Kun Miklós

Nyomtatóbarát változat

Micsoda hitetlen Tamásokból áll a több ezer fős nemzetközi kremlinológustársadalom! Nemrég még azok a tudósok, akik főállásban tanulmányozták a volt Szovjetunió múltját és jelenkori történetét, világnézeti alapállásuktól függetlenül tiltakoztak annak a gondolatára is, hogy ez a stabilnak, sőt rendíthetetlennek tűnő rendszer, amelyet mindmáig szovjetnek hívnak – noha ez az eredetileg alulról építkező intézmény már a polgárháború kezdetén elsorvadt –, hosszú távon nem életképes. Emlékszem, kinevették Hollandiába érkezése napján a Szovjetunióból elszabadult neves orosz másként gondolkodó Andrej Amalrikot, aki már az 1960-as évek végén megírta, hogy Orwell évében, 1984-ben felbomlik a Szovjetunió. Amikor Nyugaton megjelent a Megéri-e a Szovjetunió az 1984-es esztendőt? című traktátum, maga Marschall Shullman, a Columbia Egyetem tanára, Carter elnök szovjet ügyekben illetékes tanácsadója oktatta ki az amerikai sajtóban a szerzőt, mint egy reménytelenül ostoba diákot.

A szemben, de nem kívülálló Amalrik azóta közúti szerencsétlenségben meghalt egy spanyol országúton (nem a KGB jóvoltából!), és nem érte meg, hogy neki, az amatőrnek lett igaza. A börtönöket és lágereket megjárt történész néhány részletben tévedett ugyan. Egyebek mellett az összeomlás végső, fő kiváltó oka tekintetében, amelyet ő a szovjet–kínai konfrontációban jelölt meg. Elemzése pontosnak bizonyult ellenben ott, ahol azt jósolta, hogy Moszkva egy idő után nem bírja majd a fegyverkezési versenyt. Ugyancsak bevált egyik legmerészebb feltételezése, amely szerint az állampárti ortodoxokat és pragmatikusokat kiszorítják a Kremlből a korábbi ideológiai máztól lelkiismereti problémák nélkül, villámgyorsan megszabaduló, agresszivitásukon viszont mit sem változtató nagyorosz nacionalisták. De „borítékolta” Amalrik azt is, amit a világ ezekben a napokban figyel hitetlenkedve s némileg tanácstalanul: hogy Közép-Ázsiában pártállami típusú kalifátusok jönnek létre az impérium romjain, ahogyan Bizánc területén is tovább tartott Róma haláltusája, mint a centrumban. Mindezt Amalrik a neosztálinista–brezsnyevi birodalom erőfitogtatásai, rendíthetetlenségének újabb és újabb, mindennapos bizonyítékai közepette állította.

Nem él már a másik prófétának bizonyult szovjet történész, Natan Ejdelman sem, a sugárzóan okos, kedves, milliók körében népszerű tudós, sok-sok eleven, vonzó könyv szerzője, aki Amalrikkal szemben sohasem konfrontálódott végzetesen a hatalommal. Bár gyakran előfordult, hogy az őt ért sajtótámadások hatására a könyvtárosok országszerte hátravitték, a vihar elültéig a raktárba menekítették az Ejdelman-műveket. Ejdelman később, a nyugati Gorbimánia kezdetén figyelmeztette a világot sok nyelven – magyarul is – megjelent Forradalom, felülről című könyvében, hogy ha a peresztrojka toldozásra-foldozásra korlátozódik csupán, akkor az édeskevés lesz a túléléshez. A Szovjetuniónak, hirdette a moszkvai történész ezreket vonzó előadásain is, az ezredvégre nem marad más alternatívája, mint a radikális polgári reformok útja, vagy a visszafordíthatatlan süllyedés a másodrendű országok sorába, amellyel párhuzamosan a soknemzetiségű Szovjetunió, akárcsak annak idején az oszmán birodalom vagy az Osztrák–Magyar Monarchia, darabokra hullik.

Az idők változását jelezte, hogy Ejdelman a nyolcvanas évek közepén nem a szamizdatban vagy a tamizdatban tette közzé gondolatait, amelyekért korábban menthetetlenül Andropov hivatalában, a Rosszija biztosítótársaság egykori épületében, a Lubjankán kötött volna ki. Ejdelman, aki hatvanadik születésnapja előtt agyvérzésben meghalt, maga mesélte e sorok írójának: egy szép napon maga Csernyajev, a néhai KGB-főnök Andropov, majd Gorbacsov tanácsadója felkereste őt a Butirki börtöntől néhány száz méterre lévő, hosszú, földszinti lakásában, és azt javasolta, hogy írjon könyvet a felülről indított, fontolva haladó reformok életképességéről Oroszországban. Natan Ejdelman, tudván, hogy ezt a tételt sok minden alátámasztja az elmúlt századok históriájában, vállalta a munkát. Ám közben mélyebbre ásott, mint megrendelői elvárták tőle: a könyv szövegén a feldühödött „gorbacsovi cenzúra” hosszú hónapokon át kérődzött. Eközben a kézirat egymás után megjelent a nyugati országokban. A kollégák értetlenül fogadták, Ejdelman ugyanis – nem futurológiái alapon, hanem történelmi elemzéssel – a sorok között megkérdőjelezte a birodalom örökké monolit voltát.

Ez pedig olyasmi volt, ami nem fért el a Fehér Házhoz és a Kremlhez az utóbbi években egyaránt közel álló amerikai sztártörténészek értékrendjében. Soha nem felejtem el a szovjet történelemről igazán sokat tudó, tehetséges Steve Cohen eltorzult arcát az NBC képernyőjén, a Szovjetunió hivatalos megszűnése napján: „Még semmi sincs elveszve!” – kiáltotta. „Gorbacsov ezt nem fogja annyiban hagyni!” Nemcsak kremlinológusoknak érdemes elgondolkodni a wishful thinking és a tudományos munka olykor túlontúl kényelmes ötvöződésén, amely Steve Cohen egy másik, 1991 augusztusa előtti nyilatkozatában úgy jelent meg, hogy Janajev „nem is igazán konzervatív politikus, különben Gorbacsov sohasem emelte volna maga mellé”. Jelcin viszont a szovjet ipari-katonai komplexum igazi jelöltje, mivel korábban Szverdlovszkban, a hadiipar fellegvárában dolgozott…

Mára az is feledésbe merült, hogy a szakma nagy része a hatvanas-hetvenes években egyenesen kiközösítette soraiból a szovjet rendszert talán a legjobban (mert belülről) ismerő egykori csecsen pártmunkás Abdurahman Avtorhanovot, akit kommunista múltja miatt évtizedekig be sem engedtek az Egyesült Államokba. A második világháború idején Nyugatra került történész-politológus ellen az amerikai kollégák kifogása az volt, hogy túloz, amikor A hatalom technológiája című könyvében súlyos bírálatot mond nemcsak Sztálin személyéről és politikájáról, hanem magáról a szisztémáról is. Ugyanezek a tudósok még a nyolcvanas évek végén sem hitték el az Amerikába emigrált jeles moszkvai közgazdász és gazdaságtörténész Igor Birman komor prognózisát a tervutasításos szovjet népgazdaság halálra ítéltségéről. S csak legyintettek a nemzetiségi kérdés kiváló szakértője, a „prágai tavasz” után ugyancsak az emigránssorsot választó cseh Frantisek Silnitsky tézisére, hogy ugyanis a cári Oroszország gyarmatosító politikáját sokban folytató Szovjetunió nemzeteit szembeállító ellentétek feloldhatatlanok, s mert ez így van, egyszer az egésznek polgárháború lesz a vége.

Igazuk lett. Érdemes lenne megállapításaikból levonni a következtetéseket.

• Külföld