Papp Emília

Nyomtatóbarát változat

Magyarországnak a nyugati piacgazdaságok felé való közeledése néhány éves hallgatás után újra felerősítette a követelést: szükség van egy értékőrző, szabadon átváltható pénz bevezetésére. A magyar kormányzat ennek megvalósítása során ugyanarra az útra kíván lépni, amelyen az új évben a jugoszláv vezetés már elindult, s ami felé nyíltan törekszik már Lengyelország és az NDK is, azaz nemzeti valutáját kívánja konvertibilissé tenni.

Nyugati közgazdász körökben felmerült, hogy a kudarcot vallott keleti pénzügyi rendszereket nem az egyes nemzeti valuták konvertibilissé tételével kellene megmenteni, hanem esetleg egy alternatív, nem állami monopólium alá eső magánpénz kibocsátásával. Ezt a pénzt eladható termékek, valamint vállalatok és kormányok által kibocsátott megbízható értékpapírok támogatnák, hogy vásárlóereje stabil legyen. A pénzt egy adóparadicsomban működő magánbank bocsáthatná ki, ahol törvény védi a banktitkot, és biztosított a politikai stabilitás. Olyan fizetőeszköz jönne létre, amely szabadon átváltható a meglevő konvertibilis valutákra és amely megtartja tényleges vásárlóerejét. A kissé utópisztikusnak tetsző elgondolást valószínűleg az a gyanakvás szülte, hogy a hiánypiaccal, magas inflációval küszködő keleti országok önerőből nem tudnak tartósan konvertibilis pénzt teremteni.

A félelemnek van alapja. A jugoszláv dinár is működött már a 70-es években részlegesen konvertibilis valutaként, de azután a külföldi likviditási problémák bekövetkeztével nem tudták a szabad átválthatóságnak ezt az első fokozatát sem tartani. Az új konvertibilis dinár iránt sincs még meg a bizalom a külföldi, főként nyugat-európai bankokban.

Saját valutánk helyzetét ismerve is joggal lehetünk pesszimisták. Egyelőre az importliberalizáció révén, amelyet a kormány továbbra is támogat, teljesítettük ugyan a részleges külső konvertibilitás minimális feltételét: a vállalatok szélesedő körben hozhatnak be szabadon forintért külföldi árut. Igaz viszont, hogy az importletét miatt előálló kamatveszteségük miatt drágábban. Egyes hivatalnokok azonban úgy vélik: előbb-utóbb vissza kell fogni az „importliberót”, mert a központi bank nem tud majd elég hathatós pénzszűkítő politikát folytatni, és a szabad import végül is felborítja a fizetési mérleghiány kezelésére vonatkozó terveket. Ha pedig beválik e hivatalnokok jóslata, akkor a konvertibilitás elért legkezdetlegesebb fokozata is tarthatatlanná válik. A konvertibilis forint megvalósításán dolgozó közgazdászok szerint nem a jövő borítja fel a merész terveket, hanem már az utóbbi időszakban „sikerült” a kormánynak egy sor olyan intézkedést hozni, amely éppen ellentétes irányba vitt a deklarált céltól.

A kedvezményes vámtételek szinte ösztönözték az ausztriai vásárlást. Annál is inkább, mert a belföldi – forintért kapható – piaci kínálat javítására semmilyen lépést nem tettek. Aztán egyfelől nagyon rosszul előkészítve szigorították 1988 végén és 1989 tavaszán a vámrendelkezéseket, másfelől 1988 decemberében erőteljesen lecsökkentették az autóvámot. Közben liberalizálták a devizaszámla-rendelkezéseket, aminek az adott körülmények között az lett a következménye, hogy a polgárok igyekeztek tisztára mosni a fekete valutát, hogy azután minél előbb elköltsék, többnyire éppen a 10 százalékos vámmal terhelt gépkocsira.

Eközben a forint értékállandósága tovább romlott, a betéti kamatok nem tartottak lépést az inflációval, tehát a forintban való tartalékolás is ésszerűtlenné vált. A tavalyi intézkedések összességében a forint tömeges átváltását és a nemzeti valutától való menekülést idézték elő. Ahelyett, hogy a kormány igyekezett volna a forintot minél egyenértékűbbé tenni a konvertibilis valutákkal, szinte ösztönözte, hogy megbízhatóbb valuták felé forduljanak az emberek.

Amennyiben ez a folyamat teljesedik ki, törvényszerűen kialakul a gazdaságnak felbecsülhetetlen hátrányt jelentő kettős valutarendszer.

• gazdaság