomban mindenki lopna.

Az sem változtat a dolgon, ha nem az emberi cselekedetek tényeit vesszük alapul, hanem az emberek morális ítéleteinek tényeit. Az elvekből az következik, hogy különböző helyzetekben így és így kell ítélni, nem az, hogy egy közösség tagjai így és így fognak ítélni. Ha az utóbbi logikai úton következnék belőle, akkor viselkedésünk előrejelzése már nem okozna problémát; csak a kiinduló tényeket kellene megfelelően számba venni. A „Ne lopj!” parancsát nyilvánvalóan nem cáfolja az sem, ha egy társadalomban mindenki érvénytelennek tekinti.

Eddig a pontig egyetérthetünk az etikai relativizmussal. Felszólítások érvényességét nem lehet tényekkel ellenőrizni, mivel felszólításokból nem következnek tények. De vajon felszólítások-e az erkölcs végső elvei?

Úgy vélem, nem. Ha megvizsgáljuk, mivel igazolható a „Ne ölj!” parancsa, néhány lépésben eljutunk egy értékítélethez, amely szerint az élet az emberek legfőbb java. A „Cselekvési lehetőségeid közül válaszd azt, amelyik a legtöbb embernek jó, és a legkevesebb embernek rossz!” utilitarista szabálya mögött az az értékítélet lappang, amely szerint Jó és Rossz az, ami az emberi egyéneknek jó, illetve rossz, továbbá, ami őket számukra jobb helyzetbe juttatja és segíti a számukra rosszabb helyzetek elkerülésében. A „Minden emberben tiszteld az erkölcsi személyt!” kantiánus előírása mögött az erkölcsi személy méltóságával kapcsolatos értékítélet húzódik meg, és így tovább.

Értékítéleteink nem felszólító mondatok. Nem azt közlik, hogy mit tegyünk vagy ne tegyünk, hanem azt, hogy mi jó, szép, igaz, eszményi. Minden ilyen ítélet leír (vagy legalább jelez) valamilyen tulajdonságot, és értékelést fűz hozzá. Amikor tehát értékítéletet mondunk valamiről, mindig két dolgot állítunk róla: kijelentjük, hogy megvan benne egy bizonyos tulajdonság, és ezen az alapon jónak, rossznak, tiszteletre méltónak stb. minősítjük.

A tulajdonság meglétét rögzítő tényállításból persze nem következik a hozzá fűzött értékítélet. Ha a tényállítás hamis, abból sem következik, hogy az értékítélet érvénytelen. Nézzük, példa gyanánt, azt az értékítéletet, amely szerint „a kereskedelmi szellem erkölcstelen”. Alkalmazzuk ezt az értékítéletet egy embercsoportra: „a zsidókban túlteng a kereskedelmi szellem, tehát erkölcstelenek”. Ha a tényállítás igaz (azaz, ha a zsidókban tényleg „túlteng” a kereskedelmi szellem), azért a hozzá fűzött értékítélet még érvénytelen lehet (azaz, nem okvetlenül kell elfogadnunk, hogy a kereskedelmi szellem erkölcstelen). De ha a tényállítás hamis, abból sem következik, hogy az értékítéletet el kell vetnünk. A kereskedelmi szellemmel kapcsolatos állásfoglalásunk azon fog múlni, hogy milyen végső értékeket fogadtunk el, nem azon, hogy milyen tények állnak fenn a világban.

Tegyük fel azonban, hogy valaki kijelenti: Mivel a zsidókban túlteng a kereskedelmi szellem, ezért kordában kell tartani őket, nehogy erkölcstelenségükkel az egész társadalmat megfertőzzék. Lakjanak gettóban, viseljenek megkülönböztető jelet a ruhájukon, ne gyakorolhassanak bármilyen foglalkozást, ne tölthessenek be közhivatalt, ne választhassanak. Ismerős okoskodás, ugye. Nos, ennek a felszólításnak a visszautasításához nem kell belebocsátkozni abba az eldönthetetlen vitába, hogy erkölcstelen-é a kereskedelmi szellem, avagy nem. Elegendő kimutatni, hogy a tényállítás hamis: a kereskedelmi szellem nem faji tulajdonsága a zsidóságnak. Attól még lehet erkölcstelen dolog, de semmiképpen nem adhat alapot a zsidók diszkriminálására, ha egyszer nem jellemzi őket.

Folytathatnánk még a példa elemzését; megvizsgálhatnánk, hogy vajon a kereskedelmi szellem jelenléte elégséges indok lehetne-e az állampolgári diszkrimináláshoz. Itt azonban csak arra kívántam rámutatni, hogy amikor arról folyik a vita, hogy megillet-e egy embert vagy embercsoportot valamilyen morális jog, akkor a tények igenis számítanak. A jog – jelen esetben az egyenlő bánásmódhoz való jog – megvonása nem lehet igazolt, ha nem áll fenn a tény, amellyel megindokolták.

A jogok a morálnak arra a területére tartoznak, ahol a kérdés: mit tehet az egyik ember a másikkal, mit követelhet meg az egyik ember a másiktól. Olyan helyzetekben van jelentőségük, amikor emberek maguktól nem kívánnák megtenni, amit a másik emberrel szemben kötelességként írnak elő nekik, vagy nem tartják kívánatosnak, amit megengednek velük szemben a másik embernek. Azért a jogok elosztása és újraelosztása mindig igazolásra szorul. Az igazolási láncolat végén értékítéleteket találunk. Két ember végső értékítéletei összeegyeztethetetlenek lehetnek; ha így van, az értékekről nem folyhat racionális vita közöttük. De arról lehet vita, hogy fennáll-e a kritikus tulajdonság, amelynek értékelésével egy jogigényt vagy annak megtagadását igazolnak. Ha a tulajdonság nem áll fenn, a hozzá fűzött értékítélet érvényes maradhat, de a rá alapozott jogigény nem tartható.

A tények megállapítása nem függ attól, hogy ki milyen etikai elveket vall; ezekről éppúgy semleges vitát lehet folytatni, mint arról, hogy egy társadalomban milyen törvények vannak érvényben. Sűrűn előfordul persze, hogy az előítélet, az erkölcsi elfogultság útját állja a tények és összefüggések higgadt mérlegelésének – de az etikai relativizmus nem ezt a közhelyet mondja ki. Az etikai relativizmus azt állítja, hogy ha két egymást kizáró erkölcsi rendszerből kölcsönösen ellentmondó előírások következnek, akkor logikai lehetetlenség érvekkel eldönteni, hogy melyik előírás a helyes. Ezt az állítást igyekeztem cáfolni a fenti bekezdésekben. Azt állítottam, hogy nem logikai lehetetlenség racionális döntésre jutni, ha a vitatott előírások emberek egymással szembeni jogait állítják vagy tagadják. Aki kétségbe von egy jogigényt, amelyet az övével összeegyeztethetetlen etika alapelveiből vezettek le vagy védeni kíván egy jogigényt, amelyet az övével összeegyeztethetetlen etika alapelveire hivatkozva támadnak, annak ki kell mutatnia, hogy az ellenlábasa által idézett elvekből csak akkor következik a vitatott álláspont, ha hamis tényállításokkal kapcsolódik össze. S ez nem lehetetlen.

A morális jogokról folytatott vita itt javasolt modellje nem mesterséges konstrukció, hanem a valóságos viták igaz leírása. Gondoljunk csak bele, miről folyik a vita két évszázada a liberalizmus és a konzervativizmus között: arról, hogy különböző embercsoportok között fennállnak-e olyan különbségek, amelyek igazolják némelyek kiváltságait, mások hátrányos jogi megkülönböztetését. Vagy miről folyik a vita egyfelől a liberálisok, a konzervatívok és a demokratikus szocialisták, másfelől a jobb- és baloldali totalitarizmus hívei között: arról, hogy létezik-e az Abszolút Jót beteljesítő történelmi szükségszerűség stb., amelynek eszközeként az Ügy harcosa bármilyen erkölcsi tilalom megszegésére fölhatalmazást, sőt parancsot kap.

Azok a morális jogigények, amelyek kiállták a cáfolási kísérletek próbáját, érvényesnek tekinthetők; ezek a morális jogok. Az eredmény persze soha nem végleges. Mindig újra meg lehet próbálkozni a cáfolással, s erre az emberek közötti morális viszonyok – meg a természetről és a társadalomról szerzett tudásuk – történelmi változásai újra és újra ösztönzést is adnak. Ennyiben a morális jogok itt adott fogalmának státusa más, mint a feltételezett természetes jogoké. Egyébként azonban fontos párhuzamokat találunk.

6.


Vegyük szemügyre a különbségeket és a hasonlóságokat. A morális jogok fogalma nincs hozzákötve a természetjoghoz, hiszen a mondottak nem feltételezik, hogy az igazolt morális jogok a társadalomban élő emberek szabályalkotó, szabályalkalmazó és szabályfenntartó tevékenységén s a szabályokról folytatott társadalmi vitán kívül léteznének. Nem feltételezik, hogy öröktől adottak volnának, s nekünk csupán az lenne a dolgunk, hogy az Ész helyes használatával felfedezzük őket. Nem feltételezik, hogy mintegy vele születnek az emberrel, s így tovább. A fenti elemzésből mégis az következik, hogy az igazolt morális jogok rendelkeznek a természetes jogok egy sor fontos tulajdonságával, ami lehetővé teszi, hogy a kodifikált jogok, a kodifikált törvény mércéjeként használjuk őket.

Először is a morális jogok normatív ereje nem attól függ, hogy a társadalom ténylegesen elfogadja-e őket. A legális jogokra támasztott igény csak akkor lehet megalapozott, ha az adott jogrendszerben kodifikálva vannak az alátámasztáshoz szükséges szabályok. Ezzel szemben a morális jogigények érvényessége nem csupán a kodifikációtól független, de attól is, hogy az adott közösség mindennapi morálja elfogadja-e őket. Ha valaki bizonyítani tudja, hogy az általa védett jogigény olyan elvekből következik, amelyek elvetésére nincs ésszerű alap, akkor igazolta, hogy valóban morális jogot véd. S aki egy morális jogigényt támadni kíván, az sem érheti be annyival, hogy rámutat a követelés és a közerkölcsök ellentétére: a hivatkozási alapról kell bebizonyítania, hogy hamis tényállásokat feltételez (vagy nem elégséges a jogigény alátámasztására). Nemcsak a mindennapi morál bevett ítéleteivel összhangban lehel tehát morális jogok érvényességét igazolni, hanem a mindennapi morállal szembeszegülve is.

Másodszor, a morális jogok egyetemesek a következő értelemben. Legális jogaink kodifikált törvényeken alapulnak, és minden törvény csakis azokra az esetekre vonatkozik, amelyek – a törvény hatályba lépésétől az eltörléséig – az őt magában foglaló jogrend felségterületén fordulnak elő. A bankoknak jogában áll bárkivel, akár a bűnügyi rendőrséggel és a bírósággal szemben is védeni a bankbetétek abszolút titkosságát – ez az állítás igaz Svájcban, de nincs még egy európai ország, ahol igaz lenne.

A morális jogok viszont, minthogy nem törvényhozói aktuson alapulnak, hanem erkölcsi elveken, nincsenek ilyen tér- és időbeli korlátok közé szorítva. Ha morális indokok alapján elfogadjuk, hogy ártatlan túszokat nem szabad lemészárolni, akkor elköteleztük magunkat amellett, hogy ez a tilalom mindenütt érvényes, ahol túszokat szedhetnek.

Nem arról van szó, persze, mintha a morális jogok mindig és minden körülmények között érvényesek lennének; csak olyan körülmények között azok, amelyek az igazolásukra szolgáló elveket érvényessé teszik. De mindenütt érvényesek, ahol ezek a körülmények fennállnak. Tegyük föl, hogy a nemzeti jövedelem egy bizonyos szintje fölött (de csakis afölött) minden felnőtt embernek erkölcsi joga van rá, hogy a társadalom eltartsa, ha nem kíván dolgozni. Nyugodtan elfogadhatjuk ezt a tételt, és ugyanakkor kijelenthetjük, hogy Okatootáiára[SZJ] ez a morális jog nem terjed ki, mert ott a nemzeti jövedelem jóval alatta marad a kritikus küszöbnek. De tegyük fel, hogy Okatootáia nemzeti jövedelme a kritikus küszöb fölé emelkedik. Ez esetben önmagunknak mondunk ellent, ha egyfelől elismerjük a közsegélyhez való morális jogot, másfelől viszont kijelentjük, hogy ez a jog csak a szomszéd országokra, Kínára és Ausztr(ál)iára érvényes.

Harmadszor, mivel a morális jogok nem valamilyen cél előmozdításának eszközei, hanem az elfogadható bánásmód minimális feltételeit rögzítik, ezért áthágásuk igazolásához nem elég arra hivatkozni, hogy az valamilyen nagyon fontos célt szolgálna, esetleg nagyon sok ember fontos célját. Semmi kétség: a rendőrség könnyebben harcol a bűnözés ellen, ha a járőr bármely sétálót megmotozhat és házkutatási parancs nélkül behatolhat a magánlakásokba, ha a gyanús személyeket külön indoklás nélkül letartóztathatják és kínvallatásnak vethetik alá. Gyakran nehezebb a köznyugalmat fenntartani, ha a mégoly radikális politikai kritikától sem tagadható meg a nyilvánosság. Előfordul, hogy olcsóbb a gazdaság igazgatása, ha a munkások nem szervezkedhetnek és nem sztrájkolhatnak. Ha azonban a járókelők önkényes megmotozása, az önkényes házkutatás és letartóztatás, a kínvallatás, a szólás és a sajtó, valamint a sztrájk és a szervezkedés szabadságának megkurtítása morális jogot sért, akkor ezeket az intézkedéseket nem elég azzal indokolni, hogy jól szolgálják a közbiztonság, a politikai nyugalom és a gazdasági gyarapodás kollektív érdekeit.

Külön bizonyítani kell, hogy 1. valóban konfliktus van a közérdek és a morális jog között, tehát az előbbit csak az utóbbi megsértése vagy felfüggesztése árán lehet biztosítani; hogy 2. a közérdek védelmének parancsa az adott esetben sürgetőbb a morális jogok tiszteletben tartásának parancsánál; és hogy 3. az intézkedés nem válhat önfenntartóvá, hanem mihelyt a létjogosultsága megszűnik, komolyabb nehézség nélkül visszavonható.

S mivel az erősebb félnek – az államnak, a nagy szervezeteknek – érdekében áll, hogy jogsértéseit a közjó megmentésére hivatkozva legitimálja, ezért mindig élnünk kell a gyanúperrel, hogy a bizonyítás nem korrekt. Ha azt találjuk, hogy a három feltétel egyike sem teljesül, ki kell mondanunk: a közérdekre való hivatkozás csupán ürügy az elnyomó intézmények fenntartására, az elnyomó intézkedések folytatására. Ha az első feltétel – de csak az – teljesül, úgy nyomatékosan le kell szögeznünk: az államnak és az erős szervezeteknek morális kötelessége az egyénekkel szemben, hogy a kevésbé hatékony, a költségesebb megoldást válasszák a hatékonyabb, de jogot sértő megoldás helyett. S tudnunk kell, hogy a második feltétel csak kivételképpen teljesülhet.

Eleve nem szabad elfogadnunk az olyan érvelést, amely a kollektív jólét növekedésével igazolja az egyéni jogok megszűkítését. Ha vannak morális jogok, ezek korlátok közé szorítják a kollektív előnyök és hátrányok mérlegelését: előbb ki kell zárni a jogsértő – mert morálisan elfogadhatatlan – cselekvési alternatívákat, és csak azután lehet latolgatni, hogy a fennmaradó térben melyik alternatíva járna a legnagyobb kollektív előnnyel. Ettől a szabálytól csak olyankor szabad eltérni, amikor az egyéni joggal szembeállított közérdek maga sem maximalizálandó mennyiség, hanem a cselekvés alsó korlátjaként kell kezelni. Olyankor tehát, amikor nem a kollektív jólét növelése, hanem valamilyen rendkívül súlyos kollektív rossz elkerülése a tét: a társadalom fizikai léte, anyagi erőforrásainak megőrzése, az intézményes rend helyreállítása. Ilyen szükséghelyzetben – természeti katasztrófa, nemzeti végveszély, gazdasági összeomlás stb. idején – elkerülhetetlenné válik a latolgatás, hogy melyik korlát a keményebb, melyiket muszáj a másik elkerülése kedvéért áttörni: az egyéni jogot-e vagy a közjó megmentését. De a legnagyobb kollektív szükség sem menti minden egyéni jog áthágását: például a kínvallatás vagy az ártatlan túszok lemészárlása semmilyen körülmények között nem engedhető meg.

S még ha előfordul is, hogy egy morális jogot közérdekből föl lehet függeszteni, az intézkedés akkor sem egyszerűsödik az adótörvény módosításával analóg műveletre. Az adóalanyok rendelkezési jogai, mint láttuk, megszűnnek, ha a törvény visszavonja őket. A morális jogok azonban szükséghelyzetben is megmaradnak. Hiszen amikor megállapítjuk, hogy egy morális jog áthágása menthető, ezzel még nem mondtuk ki a jogigény morális alapjának megszüntetését. A „szükséges rossz” attól még rossz marad, hogy szükséges, így aztán a jogsérelem elszenvedője utóbb számot tarthat morális elégtételre, megkövetelheti, hogy a vészhelyzet elmúltával haladéktalanul helyezzék vissza jogaiba, és olykor kártérítést is követelhet. S a jogsértés elkövetőjének azzal a tragikus tudattal kell cselekednie, hogy menthető jogsértést, de mégiscsak jogsértést követ el. Ellenkező esetben magatartása önmagában is kifogásolható, s a következmények sem fogják igazolni: a rendet talán sikerül megmentenie, ám a megmentett rend nem lesz méltó a fennmaradásra.

7.


Most már csak egyetlen lépés van hátra e fejezet gondolatmenetéből: az emberi jogok fogalmának bevezetése. Ez nem kíván hosszadalmas fejtegetéseket. Korábban idéztem néhány mondatot, amelyek morális jogigényeket fogalmaznak meg. Az egyik esetben az igény a családfői szerephez társuló előjogokon alapult; a másikban a szülő társadalmi funkcióján, a szülő-gyerek viszony kitüntetett voltán; a „tisztességes bérre” támasztott jogigény alapja, legalábbis részben, az elvégzett munka, a teljesítmény. Vannak azonban morális jogigények, amelyeket egyszerűen ember voltunkkal támasztunk alá: az egyik ember nem bánhat így a másik emberrel... Egy morális jog emberi jog, ha igazolása arra épít, hogy a jogalany emberi lény.

Definíciónk nem köti ki, hogy minden emberi jog minden emberi egyént megillessen. Összefér azzal, hogy legyenek ilyen jogok, de azzal is, hogy más emberi jogok egyének körülírt osztályaihoz tartozzanak. Önellentmondás nélkül beszélhetünk a nők, különböző faji, vallási, etnikai, nemzetiségi csoportokhoz, társadalmi osztályokhoz tartozó egyének emberi jogairól. Mert például ha a munkavállalóknak vannak emberi jogai (és véleményem szerint a szakszervezethez való jog emberi jog), akkor ezek nem abban különböznek más munkavállalói jogoktól, hogy az összes többi ember részesedik bennük. Vannak emberek, akik társadalmi helyzetüknél fogva nem lehetnek szakmai szervezetek tagjai: például a járadékosok, a háztartásbeliek, a vállalkozók. A munkavállalók emberi jogait az igazolásuk módja különbözteti meg egyéb munkavállalói jogaiktól: az utóbbiakat az általuk nyújtott szolgáltatás alapján, vagy az iparág állami szabályozása alapján, vagy kollektív szerződés alapján, vagy egyéni munkaszerződés alapján élvezik; az előbbiekre azért tarthatnak igényt, mert emberek.

Most már tudjuk, mi után kutatunk, amikor azt kérdezzük: vannak-e emberi jogaink. Kérdésünk ez: igazolhatók-e olyan jogigények, amelyeket azon az alapon támasztunk, hogy emberrel másként bánni morálisan tűrhetetlen. E tanulmány következő fejezetében egy lehetséges igazolóelméletet körvonalazok. A hátralévő fejezetekben azt vizsgálom, hogyan viszonyul ez az elmélet a klasszikus liberalizmus tanításához, és mi a helye a liberalizmusból kinőtt modern elméletek között. Végül pedig néhány nekünk, kelet-európaiaknak szóló politikai tanulságot veszek szemügyre.

• jog,
• Kényszer,
• szabadság