Alekszej Mozsin

Nyomtatóbarát változat

A sors iróniája folytán az új orosz kormány múlt év november 7-én, a manapság csak októberi puccsként emlegetett forradalom 74. évfordulóján kezdte meg tevékenységét. Súlyos örökség birtokában. A termelés csak 1991-ben 14 százalékkal csökkent, az import majdnem felével, főként amiatt, hogy szinte teljesen összeomlott a volt KGST-országokkal folytatott kereskedelem. De ami mindennél rosszabb, az ország pénzügyi rendszere teljesen szétesett. A kommunista hatalom utolsó évében, a szovjet kormány, élén Gorbacsovval, és az orosz kormány, élén Jelcinnel egyre csak azon igyekezett, miként licitálhatná túl a másikat populizmusban: 1991-ben például csak a nyereségadót 7-szer vagy 8-szor csökkentették: először Gorbacsov srófolta lejjebb, aztán Jelcin, és így tovább.

Jegor és csapata

És az igazi bajok még csak ezután kezdődtek. A frissen kinevezett kormánynak két alapvető kérdéssel kellett szembenézni. Az első: folytassanak-e tárgyalásokat a többi köztársasággal, próbáljanak-e meg valamiféle megállapodásra jutni a közös gazdaságpolitikát illetően, vagy pedig csak az oroszországi reformokkal törődjenek. Ez azt jelentette volna, hogy Oroszország a radikális gazdasági változások útjára lép, tekintet nélkül arra, hogy a többi köztársaság szeretne-e csatlakozni hozzá. A második kérdés az volt: hol kezdjük a reformokat? Valójában persze a pénzügyi rendszer romokban hevert, sürgősen hozni kellett néhány toldozgató-foldozgató intézkedést. Két, hallatlanul veszélyes folyamat terjedését kellett sürgősen megakadályozni: a „dollarizálódást” és a „bartelizálódást”. Ez azt jelenti, hogy mivel a rubel egyáltalán nem működött, vagy csak dollárért, vagy csak barterkereskedelem keretében juthattunk áruhoz. Először is tehát a rubelből kellett működő pénzt csinálni. Január 2-án megtörtént az árak felszabadítása, s ezzel egy időben, mindenféle előkészület nélkül, kétségbeesett intézkedéseket hoztunk a gazdaság valamelyes pénzügyi stabilizálására. Gajdarnak és csapatának nem volt semmilyen programja, emberei minden tapasztalat nélkül kerültek a kormányba. Senki nem tudta, mekkorára fognak nőni az árak, miként fog reagálni a lakosság. A második, nem kevésbé kétségbeesett lépés az új adórendszer bevezetése volt. Ha egy ország át akar térni a hozzáadottérték-adó rendszerére, a reform előkészítése több évet vesz igénybe. Nekünk két hetünk volt. Más adófajta hiperinflációs körülmények között nem biztosította volna a költségvetés bevételét.

A súlytalan egyensúly

Hogy milyen eredményeket értünk el mindezek után az első negyedévben? Mondok néhány hivatalos adatot, amelyeket persze mindenki vitat, otthon is, külföldön is. Januárban az árak 250 százalékkal nőttek, februárban 24 százalékkal, márciusban 21 százalékkal, áprilisban 15 százalékkal. Tehát az infláció csökken, de még így is igen magas. Ami a fizetéseket illeti, januárban 50 százalékkal nőttek, februárban 39 százalékkal, 35 százalékkal márciusban, áprilisban pedig 10 százalékkal. Az ipari termelés 14 százalékkal csökkent ebben a negyedévben. Az ipari szférában kiosztott fizetések reálértékének csökkenése április végén 35-40 százalék volt. Áprilisban folytatódott az export csökkentése. Ezzel szemben az import nőtt a tavalyi év első negyedéhez képest. Ez a nyugati hitelek emelkedésének és a humanitárius segélyeknek köszönhető. Az első negyedév kereskedelmi mérlegének deficitje több mint 2 milliárd dollár. Ugyanakkor a kormánynak sikerült egyensúlyba hozni a költségvetést, pedig a Nemzetközi Valutaalap kezdettől fogva nagyon bizalmatlanul fogadta terveinket a költségvetés deficitjének radikális csökkentéséről. A költségvetési egyensúlyt egyrészt úgy értük el, hogy nem fizettük sem a külföldi tartozásokat, sem belföldieket (ha összeadnánk tartozásainkat, akkor a deficit a bruttó nemzed termék 6-7 százaléka lenne), másrészt pedig oly módon, hogy amikor felszabadítottuk az árakat, dotálni sem kellett többé őket. 50 százalékkal csökkentettük a katonai kiadásokat, a volt szovjet központi költségvetésből származó állami befektetéseket pedig majdnem nullára redukáltuk.

A népi küldöttek áprilisi kongresszusán, mint ismeretes, nagyon agresszívan támadták a kormányt és gazdaságpolitikáját. A kormánynak azonban sikerült megerősíteni a pozícióját a konzervatív és reakciós erőkkel szemben, s ahogy Jegor Gajdar mondja, most van 3-4 hónapuk egy viszonylag nyugalmas életre. Most először is folytatni kell az árak felszabadítását. A vodka árának felszabadításával 2 héttel ezelőtt immár szinte minden használati cikk ára piaci alapokra került. Bajok vannak még az energiahordozók árával. Még e hónap végéig ötszörösére emeljük a kőolaj, gáz és szén árát, bár ebben még nincs teljes egyetértés a kormány tagjai között. Ha a fűtőanyagok árát szabadjára engedjük, magas adót kell kivetnünk az exportra, hogy megmaradjon a különbség a belső árak és a világpiac között. Jelenleg a kőolaj ára a világpiaci ár töredéke. Kötelezettséget vállaltunk a Nemzetközi Valutaalappal szemben, hogy 1993 végéig fűtőanyagaink árát a világpiaci árhoz igazítjuk.

A másik nagy problémakör a vállalatok közötti pénzügyi viszonyok megszervezése. A jelenlegi kaotikus helyzet következtében a vállalatok szállítanak ugyan egymásnak, de fizetni nem fizetnek. Az egymás közötti adósságok így immár csillagászati összegekre rúgnak: mintegy 1,5 trillió rubelre, ami kb. az első negyedév bruttó nemzeti termékének felel meg. A vállalatok az eddigi gyakorlatnak megfelelően nem hiszik, hogy a kormány reformelhatározását komolyan lehet venni, s még mindig abban reménykednek, hogy a központi bank előbb-utóbb segítségünkre siet és hitelez, kifizeti az adósságot, és minden folytatódik, ahogy eddig. Az egyetlen mód: csődeljárás a nemfizetőkkel szemben. Már készül az ehhez kapcsolódó szociális rendszer, hogy meg tudjunk küzdeni a gyorsan növekvő munkanélküliséggel: legkésőbb szeptember–októberre a munkanélküliek száma elképesztő szintre szökik föl.

Ki kinek diktál?

Amikor novemberben az új kormány működésbe lépett, Jelcin azon nyomban ki akarta vonni a bankot a parlament felügyelete alól, és az elnök, azaz a kormány felügyelete alá akarta helyezni. A parlament nem fogadta el a döntést, Matyuhin, a bank elnöke, saját személye elleni támadásnak ítélte, s az utóbbi néhány hónap alatt végképp elmérgesedett a helyzet a bank és a kormány között. Januárban ugyan megállapodtunk a központi bankkal, hogy mindössze 15 százalékkal növeli az első negyedévben a hitelek nagyságát. Ez a valóságban 129 százalék lett. A pénztömeg ekkora növekedése, annak ellenére, hogy a deficitet sikerült majdnem teljesen megszüntetni, hihetetlenül fölpörgette az inflációt.

Most egy ideig még fönn kell tartsuk a többszörös valutaárfolyam-rendszert, de úgy tűnik, legkésőbb július 1-je után bevezetjük az egységes, piaci rubelárfolyamot, majd pedig meg lehet teremteni a rubel belső konvertibilitását. Matyuhin ígéretet tett, hogy az ország egész területén pénzváltókat állítanak fel, s a lakosság szabadon válthatja megtakarított rubeljét valutára. Tehát e téren a lengyel utat akarjuk követni.

Az új pénzügyi rendszerrel összefüggésben két alapvető problémáról kell beszélni. Az első az ún. „rubelzóna” létrehozásának kérdése. Véleményem szerint tarthatatlan az orosz kormány helyzete abból a szempontból, hogy hiába akar a kormány radikális reformokat végrehajtani, ha gyakorlatilag nincs ellenőrzése a pénzügyi folyamatok felett. Két út van: vagy egyezségre jutunk a többi köztársasággal a pénzügyi politikát illetően, vagy az orosz központ diktálja a pénzügyi feltételeket. Azaz: először is haladéktalanul meg kell alapítani az Orosz Központi Bankot, s egyedül csak ez bocsáthat ki hiteleket, s ezzel „államosítani”, tehát központosítani kell a rubelt.

Számos köztársaság bejelentette, hogy rövid határidőn belül bevezeti a maga nemzeti valutáit. Észtország június 1-jén, Ukrajna július 1-jén, Belorusszia, Moldávia augusztus folyamán. Ez óriási fenyegetést jelent a köztársaságok közötti kereskedelem szempontjából. Amikor novemberben az új orosz kormány megalakult, azonnal tervbe vettük az új orosz rubel bevezetését: világos volt, hogy abszolút lehetetlen radikális reformokat végrehajtani úgy, hogy közben nem ellenőrizhetjük a pénzkiáramlást. Már ott tartottunk, hogy csak technikai kérdések voltak hátra: milyen módszerrel hozzuk létre az új pénzt, egyszerűen csak lepecsételjük a meglévőt, vagy vadonatújakat nyomjunk. Én azon kevesek közé tartoztam, akik makacsul ellenezték az új orosz nemzeti valuta bevezetését, ami pillanatokon belül szétverhette volna az amúgy is zilált köztársaságközi kereskedelmi kapcsolatokat.

A Nemzetközi Valutaalap azt szorgalmazza, hogy minél előbb kössük meg az ún. rubelzóna keretében a bankszövetséget a volt szovjet köztársaságokkal a hitelkiáramlás stb. szoros ellenőrzése végett. A hitel központi elosztását a bankszövetség központja végezné a Nemzetközi Valutaalap ajánlásai alapján kidolgozott kvóták szerint. A rubelzónából és a bankszövetségből ki lehet lépni, s az orosz kormánynak nem lenne joga ahhoz, hogy bármelyik kormány erőszakkal tartsa benn, addig azonban, amíg benn van a zónában, el kell fogadnia a szövetség feltételeit. S elvárhatjuk, hogy kilépés után is civilizált módon vezesse be a nemzeti valutát, hogy ne következzen be a feleslegessé vált rubelhalom Oroszországba való átáramlása. Egy ilyen egyezmény megkötésére a köztársaságok között azonban alig van esély. Rengeteg alapvető kérdésben kellene kompromisszumra jutni: a kamatlábaktól a bankhitelkeretekig. Egészen addig, amíg mind a 15 központi köztársasági banknak joga van hitelkibocsátásra, lehetetlennek tartom a korszerű pénzügyi rendszer megalapozását. Ezért most is, mint mindig, amellett érvelek, hogy az egyetlen megoldás a rubel teljes „központosítása”: annak megvalósítása, hogy mind a pénzkibocsátáshoz, mind a hitelkibocsátáshoz, mind a kamatlábak megállapításához, mind a tartalékképzéshez stb. csak a központi orosz banknak legyen joga. Ha sarkítva akarom a kérdést megfogalmazni, azt mondhatom: az orosz központ pénzügyi diktátuma nélkül június 1-je után a köztársaságok között minden további nélkül kirobbanhat a rubelháború…

(Fordította: Hegedűs Judit)

• gazdaság