A nemzeti kormány érdekes lépéssel deklarálta a hónap elején össznépi mivoltát. November 20-ig azonnali hatállyal fölfüggesztette a hivatalos néven turistaellátmánynak nevezett valutaapanázs folyósítását, a továbbiakban pedig jelentős szigorításokkal korlátozta a lakosság valutaellátását. A rövid bejelentést hosszú indoklás követte; majd másnap ismét tömött sorokban vágtak neki a határnak az emberek.
Miután éppen azon a napon deklarálta a nemzet kormányának önmagát a Németh-féle kabinet, legalábbis kockázatos módon próbálta megnyerni az állampolgárok bizalmát. Mert a bizalom alapvető fettétele a szavahihetőség; a választó mindennapi pénzügyei szintjén méri le – kiben hihet és kiben nem. Az alapvető igazság, amit ma tízmillió magyar tud, nagyon egyszerű: minden rémhír igaz, a kormány cáfolatai csak addig élnek, amíg kimondják őket.
A devizagazdálkodás évtizedek óta megcsontosodott rendszerében mi, tízmillióan, még mindig az alattvaló szerepét játsszuk, a kormány egyszerűen elfelejti figyelembe venni, hogy reakcióinkkal számolnia kell, és nem tervezheti meg őket előre a korábban megszokott módon. Ráadásul a valutavásárlás még most sem egyszerű pénzügyi tranzakció, hanem fölsőbb szintű kegyelem kérdése, ami a politikusok és a politika napi igényei szerint, s nem az ország gazdasági állapota alapján változhat.
Grósz Károly pártfőtitkár és kormányelnök mérte föl először, hogy az emberek dollárért inkább hallgatnak, mint forintért. Így vásárolt magának népszerűséget a világútlevél bevezetésével. Az emberi jogoknak az utazásra történő kiterjesztésével csak saját hatalmát akarta növelni és persze liberális fölfogását igazolni – mindannyiunk zsebéből fizetve a számlát. Túlságosan jól sikerült megszilárdítania a hatalmát, a szakértői érveket egyszerűen lesöpörte az asztalról, és elfelejtette az ilyenkor szokásos lépéseket elrendelni; a vámszabályok szigorítását, és a hazai áruellátás javítását nem tartotta szükségesnek. Nem véletlenül, a dollárért vett bizalom jelentősen csökkent volna az itthoni árakat és a vámokat látva. Ráadásul az emberek csak rövid ideig éltették a nagy politikust, inkább rohantak Ausztriába vásárolni, mert sejtették, a nagy bőkezűség ideje lejár. Az egyre erősödő rohamot látva, a kormány újabb bizalomerősítő intézkedéshez nyúlt. A korábban tiltott gyümölcsnek számító valutabolt-hálózatot kezdték kiterjeszteni, s adtak kereskedői engedélyt boldog-boldogtalannak. Így sikerült hivatalosan is elismerni, hogy kétféle állampolgár létezik: a devizával fizető, hazánkba szakad hazánkfia, meg a forinttal fizető közmagyar. És megteremtették a kettős valutarendszert Magyarországon is.
Már a múlt esztendőben 60-80 millió dollárt váltottak ki havonta az emberek, s hagytak egyetlen napon, 1988. november 7-én félmilliárd schillinget a bécsi magyarajkú boltokban. A kormány ekkor újból bizalomerősítésre törekedett. Ennek jegyében tehetetlenül figyelte a furcsa népvándorlást, ahelyett, hogy nagykereskedelmi áron megvásárolta volna a szükséges árukat, és megszigorította volna a vámszabályokat. Így az idegen nyelvet nem beszélő, könnyen becsapható magyarok kisöpörték az osztrák boltokból az ott már eladhatatlannak számító, selejtes japán, hongkongi hifiberendezéseket, videókat, jugoszláv hűtőszekrényeket.
Másfél év múltán a népszerűség már egy kicsit sokba került, ráadásul a népszerű politikus hatalma is megfogyatkozott, így idén áprilisban végre megszigorították a vámszabályokat. A szándékot a virágzó demokratizmus nevében egy héttel a rendelkezés hatályba lépése előtt be is jelentették. Április 4-én újabb kétszázezer magyar kelt vándorútra, és Attila seregeként megostromolta a bécsi áruházakat. De érvényben maradt az autók magánimportjára vonatkozó kedvezőbb vámszabályozás, tehát nem hűtőszekrényre, hanem használt autókra spórolták a család pénzét.
Ez az egész rendszer kísértetiesen hasonlít a Kádár-éra döntési mechanizmusára; 1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusán – a közgazdászok intelmeit semmibe véve –, Kádár János követelésére meghirdették az 1984-es megalapozatlan gazdasági növekedés gyorsításának programját. E határozat nyomán négy év alatt újabb 8 milliárdnyi adósság halmozódott föl, amelynek terhét még a jövő nemzedék is nyögni fogja.
Csak idén egymilliárd dollárba került a Grósz-, majd a Németh-kormány népszerűsége, ennyiből egy autó-összeszerelő üzemet is be lehetett volna hozni. Az októberi újabb rohamot már nem állta a kincstár, ezért a korábban többször cáfolt intézkedéshez nyúlt, és tulajdonképpen befagyasztotta a hivatalos valutaváltást. Vitathatatlan, hogy ebben a helyzetben nem volt más tehetősége. De érthetetlen, hogy miért várták meg az ország valutatartalékainak veszélyes csökkenését, a hisztéria fokozódását, a forint iránti bizalom tökéletes elvesztését. Az átlagosan háromhavonta változó szabályozás miatt az emberek ugrásra készen figyelik a híreket, milliárdok mozdulnak meg és vándorolnak a határon kívülre a legapróbb jelre. A lépések egy szempontból kiszámíthatók: a kormány, igazolandó, hogy a rémhírek alaptalanok, a lehetséges variációk közül mindig azt választja, amire a legtöbben éppen nem számítanak; az októberben suttogott szigorításokat aztán januárban vezetik majd be.
- gazdaság [6]