Magyarország, akárcsak az iparosodás útján késve indult más nemzetek, a fejlett országok példáját figyelve igyekezett felszámolni elmaradottságát. A reformkorban az iparosodott Anglia, a múlt század második felétől váltakozva hol az Egyesült Államok, hol Németország, hol a gyorsan iparosodó Olaszország példája volt a követendő modell. A magyar fejlődés tragédiája, hogy a huszadik század közepén végül a társadalmi-gazdasági fejlődésben mindenképpen elmaradottabb Szovjetunió példája hatott rá meghatározó erővel.
A szovjet típusú, államosított tervgazdálkodás csődje a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején abban is megmutatkozott, hogy a magyar gazdaság ismét példaképeket keresett magának a kelet-európai blokkon kívüli világban. Fokozódó lemaradásunkat jól mutatja, hogy az egykori példák már szóba sem kerültek. A nyolcvanas évek elején a kis európai országok – elsősorban Finnország és Ausztria – felé fordult a figyelem, de hamar kiderült, hogy ezek is túlságosan fejlettek. Úgy tűnik, a nyolcvanas évek közepétől a gyorsan iparosodó délkelet-ázsiai országok – Dél-Korea, Malajzia, Tajvan és Szingapúr – válnak a magyar gazdaság számára követendő például.
A délkelet-ázsiai sikerországok felé forduló érdeklődés önmagában nem volna érdekes. Ám esetenként éppen ezeknek az országoknak a tapasztalataira hivatkozva kérdőjelezik meg a politikai demokratizálás gazdasági racionalitását, mondván: gazdasági sikereiket erős kezű, a szakszervezeteket és az ellenzéket egyaránt letörő diktatúráknak köszönhetik. A legnyilvánvalóbb példa erre Dél-Korea, ahol 1970 és 1979 közt a bruttó termelés évi átlag 9,8 százalékkal, a világon egyedülálló gyorsasággal nőtt, és még a nyolcvanas évtized első felében, a világgazdasági visszaesés ellenére is 5,7 százalékkal tudtak növekedni.
De vajon valóban a rendpárti hatalom alapozta-e meg a délkelet-ázsiai országok gazdasági sikereit? Tiszta szívvel javasolhatjuk-e a magyar gazdasági megújulás receptjeként ezt a megoldást?
Kezdjük a tényekkel. A délkelet-ázsiai sikerországok közül, mint említettük, keménykezű diktatúra csak Dél-Koreában és Tajvanban volt az elmúlt húsz év során. Malajzia és Szingapúr politikai berendezkedése: klasszikus parlamenti demokrácia, melynek fejlettsége elmarad ugyan a nyugat-európai szinttől, de a kelet-európai kommunista rendszerekét messze meghaladja. Igen érdekes továbbá, hogy a sikertérség peremén elhelyezkedő Fülöp-szigetek a Marcos-rendszer diktatúrája idején egyik gazdasági válságból a másikba tántorgott, és csak az új, demokratikus rendszer létrejötte óta van reménye arra, hogy gazdaságát helyreállítja.
Ha a gazdasági siker és a politikai diktatúra közt egyértelmű összefüggés állna fenn, akkor nem Dél-Korea, hanem Észak-Korea vagy Vietnam lenne sikerország Ázsiában. Mi hát a siker titka? Erre igen nehéz rövid választ adni. A konfuciánus kultúrhagyományok, a magas szintű oktatás, a tudás megbecsültsége, a japán gazdaság példája és a Japánnal kialakított szoros gazdasági kapcsolatok mind fontos tényezők. De a legfontosabb valószínűleg mégis az, hogy ezeket az országokat nem a szovjet, hanem az amerikai hadsereg szabadította fel, és így nem a szovjet típusú kapitalista piacgazdaságot kezdték kialakítani – a demokratikus vagy diktatórikus politikai keretek között.
A délkelet-ázsiai sikerországok tapasztalataiból tehát semmiképpen sem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a magyar gazdasági válság megoldásának lehetséges és kívánatos útját a politikai diktatúra jelentené. A világ számos részén próbáltak már katonai államcsínnyel szakértői diktatúrát létrehozni, hogy így másszanak ki a gazdasági nehézségekből: Latin-Amerika több országában a hatvanas–hetvenes években, 1981 után Lengyelországban. A lengyel példa ismert; de Latin-Amerikában sem hozott gazdasági sikereket ez a politika. A latin-amerikai katonai diktatúrák rendre át is adták helyüket demokratikusabb rendszereknek. Csak a chilei diktatúra tart még ki, de a gazdasági eredmények ebben a „mintadiktatúrában” sem irigylésre méltóak. 1970–79 közt a bruttó termelés (GDP) csupán évi átlag 2 százalékkal nőtt, 1980 és 1985 közt pedig csak évi 1 százalékkal, miközben a fizetési mérleg deficitje növekedett, és a korábban három számjegyű infláció sem csökkent évi 25-30 százalék alá. (Az adatok forrása: International Financial Statistics, 1988. IMF kiadvány.)
A magyar gazdaság válságból kivezető útja tehát nyilván nem a diktatúrán, hanem a piaci viszonyok mind teljesebb kiépítésén keresztül vezet. Sőt, megkockáztatjuk: a bürokratikus államszocialista gazdasági modell piaci gazdasággal való felváltása csakis akkor lehet eredményes, ha ez a folyamat nem a lakosság ellenében, jelentős rétegek sérelmére és hátrányára valósul meg. A piaci viszonyok megteremtése szükségszerűen igen nagy megrázkódtatást okoz az egész országnak. A bürokratikus tervgazdálkodás rendszerében kiépített felesleges üzemek bezárása, az elhibázott nagyberuházások felszámolása emberi sorsokat is érint. Ha ezt a folyamatot nem a demokratikus intézményrendszer keretei közt, az érintettek aktív részvételével, hanem felülről, diktatórikusan levezényelve próbálják megvalósítani, a siker csak átmeneti lehet. Az országot akarata és szándéka ellenére, diktatórikus módszerekkel kényszerítették bele a mai államszocialista társadalmi-gazdasági modellbe. Legalább az abból való kilépés valósuljon meg minél kevesebb szenvedés, minél kevesebb áldozat árán. Más szóval: minél inkább demokratikus módon.