Papp Emília

Nyomtatóbarát változat

Vihar egy kanál vízben, ezt is tarthatnák a Magyar Hitelbankban (MHB) zajló vezetők közötti vitáról, az egyik vezérigazgató-helyettes elbocsátásáról. Az ügyről a Bankszövetség is úgy vélekedik, sajnálatos módon kiteregettek egy bankbelügyet, ami ily módon a Magyar Hitelbank hírét is rontja. Az öt nagy kereskedelmi bank legnagyobbikában dúló belharcok mögött azonban úgy hírlik, többek között a bank hitelképességével kapcsolatos véleménykülönbség áll. Ez pedig közvetetten kapcsolatban van a bank értékével is. Boros Imre, az elbocsátott vezérigazgató-helyettes úgy látja, a banknál mintegy másfél éve ügyködő szakértők mind ez ideig nem haladtak előre érdemben a bank kockázatos, azaz kétes befolyású kölcsöneinek vizsgálatával. Ezeknek a szakértőknek kellene elkészíteni a bank szaknyelven szólva auditált, azaz hites könyvszakértő által elismert mérlegét. Ennek a mérlegnek kell tartalmaznia a kétes befolyású hitelek tömegét. Persze a mérleg másik oldalán meg kellene találni a hiteltömeg leírásának módját is, különben a bank tetemes nyeresége veszteségbe csapna át. Éppen az a vonzerő veszne el, ami miatt a külföldi pénzintézetek és befektetők jó üzletnek tartják a magyar nagybankok részvényeinek vásárlását. Leírni kétes kinnlevőséget többek között a bank felhalmozott vagyona és tartaléka, valamint folyó évi nyeresége terhére lehet.

Az öröklött teher

Az MHB biztos nincs könnyű helyzetben, hiszen a kormány által is közzétett hetes vállalati csődlistából négy vállalat hozzá tartozik, kölcsöneiket ez a bank folyósította, illetve annak idején az államtól, pontosabban a jegybanktól ez a bank örökölte. Egyes bankárok úgy tartják, ma senki sem tudja pontosan megmondani, mekkora tömegű kétes kinnlevőséget örököltek a bankreform időpontjában önállóvá vált kereskedelmi bankok a jegybanktól. Amikor ugyanis ezek a pénzintézetek leváltak az MNB-ről, ahol korábban gyakorlatilag osztályokat alkottak, nem készítettek mérleget.

Az viszont bizonyosnak látszik, hogy akkora tömegű behajthatatlan hitelösszegről van szó, amelyet a nagybankok nem tudnak egy csapásra csak saját hatáskörükben leírni. Így azonban egy külföldi vevő előtt sem érnek annyit, amennyit valójában egy tisztítás után el lehetne kérni értük. Mai állapotukban tehát csak olcsón árulhatnák részvényeiket.

Gyorsan sokat keresni

A bankok azonban a mielőbbi külföldi tőkebevonásban érdekeltek, hiszen csak a nyugati partner révén korszerűsíthetnék szinte „kőkorszakinak” számító pénzkezelési technikájukat, és így tudnának szorosabban kapcsolódni a nemzetközi pénzpiacokhoz. Könnyen lehet, hogy a mostani vezetők esetleg éppen pozícióik megtartásáért cserébe belemennének abba, hogy akár áron alul vásárolja meg a bank egy részének tulajdonjogát a külföldi. Ha ugyanis komoly az üzletfél, és valódi tulajdonosként rendet akar teremteni a ma még nem éppen bankszerűen működő pénzintézeteknél, lehet, hogy először néhány helyen a felső vezetők lecserélésével kezdené. Ha azonban csak azt nézi, hogy minél olcsóbban jusson egy még monopolizált pénzpiacon egy magas nyereséget hozó üzlethez, és nem fáj a feje behajthatatlan hitelek miatt sem, mondván, törődjön azzal az állam, vállalja hibás döntései ódiumát, akkor valószínűleg a bankigazgatókat is meghagyja helyükön. (A külföldi fél így ráadásul extraprofithoz is jut, mivel olcsón vett bankrészvényei az állam által elvégzett tisztítás után már jóval többet érnek.)

Kísért a múlt?

Annak idején, decemberben is úgy látszott, személyes érdekek is közrejátszottak abban, hogy a nyilvánosság kizárásával próbáltak meg két nagy bank – az MHB és az Országos Kereskedelmi és Hitelbank (OKHB) – részvényeinek negyedét értékesíteni. Akkor még nem voltak irányelvek az állami vagyon védelméről, nem volt privatizációs törvény, jegybanktörvény, banktörvény, és nem gondolta még át senki: kell-e továbbra is jogszabályban rögzíteni a vegyesvállalatoknak s közöttük a vegyesbankoknak adott tetemes nyereségadó-kedvezményeket.

Ma az a különbség, hogy legalább irányelvek születtek az állami vagyon kezeléséről, és működik az Állami Vagyonügynökség. De továbbra is hiányzik az összes többi törvény, amely rendezhetné a bankeladásokat. Például megszabná, hogy a kormány mekkora külföldi részesedést fogad el a nagy számlavezető bankokban, amelyek közül az MHB a vállalatok durván felének, az OKHB 20-22 százalékuknak, és a BB is körülbelül 15 százalékuknak a számláját vezeti és egyben nagyobbrészt hitelezi is.

Most is, mint annak idején, gyakorlatilag a kormány döntésén múlik, engedélyezi-e az üzletet, s milyen feltételekkel. Talán legalább azt szem előtt tartja majd, hogy a korábbi vegyesbankok külföldi tulajdonosai a kapott különleges jogosítványok, főként a devizahitelek, -ügyletek és a nyereségadó-kedvezmény révén már többszörösét megkeresték a befektetett tőkének. Nemrég egy magyar bankigazgató úgy tartotta, legalább egy jótékonysági célú alapítványt létrehozhatna a Citybank, akkora profitot kivitt már befektetett tőkéjéhez képest.

• gazdaság