Dalos György

Nyomtatóbarát változat

1. Azokban az években, amikor Magyarországon publikációs szomjjal küszködtem, gyakran vigasztaltam magam azzal: mekkora feltűnést fogok kelteni, ha egyszer akadály nélkül elmondhatom, amit gondolok. Közben teltek az évek, s már-már olyannak láttam magamat, mint ama kishivatalnokot, egy híres régi kabarétréfa hősét. Ez az idős ember a munkába és a megaláztatásba belefáradva olykor hangosan dünnyögi maga elé: „ha én egyszer kinyitom a számat...”[SZJ] Kollégái komolyan veszik a fenyegetőzést és jelentik a főnöknek. Egyszeriben mindenki félni kezd a kis öregtől, mert tudják, hogy leleplezni éppen volna mit. Csak ő maga felejtette el már régen a titkos, nagy keserű mondanivalót, amely évekkel ezelőtt belészorult.

2. Nekem végül is sikerült kinyitnom a számat. Négy könyvet publikáltam Nyugat-Berlinben, s kétévi NSZK-beli tartózkodásom során arra is módom nyílt, hogy személyesen arassam le a sikert.

A dologban kezdettől volt némi disszonancia. Nevezetesen, a szabadság, amelyre vágytam, s amelyet megteremtettem magamnak, nem arra a közegre volt méretezve, amelynek eredetileg szántam. Magyar helyett német olvasókra tettem szert, s a kritikai visszhangot sem anyanyelvemen élveztem vagy szenvedtem el.

Kezdetben mámorítónak találtam a szabad szólás lehetőségét. Első német nyelvű kötetem nyomtatott változata olyannyira azonos volt a kézirattal, hogy még apróbb gépelési hibáim is bennmaradtak, mintha kiadóm ezeket is tisztelni való stíluselemekként kezelte volna. A legfontosabb azonban az volt, hogy ha egy kéziratomat elfogadták és betervezték, akkor biztosra vehettem, hogy az meg is jelenik. Kiadóm ehhez nem kérte ki sem a Szövetségi Kulturális Minisztériumnak, sem pedig az akkor kormányon lévő Szociáldemokrata Párt Központi Bizottságának véleményét. Arról sincs tudomásom, hogy a kulisszák mögött Schmidt kancellárral konzultáltak volna az ügyről, pedig Magyarországon már akadt könyv, amelynek sorsa ilyen magas helyen dőlt el.

3. Mindezen kellemességekhez az a remény társult, amely minden valamennyire is becsvágyó szerzőt éltet, vagyis az, hogy most, az akadályok elhárulván, ha nem is odahaza, de legalább az arany Nyugaton létrejön a találkozás író és olvasó között. E remény jegyében szinte úgy éreztem, hogy kiadóm lebecsüli a várhaló érdeklődést, amikor könyvem példányszámát óvatosan ötezerben állapítja meg. Velem született tapintatom azonban tiltotta, hogy ezt szóvá tegyem.

Az idő a kiadó óvatosságát igazolta. Első német nyelvű könyvemből két és félezer példány fogyott el. Jómagam a kötet megjelenését követő első nyugati utamon megpróbáltam a városképen és a tömeghangulaton lemérni a nagy irodalmi esemény hatását. Feltűnő változásokat nem tapasztaltam.

4. Ekkor egy kissé durva statisztikai számítást végeztem. Tegyük fel, mondtam magamban, hogy a német nyelvterületen, az NDK-t leszámítva, mintegy százmillió ember él. Közülük, gondoltam derűlátóan, 30 millióan olvasnak rendszeresen. 27 és félmillió, véltem borúlátóan, kizárólag Konsalikot olvas[SZJ]. A fennmaradó két és félmillió személy viszont az igazi irodalomnak szenteli szabadidejét. Mondjuk, hogy ebből félmilliónak baloldalon dobog a szíve – erre látszottak utalni az akkori választási események is. Ezek közül negyedmillió érdeklődik Kelet-Európa iránt. Százezren biztosan jártak Magyarországon, s ezek valószínűleg szívesen vennének kézbe magyar irodalmat. Mondjuk, hogy ötvenezer közülük németül publikáló kollégáim korábban megjelent könyveivel is beéri. Ez nem esett éppen jól, de hiúságomat a nemzeti büszkeség csillapította. Mégis, kérdeztem magamban, mi van a fennmaradó ötvenezerrel, azaz a megvásárolt könyveket levonva összesen negyvenhétezer-hétszázötven olvasóval? Mire költik ezek az emberek azt a nyolc márkát, amelyből megvehetnék az én kis könyvecskémet? (Mellesleg ötven fő esetében igazoltnak fogadtam el a mulasztást, ezeknek én magam adtam tiszteletpéldányt.)

Primitív statisztikám összebarkácsolásakor tekintetbe vettem az otthoni viszonyokat is. Nálunk, ha egy kiadó odáig merészkedik, hogy kiadjon egy művet, még ismeretlen szerző esetében sem ritka a tízezres alappéldányszám, a sorozatok pedig tizenötezerrel kezdődnek. Majdnem bizonyos, hogy ezek a példányok el is kelnek. Az NSZK népességére átszámítva ez annyit jelent, hogy könyvemnek a legszerényebb számítás szerint is hatvanezer példányban kellett volna elfogynia. És én még holmi negyvenhétezer-hétszáz főnyi közönséggel beérném!

5. Mielőtt írói mono- és megalománia gyanújába kerülnék, hadd mondjam el, hogy az irodalom befogadásának kérdése németországi vendégeskedésem során önmagáért is érdekelni kezdett.

Először 1984 januárjában tértem be egy könyvesboltba kifejezett vásárlási szándékkal. Orwellről rendeltek tőlem cikket, s ehhez kerestem némi szekunder irodalmat. Az elárusítónő hat különböző művet helyezett elém, valamennyi az 1984 írójáról szólt. Melyikből merítsem azt a néhány adalékot, töprengtem, amire netán szükségem lehet? Igazából mind a hatot el kellene olvasnom, hogy ezt megállapítsam, de mikor tehetném ezt, ha még cikket is kell írnom? Így hát csak esztétikai és anyagi előfeltételekből indulhattam ki. A kérdés így szólt: a sárga Orwell-monográfiát vegyem meg vagy a pirosat, nyolc márka nyolcvanat áldozzak saját épülésemre, vagy merjek tizenöt márka hetvenet befektetni. Hogy a döntést kitoljam, körülnéztem az egyéb irodalmi áruk között. Legalább hatvan-hetven könyv keltette fel bennem az azonnali megszerzés vágyát. Végül is dolgom végezetlenül távoztam a boltból.

Hasonlóan zavarba ejtő tapasztalatokat szereztem az előzetes információkkal. Nem győzött meg sem a Spiegel bestsellerlistája, sem pedig a Zeit könyvajánlata. Szombatonként azoknak a könyveknek a listáját tanulmányoztam, amelyeket a Frankfurter Rundschau olvasóinak kellett volna okvetlenül beszerezniök. Csakhogy máris itt volt a bökkenő: mennyiben vagyok én olvasója a Frankfurter Rundschaunak? Annyi bizonyos, hogy hétvégeken egy ideig megvettem a lapot. Eleve lemondtam a hesseni újdonságokról, s a gazdasági rovatba is éppen csak bekukkantottam. Leginkább még a külpolitika és a tárcarovat érdekelt. Csakhamar kimerülten tettem le az újságot, s ráadásul lelkifurdalást éreztem. Elvégre, gondoltam, mint berlini lakosnak, inkább a Tagesspiegelt kellene olvasnom, mint rendes baloldalinak pedig a TAZ való a kezembe. De kezdettől fogva befészkelte magát lelkembe a kétely: akarok-e én egyáltalán annyit tudni Orwellről és a világról, amennyit tudatni akarnak velem?

6. Ez az Orwell-kaland másfajta gyanút is ébresztett bennem. Valóban saját elhatározásomból mentem abba a könyvesboltba? Vagy csak annyi történt, hogy az „Orwell-év” hadművelet főhadiszállásán engem is a vásárlók közé soroltak, s addig mesterkedtek, míg becsábultam a műveltség tündérországába? Lehet, hogy valaki, talán egy jóságos Nagy Fivér monitoron figyelte,[SZJ] hogy leróttam-e már a rendkívüli esztendőnek kijáró adót?

7. Könyvválasztásaim kísértetiesen hasonló dilemmákba sodortak, mint, főleg kezdetben, napi élelmem beszerzése. A Meyer, a Reichelt, a Bolle és az Aldi, a fogyasztásnak ezek a kultikus csarnokai mindig egy szelíd kényszer erejével hatottak rám. A bevásárlókocsit tologatva gyakran éreztem úgy, hogy most voltaképpen állampolgári kötelességet teljesítek. Az anyagi és szellemi javak bőségének negligálása ebben a kultúrában felérne egy civil ellenállással, egyfajta fogyasztói szolgálatmegtagadással.

Hamarosan vettem magamnak egy használt színes televíziót. A három nyugati állomás, amelyet nézhettem, nevezzük őket Meyernek, Reicheltnek és Bollénak, szépen csomagolt árukínálattal szegezett Ikea-karosszékemhez. Ez aztán a bőség zavara volt. Előfordult, hogy ugyanakkor, amikor a Meyeren a pártadományok körüli botrány ment, a Reichelten a Dallast sugározták, a Bollén pedig az AIDS-ről vitatkoztak. Persze, ha a Reichelt nyáron adta a Dallast, akkor elég volt a képet bekapcsolnom és az ablakot kinyitnom, így a szellőzés örömét tökéletes hangminőség mellett élvezhettem. A távkapcsoló révén pedig egyszerre több helyen is tartózkodhattam. A tér kitágult, az idő megrövidült. Olvasásra alig jutott belőle.

Ha ehhez még hozzászámítom az olyan kultúreseményeket, mint az 1984-es olimpia, az éhezőknek rendezett éjszakai live-koncert,[SZJ] André Heller tűzszínháza és Ronald Reagan rákműtétje, akkor nemcsak magamnak kell megbocsátanom, hanem annak a negyvenhétezer-hétszáz potenciális olvasómnak is, aki sóhajtva lemondott könyvem megvásárlásáról. Csak csodálkozom ama együgyű elvárásomon, hogy az írott szó, kivált a Kelet-Európából jövő, meghallgatásra találhat ebben a pokoli lármában.

8. A kelet-európai író kínálata a nyugati piacon a szabad gondolat. E gondolat erkölcsi fedezete s szabad voltának bizonyítéka, hogy születési helyén el van nyomva. Amennyiben egy szerzőt műve betiltásán kívül egyéb bántalom is ér, abból Nyugaton arra szokás következtetni, hogy az általa közölt gondolatok az átlagos szabad gondolatoknál is szabadabbak. E logika értelmében a legtöbb szabadságtartalom kétségkívül a kivégzett írók műveiben lelhető fel. Ez a fajta értékszemlélet a hidegháború éveiből származik. Az 1956-ot követő évtizedekben azonban a kép erősen módosult. A vasfüggöny mögötti világban megvalósultak az irodalmi szabadság szerény, ám eltérő fokozatai. Hamarosan felbukkant a disszidens-irodalom, a szamizdat, amelyet Nyugaton egy ideig Kelet-Európa egyedül autentikus üzenetének tekintettek. Ez volt a konjunktúra időszaka.

9. Csakhogy időközben telítődött a piac. A paperbackek lassacskán megteltek nyugati és keleti gyártmányú szabad gondolatokkal. A kelet-európai író szánalomra és együttérzésre méltó lényből fokozatosan éppolyan konkurenssé vált, mint a nyugati kolléga. A legdrámaibb fordulat azonban az volt, hogy az irodalmi termelés mint folyamat, az olvasó számára végképp követhetetlenné vált. Ami itt lejátszódott, az aligha nevezhető másnak, mint az irodalom könyvkiadás útján történő ártalmatlanná tételének.

Az általam megélt nyugati könyvsikerek leginkább egy influenzajárványra emlékeztettek. Tegyük fel, hogy a Reichelt, a Meyer vagy a Bolle könyvkiadó tervbe vesz egy bestsellert. A lappangási időszak ilyenkor az előzetes reklámhadjáratnak felel meg. A lázt az előzetes szemelvény vagy az Aspekte[SZJ] váltja ki. A járvány akkor tör ki, amikor a Spiegel interjút készít a szerzővel, s akkor éri el tetőpontját, ha a mű megtölti a kirakatokat. Egy idő múlva a legfontosabb rizikócsoportok átesnek a művön, s ezzel immúnissá válnak az esetleges újraolvasással szemben. Utóhatásuk, mint például a mű egyes passzusainak a megjelenésétől számított másfél éven túli idézése, egyes alakjainak közmondásossá válása csak szórványosan figyelhetőek meg. Az irodalmi siker Nyugaton nem mély és nem tartós, a mű nem épül be az irodalmon kívüli köztudatba. Ebből a szempontból nézve a könyvkiadás igazi hulladéktermelés.

10. A másik baj az irodalmi témák divat diktálta szétforgácsolódása. Ha történetesen születne egy Goethe (ami ellen sohasem lehetünk teljesen bebiztosítva), és optimális könyvsikert akarna elérni egy Fausttal, alaposan latra kellene vetnie, hogy minek álcázza a történetet:

1. nőirodalomnak,

2. az NSZK visszásságait leleplező dokumentumirodalomnak,

3. környezetvédő-irodalomnak,

4. békeirodalomnak,

5. mozgáskorlátozott-irodalomnak,

6. antropozófiai irodalomnak,

7. Nicaragua-szolidaritási irodalomnak,

8. Baghwan-irodalomnak vagy

9. múlt századi irodalomnak.

11. E hipotetikus Goethe gondjai azonban egészen eltörpülnek a Nyugaton publikáló keleti szerzőié mellett. Mindenekelőtt azért, mert azt tapasztalja, hogy a nyugati közlési szabadság aláássa szabad gondolatának presztízsét. Az NSZK-ban egyenesen felüdülésnek számít, ha az ügyészség eljárást indít néhány író ellen, mert azok mondjuk védelmére keltek egy szélső radikális lapocskának. Ha pedig egy-egy könyvet elkoboznak, az már valósággal ünnepe az irodalomnak; ilyenkor mintha visszanyerné régi méltóságát.

Heinrich Böll volt az utolsó nagy anakronisztikus figura, aki még írói tekintélyével tudott kiállni üldözött kisebbségek vagy személyek védelmében. Don Quijote volt ő, aki nem is egy szélmalommal, hanem egy komputervezérlésű multinacionális lisztfeldolgozó üzemmel hadakozott. Éveken át védelmezte a szabad szellem régen műemléknek nyilvánított barikádjait.

Amikor meghalt, döbbenten pillantottam meg a Bild Zeitung címoldalán micisapkája alól rám meredő szomorú tekintetét. Egy pillanatig arra gondoltam; hol vannak most azok a tüntetők a Springer-székház elől. Most kellene tiltakozniuk, mert ez a végső méltatás az igazi blaszfémia.

A kelet-európai írónak, aki mindezt látja, tudnia kell, hogy a légkör, amelyben hatni szeretne, nem a szabadságé, hanem a cinikus liberalizmusé.

12. Kétesztendei nyugati tartózkodás után érkeztem haza Budapestre. Az ismerős szmogon kívül valami különös rosszkedv csapott meg. Karácsony előtti vásárlási lázba csöppentem bele. A Meyer-Reichelt-Bolle-szupermarketben (nálunk ez a három cég még együtt van és a „Skála” fantázianévre hallgat) fáradt, ingerült emberek tolták kötelességszerűen a bevásárlókocsikat. Közgazdászaink pontosan tudják, hogy a pénznek és az árunak, amely itt kicserélődött, nincs igazi fedezete, s hogy az ország több éve csőd szélén áll. A bevásárlók ezt fásult közönnyel vagy egyáltalán nem veszik tudomásul. A torlódás a pénztár előtt még keleti, de az árak már majdnem nyugatiak.

13. Bizonyos melankólia érződött ki barátaim elbeszéléséből is. Unottan sorolták azokat a rendkívül érdekes kultúreseményeket, amelyekből kimaradtam. Hallottam továbbá széthulló kapcsolatokról, ízes kis helyi botrányokról, amelyek persze eltörpültek az NSZK ipari méretű afférjai mellett.

Legtöbb szó mégis arról esett, hogy ki mikor járt a legutóbbi időben Nyugaton és ki hová megy a legközelebb. Valahogy mégis úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas váróteremben ülnénk, ahol mindenki vár, de senki sem remél.

14. A tárgyilagosság kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy a szomorúság azért nem volt általános. Kifejezetten jó kedvet érzékeltem a televízió műsorában, méghozzá mind a Bolle, mind pedig a Reichelt adón. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy idén már sokan videokészülék előtt ünnepeltek, akkor az összkép kifejezetten derűs. Harsány jókedv (és némi agresszivitás) áradt a szilveszteri rakétahangversenyből is. Ezt azonban már Berlinből ismertem, s mint elvi rakétaellenes, nem helyeselhettem.

15. Volt mindjárt az elején egy irodalmi élményem is. Kirakatokat nézegetve rábukkantam egy jugoszláv import vodkára, amelynek címkéjén nagy betűkkel írva állt: Doktor Zsivágó. Lábjegyzet a magyar olvasónak: A Doktor Zsivágó Borisz Paszternák regénye volt, amelyért az orosz írót 1958-ban Nobel-díjjal tüntették ki. Az ezt követő szennyes uszító sajtókampány hatására Paszternák lemondott a Nobel-díjról. Két év múlva meghalt. Kortársi emlékezés szerint korai halálához a végzetes irodalmi siker is hozzájárult.

A Doktor Zsivágó sem akkor, sem azóta nem jelent meg[SZJ] Magyarországon. S lám, most vodka formájában áttörte a csaknem három évtizedes cenzúrát. Paszternáknak ez a megkésett és különös diadala szomorúan jelképezi számomra az irodalom hatalmát és hatalomnélküliségét. Mi írók néhány évtizedig veszélyesek lehetünk, de végül valamilyen formában vagy ürüggyel mégis elfogyasztanak bennünket. Ez a sorsunk, de egyben ez az esélyünk is.

Magam sem tehetek mást, lemegyek a boltba, kerül amibe kerül, veszek egy üveg „Doktor Zsivágót”, s iszom egy kortyot belőle a nagy névadó emlékére.

1986. január

• jog,
• Kényszer,
• szabadság