Papp Emília

Nyomtatóbarát változat

Biztató szavak hangzottak el a Budapest Bank (BB) és a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) talán már idén elindítható privatizációjáról a két pénzintézet közgyűlésén. Az állami tulajdonost képviselő Állami Vagyonügynökség a BB-nél kijelentette, hogy a bank vezetése, személyi összetétele jó alapnak látszik ehhez, a bank mutatói kevésbé. Ezért úgy látta az ÁVÜ, hogy a bank vezetése által javasolt 8 százalékos osztaléknak csak a felét kívánatos kiosztani készpénzben, a többit inkább a bank tőkeerejének a növelésére kell fölhasználni.

Az MKB-nál egyenesen a privatizációra való teljes összpontosítást kívánták meg a bank korábbi elnök-vezérigazgatójától, Erdély Zsigmond Gábortól, s ezért javasolta az ÁVÜ, hogy tehermentesítsék őt a napi operatív munkától, s vegye át ezt tőle Bartha Árpád. Elhangzott az is, hogy a tárgyalások már megindultak egy kiszemelt külföldi szakmai befektetővel. Ennél a banknál a pénzügyi mutatókkal sincs baj, a Bankfelügyelet által előírt, 1994-re teljesítendő 8 százalékos tőkemegfelelési mutatót már most teljesíti a bank. (Ez a mostanában sokszor emlegetett mutató azt hivatott jelezni, hogy a bank tőkeellátottsága mennyire teszi stabillá a bankot a különböző kockázatokat hordozó kihelyezéseihez viszonyítva.)

A nagybankok tőkemegfelelési mutatója:

A másik két nagybank, a Magyar Hitel Bank (MHB) és a Kereskedelmi Bank (OKHB) közgyűlésén már nem szerepelt akkora hangsúllyal a mielőbbi privatizáció, talán ebben a két bank helyzetének megítélése, további erősítésének vágya is szerepet játszott. A 100 százalékban állami tulajdonban levő Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank esetében pedig egyelőre a Gazdasági Kabinet nem sürgeti a mielőbbi államtalanítást.

A tulajdonos két énje

A bankok vagyonának növelését és biztonságos működését megcélzó tulajdonosi stratégia, amelyet az 1991-es közgyűlések óta szem előtt tartanak, szintén mutatja a privatizációra való elszántságot. Igaz, egy darabig – a banki céltartalék-képzés ellen indított áprilisi kincstári hadművelet idején – bizonytalan volt, hogy valóban hosszú távon gondolkodó banktulajdonossal állunk-e szemben, vagy talán ismét a fiskálisérdekek kerülnek előtérbe. Némely előzetes nyilatkozatok ellenére végül is jóváhagyta az Állami Vagyonügynökség a képzett céltartalékokat. Az események azonban újból igazolták, hogy szükség van szakmai befektetőkre, az állami tulajdonos ellensúlyozására.

Korábban az állam ölbe tett kezekkel nézte, miképpen képződnek a banki látszatnyereségek a továbbgörgetett kétes hitelek után elszámolt kamatbevételek következtében. Ugyanis a kimutatott nagy nyereség – ha leplezte is a nehezen vagy egyáltalán nem behajtható kihelyezéseket – jelentős adóbevételre adott módot. Hasonló okok miatt nem nehezményezte a magas osztalékokat sem, pedig emiatt gyengült a bankok tartalékhelyzete. A pénzintézetektől származó nyereségadó- és osztalékbevétel ’87 óta növekvő részt jelentett a költségvetés bevételei között (ha e növekedés nem is volt egyenletes), 1991-ben azonban megcsappant ez a bevételi forrás.

Állami nyereségadó- és osztalékbevétel*

* MNB a bankok és biztosítók együtt

** Nincs benne a visszaigényelt, 13 Mrd Ft-nyi nyereségadó

A pénzügyminiszter áprilisban felhördült a céltartalékok láttán, amelyek csökkentették a bankok adóztatható nyereségét. Ez persze érthető, ha a bevételeitől egyre jobban megfosztott költségvetésre gondolunk. Az is igaz, hogy a pénzintézeti törvény három évet ad az előírt céltartalékszint elérésére, nem kell az egészet mindjárt az 1991. évi nyereség (és természetesen nyereségadó) terhére megképezni. De figyelembe kell venni azt is, hogy a bankok idei nyereségessége vajmi kevés fedezetet ad majd a tartalékpozíciók erősítésére.

Amit ma megtehetsz…


Egy bankközgyűlésen elhangzott, hogy a bankok nagy része 0 eredménnyel, illetve veszteséggel zárta az 1992-es első negyedévet. Tehát az a bank volt megfontoltabb, amelyik akkora céltartalékot képzett 1991. évi adózatlan eredménye terhére, amekkorát csak tudott. A kétes kinnlevőségekre így sem tudott a négy közül egy sem teljes fedezettséget produkálni. Még azzal a céltartalék-állománnyal együtt sem, amely egy korábbi automatikus leírási rendszer megszűntetése révén – egy rendeletnek köszönhetően – most visszakerül a mérlegükbe.

Céltartalékképzés az 1991. évi nyereség terhére (milliárd Ft)

Az a céltartalék-állomány, amelyet az 1991. évi nyereség terhére képeztek, megnövelve a visszakerülő, illetve korábbról megmaradt kockázati tartalékokkal, a négy nagybank közül egynél sem nyújt teljes fedezettséget a bank minősített (azaz valamilyen oknál fogva kockázatosnak ítélt) kinnlevőségeire.

Fedezettségi arány

A bankok természetesen céltartalék-képzésüknél figyelembe vették, hogy még 1991 nyarán állami garanciát kaptak öröklött kétes kinnlevőségeik felére, azaz 10,3 milliárd forintnyi hitelre. Ilyen garanciát három bank kapott a BB, az MKB és az MHB. Nem kizárt – s egyre gyakrabban hallani erre vonatkozó célzást az Állami Vagyonügynökség berkeiben is –, hogy a kétes örökségtől való teljes megtisztítás végett újabb állami garanciát kaphat még egyik-másik bank.

Privatizáció egykor és most

Némi aggodalomra adhat okot, hogy egyes hírek szerint csupán egy privatizációs tanácsadót alkalmazna a kormány az összes nagybank tulajdoni reformjának lebonyolítására, ami a nagybankok speciális és rendkívül összetett pénzügyi adottságait s nem utolsósorban versenyhelyzetüket tekintve nem látszik járható útnak.

Viszont immár kidolgozott privatizációs stratégia segíti a munkát, nem úgy, mint 1990 januárjában, amikor a nagybankokkal kapcsolatos első privatizációs kísérlet megtörtént. Akkor a Westdeutsche Landesbank, illetve a Dresdner Bank és a Banque National de Paris a Magyar Hitel Bank, illetve a Kereskedelmi Bank Rt. részvénytőkéjének 25-25 százalékát vette volna meg. Az eladási ár 180-200 százalékos volt a kiszivárgott hírek szerint, és írásban kikötötték, hogy a vevők pótlólagos hitelkeretet biztosítsanak a magyar gazdaságnak. Az akkori kormány jelentős részben Magyarország hitelpozícióit szerette volna erősíteni a bankprivatizációval. A bankeladások meghiúsultak az erős ellenállás miatt. Az ellentábor úgy érvelt, hogy a két nagybank súlya rendkívül nagy, ezért a külföldi pénzintézetek a magyar gazdaság jelentős része fölött ellenőrző szerephez jutnak; a bankok kiugróan nyereségesek, így az oda bevitt tőkét két-három év alatt vissza lehet nyerni, s utána már csak tőkeveszteség éri az országot.

Mai szemmel nézve az ár nem lett volna alacsony, hiszen a vevőknek további pénzeket kellett volna befektetniük a bankokat fenyegető tartalékhiány és a szükségessé váló fejlesztések miatt. Ráadásul mindkét esetben szakmai befektetők jöttek volna be, jelentősen csökkentve az állami tulajdonrészt.

A mostani privatizációs stratégia előre rögzíti, hogy a privatizációs döntéseket az állami tulajdonos hozza majd meg, de minden bankot egyedi esetként kezelnek, s a bankoknak ki kell dolgozniuk privatizációs elképzelésüket. A privatizáció első lépésben tőkeemelést jelent, és nem az állami tulajdonrész eladását. A tőkeemelés mértéke 30-40 százalék lenne. A kívánatos új tulajdonosi struktúrát egy szakmai partner, külső és hazai intézményi befektetők, továbbá hazai kisbefektetők alkotnák, részesedésük arányait a bankok egyedi adottságai szabnák meg. A privatizáció lebonyolítására új bankprivatizációs bizottság alakul a privatizációs ügyekért felelős tárca nélküli miniszter vezetésével. Nyár elejére össze kell állítaniuk a kereskedelmi bankoknak a privatizációra vonatkozó konkrét terveiket.

A részletesebb elképzelések szerint a privatizáció első lépéssorozatában bejövő külföldi szakmai befektetőnek nemcsak készpénzt kell behoznia, hanem biztosítania kell a fejlettebb technikát, a szélesebb kapcsolatrendszert, valamint a szakemberképzést is. Mindent el kell követni azért, hogy a bankok 1993–1994-ben kiléphessenek a tőzsdére, és itt megfelelő árfolyammal szerepeljenek.

Mindez persze nagyrészt azon múlik, hogy a külföldi pénzintézetek, befektetők számára vonzók-e a magyar pénzintézetek. Fontos tehát, hogy milyen benyomást keltenek a magyar bankok a nemzetközi pénzvilágban, mennyire vannak jelen és milyen eredménnyel a nemzetközi pénzpiacon, tőkepiacokon. Mivel nem egyformák a bankok devizajogosítványai, versenyegyenlőtlenség áll fenn a vegyes bankok (főként az MNB részvételével alapított vegyes bankok) és a hazai nagybankok között, nyilvánvaló, hogy így a nagy kereskedelmi bankoknak nehezebb a bizalmat kivívniuk külföldön. Az is csorbítja a devizaműveletekre vonatkozó jogosítványokat, hogy késik a bankközi devizapiac kialakítása.

S végül alapvető szempont, hogy félelmek ne mérsékeljék a külföldi „kérők” hajlandóságát. Igencsak rossz benyomást tenne, ha a magyar bankokban „rejtett hibák”-ra derülne fény, ha az új tulajdonos bukkanna rá némely fedezetlen kihelyezésekre vagy garanciavállalásokra. Fontos tehát, hogy a privatizáció előtt reális mérleget készíttessen az állami tulajdonos.

• gazdaság