Papp Emília

Nyomtatóbarát változat

Amikor Antall József programbeszédében kétségbe vonta, hogy működőképes gazdaságot örökölt elődjétől, valószínűleg nem a 90-es év első negyedének pénzügyi folyamataiból indult ki. A számok ugyanis megdöbbentően kedvezőek. A folyó fizetési mérleg hiánya jóval alatta marad a tervezettnek: május közepén az erre az időszakra várt 500 millió helyett 150-160 millió dollár volt a hiány. Az egyre erőteljesebb importliberalizáció ellenére nő az áruforgalom, mérlege egyelőre jó. A vállalatok takarékoskodni kezdtek, a bankok pedig, a jelek szerint életükben talán először likviditásmenedzseléssel foglalkoznak. Tehát felmérik adósaik pénzügyi helyzetét, s ha válságosnak ítélik, beszüntetik a hitelfolyósítást. Eddig még a tönk szélén álló vállalatok is hitelhez juthattak, a bankok megelégedtek azzal, hogy a kamatot meg az elmaradó törlesztések utáni késedelmi kamatot jóváíratták a mérlegükben, gyarapítva nyereségüket. Nem is gondoltak arra, hogy a behajthatatlan követeléseket leírják, tartalékot sem képeztek ehhez, és csak legritkább esetben kezdeményeztek felszámolási eljárást a nem fizető cég ellen.

Az év első hónapjaiban, az interregnum időszakában, amikor a Németh-kormány gyakorlatilag már elhagyta, az új pedig még nem foglalta el az irányítói posztot, a magukra hagyott vállalatok és a bankok is óvatosabbak lettek, senkihez sem fordulhattak, ennélfogva ésszerűbben gazdálkodtak. A bankok rendkívül visszafogottá váltak a hitelezés terén. Mégpedig nemcsak a közép- és hosszú lejáratú hitelekben, de a rövid lejáratú forgóeszköz-hitelezésben is. A kétes fizetőképességű vállalatok nem kapnak pénzt termelésük finanszírozásához. Van, aki erre csaláshoz folyamodik, s mérlegzárás előtt hamis adatokkal és kibontakozási programmal érvelve csikar ki némi pénzt. Nyer ugyan néhány hónapot, de amint kiderül a százmilliós veszteség, a bank minden további hitel folyósításától eltekint.

A többség azonban másképpen védekezik. A 200-250 milliárd forint nagyságúra becsült sorban állást növeli. Azaz egyre nagyobb összegben adósodnak el szállítóik felé, ingyenes hitelezésre kényszerítve őket. Azok pedig védekezésképpen, ha tudják, saját szállítóikat várakoztatják. Ezzel a belső fizetésképtelenségben egyre kuszábbá válik a valódi vétkesek és ártatlannak mondottak helyzete.

Ma már kevesen mondják, hogy több pénz bepumpálása jelenti a megoldást, őket rögvest felvilágosíthatják a jegybank szakemberei, hogy a közelmúlt hasonló kísérleteinek az eredménye: a sorban állás átmenetileg csökken, majd beáll a korábbi szint, sőt tovább romlik.

Nyilvánvaló, hogy mindez megismétlődik addig, amíg megmarad a kemény mag, azaz a tartósan fizetésképtelen vállalati kör. Az idetartozó cégeket ki-ki vérmérséklete és a birtokában levő, de ki nem adható adatok szerint 30-40-50-re becsüli. Addig, amíg ezeknek a cégeknek a sorsa nem dől el véglegesen, akár a felszámolás útján, a sorban állás bármiféle pótlólagos pénzkibocsátásnak fittyet hányva újraképződik.

Nem véletlen, hogy a Németh-kormány egyik utolsó intézkedése, mely jogszabály-módosítással szigorította a felszámoláseljárást, ezen a területen kívánt tisztább képet kapni.

Az öncsőd intézményesítésével persze a kellemetlen terhet, a felszámolások sorozatát a jogszabály május elsejei hatálybalépésével már az új kormány nyakába varrta.

Talán a kihívástól való félelem is közrejátszott abban, hogy alighogy megalakultak a parlamenti bizottságok, a Magyar Demokrata Fórum éppen ennek a jogszabálynak a felfüggesztését javasolta. A javaslat beterjesztésekor az MDF-es képviselők azzal érveltek, hogy a szigorítás katasztrofális helyzetbe juttathatja a vétlen beszállítókat, akik kiszolgáltatottságuknál fogva tehetetlenek követeléseik behajtásában. Kérdés, persze, hogyan ítélhető meg az a beszállító, aki tudva, hogy pénzére várnia kell, mégis elad.

Az illetékes parlamenti bizottságokban végül kompromisszumos javaslat született, nem a jogszabály felfüggesztését, csak módosítását indítványozzák a parlamentnek ezen a héten. Mégpedig olyan értelemben, hogy az öncsőd kötelezettsége alól mentesülhessen az a cég, amely tartozásait átütemezi, illetve hivatalos lépést tesz adóssága behajtatására. Az indítvány első része nehezen értelmezhető, hiszen eddig is kényszerűségből hallgatólagosan átütemeztek a pénzükre hiába várók.

Éppen az elmúlt hónapok folyamatai azonban arra utalnak, hogy jogszabály-módosítás ide vagy oda, az új kormánynak hamarosan szembe kell néznie egy felszámolási hullámmal A bankok már említett magatartásváltozásáról van szó, amely elegendő figyelmeztetést jelenthet az arra fogékony beszállítónak is. Immár rendszeresen előfordul, hogy egy bank nem vállalkozik egyes vállalatok követeléseinek megvásárlására. Bizonyos vállalatok hitelezéséből teljesen kivonulnak, megtagadják termelésük finanszírozását, s erről a partnereket is értesítik. Ilyen körülmények között már nem védhető annak az eladónak a felelőtlensége, aki a fizetés bármi reménye nélkül továbbra is szállít az adott cégnek. Az is nyilvánvaló, hogy a sorban állás bizonyos határon túl nem növelhető, hiszen a valós árbevételre szükség van az importanyagok, az adó és a bérek kifizetéséhez.

A kormányprogram szól az állítólag 30-40 tartósan fizetésképtelen cég felszámolásáról, de nem beszél annak eszközeiről. Nem ejt szót arról sem, hogyan szüntethető meg a sorban állás. Talán nem kellett volna annyira szégyenkezni, s át lehetett volna venni a Híd Csoporttól a kormány első 100 napjára szóló programcsomagjának idevonatkozó konkrét lépéseit. Az általános célkitűzésekben az új kormányprogram amúgy is messzemenően épít a Híd Csoportra. Persze ehhez az új kormánynak magáévá kellene tenni azt a gondolatot is, hogy sem több pénzzel, sem a fizetőképtelen vállalatoknak adott újabb moratóriummal nem lehet a problémát megoldani.

• gazdaság