Skip to main content

A bégum egymilliárdja

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A nemzeti kormány érdekes lépéssel deklarálta a hónap elején össznépi mivoltát. November 20-ig azonnali hatállyal fölfüggesztette a hivatalos néven turistaellátmánynak nevezett valutaapanázs folyósítását, a továbbiakban pedig jelentős szigorításokkal korlátozta a lakosság valutaellátását. A rövid bejelentést hosszú indoklás követte; majd másnap ismét tömött sorokban vágtak neki a határnak az emberek.

Miután éppen azon a napon deklarálta a nemzet kormányának önmagát a Németh-féle kabinet, legalábbis kockázatos módon próbálta megnyerni az állampolgárok bizalmát. Mert a bizalom alapvető fettétele a szavahihetőség; a választó mindennapi pénzügyei szintjén méri le – kiben hihet és kiben nem. Az alapvető igazság, amit ma tízmillió magyar tud, nagyon egyszerű: minden rémhír igaz, a kormány cáfolatai csak addig élnek, amíg kimondják őket.

A devizagazdálkodás évtizedek óta megcsontosodott rendszerében mi, tízmillióan, még mindig az alattvaló szerepét játsszuk, a kormány egyszerűen elfelejti figyelembe venni, hogy reakcióinkkal számolnia kell, és nem tervezheti meg őket előre a korábban megszokott módon. Ráadásul a valutavásárlás még most sem egyszerű pénzügyi tranzakció, hanem fölsőbb szintű kegyelem kérdése, ami a politikusok és a politika napi igényei szerint, s nem az ország gazdasági állapota alapján változhat.

Grósz Károly pártfőtitkár és kormányelnök mérte föl először, hogy az emberek dollárért inkább hallgatnak, mint forintért. Így vásárolt magának népszerűséget a világútlevél bevezetésével. Az emberi jogoknak az utazásra történő kiterjesztésével csak saját hatalmát akarta növelni és persze liberális fölfogását igazolni – mindannyiunk zsebéből fizetve a számlát. Túlságosan jól sikerült megszilárdítania a hatalmát, a szakértői érveket egyszerűen lesöpörte az asztalról, és elfelejtette az ilyenkor szokásos lépéseket elrendelni; a vámszabályok szigorítását, és a hazai áruellátás javítását nem tartotta szükségesnek. Nem véletlenül, a dollárért vett bizalom jelentősen csökkent volna az itthoni árakat és a vámokat látva. Ráadásul az emberek csak rövid ideig éltették a nagy politikust, inkább rohantak Ausztriába vásárolni, mert sejtették, a nagy bőkezűség ideje lejár. Az egyre erősödő rohamot látva, a kormány újabb bizalomerősítő intézkedéshez nyúlt. A korábban tiltott gyümölcsnek számító valutabolt-hálózatot kezdték kiterjeszteni, s adtak kereskedői engedélyt boldog-boldogtalannak. Így sikerült hivatalosan is elismerni, hogy kétféle állampolgár létezik: a devizával fizető, hazánkba szakad hazánkfia, meg a forinttal fizető közmagyar. És megteremtették a kettős valutarendszert Magyarországon is.

Már a múlt esztendőben 60-80 millió dollárt váltottak ki havonta az emberek, s hagytak egyetlen napon, 1988. november 7-én félmilliárd schillinget a bécsi magyarajkú boltokban. A kormány ekkor újból bizalomerősítésre törekedett. Ennek jegyében tehetetlenül figyelte a furcsa népvándorlást, ahelyett, hogy nagykereskedelmi áron megvásárolta volna a szükséges árukat, és megszigorította volna a vámszabályokat. Így az idegen nyelvet nem beszélő, könnyen becsapható magyarok kisöpörték az osztrák boltokból az ott már eladhatatlannak számító, selejtes japán, hongkongi hifiberendezéseket, videókat, jugoszláv hűtőszekrényeket.

Másfél év múltán a népszerűség már egy kicsit sokba került, ráadásul a népszerű politikus hatalma is megfogyatkozott, így idén áprilisban végre megszigorították a vámszabályokat. A szándékot a virágzó demokratizmus nevében egy héttel a rendelkezés hatályba lépése előtt be is jelentették. Április 4-én újabb kétszázezer magyar kelt vándorútra, és Attila seregeként megostromolta a bécsi áruházakat. De érvényben maradt az autók magánimportjára vonatkozó kedvezőbb vámszabályozás, tehát nem hűtőszekrényre, hanem használt autókra spórolták a család pénzét.

Ez az egész rendszer kísértetiesen hasonlít a Kádár-éra döntési mechanizmusára; 1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusán – a közgazdászok intelmeit semmibe véve –, Kádár János követelésére meghirdették az 1984-es megalapozatlan gazdasági növekedés gyorsításának programját. E határozat nyomán négy év alatt újabb 8 milliárdnyi adósság halmozódott föl, amelynek terhét még a jövő nemzedék is nyögni fogja.

Csak idén egymilliárd dollárba került a Grósz-, majd a Németh-kormány népszerűsége, ennyiből egy autó-összeszerelő üzemet is be lehetett volna hozni. Az októberi újabb rohamot már nem állta a kincstár, ezért a korábban többször cáfolt intézkedéshez nyúlt, és tulajdonképpen befagyasztotta a hivatalos valutaváltást. Vitathatatlan, hogy ebben a helyzetben nem volt más tehetősége. De érthetetlen, hogy miért várták meg az ország valutatartalékainak veszélyes csökkenését, a hisztéria fokozódását, a forint iránti bizalom tökéletes elvesztését. Az átlagosan háromhavonta változó szabályozás miatt az emberek ugrásra készen figyelik a híreket, milliárdok mozdulnak meg és vándorolnak a határon kívülre a legapróbb jelre. A lépések egy szempontból kiszámíthatók: a kormány, igazolandó, hogy a rémhírek alaptalanok, a lehetséges variációk közül mindig azt választja, amire a legtöbben éppen nem számítanak; az októberben suttogott szigorításokat aztán januárban vezetik majd be.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon