Skip to main content

Megint Litvánia lesz az első?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Brazauskas hétfőn valóban otthon maradt, de nem a jobboldali szélsőségei miatt egyre inkább elszigetelődő egykori függetlenségi mozgalom követelésére, hanem a litván–orosz tárgyalást előkészítő litván szakemberek javaslatára. Kiderült ugyanis, hogy Oroszország olyan egyezménycsomagot akar aláíratni, amely már kész tényként rögzítené a csapatkivonást, miközben kategorikusan elzárkózik attól, hogy kártérítést fizessen a megszállás alatt okozott károk miatt.

Az elmúlt évben magas szinten megkötött egyezmény rögzítette a csapatkivonások rendjét, ennek ellenére még mindig állomásozik Litvánia területén két olyan ütőképes orosz deszantalakulat, amelynek bevetése súlyos következményekhez vezethet. A jelenlegi háromezres kontingens kivonása aligha fejeződik be az előirt határnapra, augusztus 31-re.

Oroszország kétértelműen viselkedik: amikor a szovjet hadsereg vagyonának örökléséről van szó, elismeri a jogfolytonosságot, a kártérítésről viszont hallani sem akar. Ebben a konfliktusban azonban nem csupán a kártérítés megtagadásának ténye érdekes, hanem az, hogy Oroszország ismét egyszerű szovjet köztársasággá akarja lefokozni Litvániát.

A most kezdődő nyomást Litvániában úgy értékelik, hogy Jelcin Oroszországa visszavonta azokat az elveket, amelyeket a puccs után meghirdetett, amikor a volt balti államok függetlenségét elismerte. Moszkva kedvenc hivatkozási alapja, az orosz kisebbség kérdése sok esetben mesterségesen van kiélezve, sőt provokatív akciók sem ritkák: Litvániában az állampolgársági törvény rég megoldott. A lényeg világos: Oroszország megkezdte az elvesztett pozíciók visszavételét. És az orosz politika irányváltásának a jelek szerint ismét Litvánia lesz az első áldozata.

Ebben az ügyben azonban nemcsak az orosz felet kell bírálni. Kezdenek beigazolódni ugyanis azok a félelmek, amelyeket Brazauskas elnökké választásakor s pártjának választási győzelmekor sokan megfogalmaztak: a posztkommunista, baloldali nosztalgiákon nyugvó politizálás blokkolja Litvánia nyitását a Nyugat felé. A gazdasági életben a korlátozottan értelmezett szociális szempontokra hivatkozva még mindig a régi típusú, szovjetkorszakból örökölt kapcsolatok dominálnak: e kapcsolatok radikális újjászervezése, netán felbontása föl sem vetődik a szociális feszültségek elkerülése érdekében.

Pedig épp az okkupáció idején létesített nagyvállalatok fölszámolása lenne a legsürgetőbb, melyek orosz nyersanyagokból, félkész termékekből, a régi szovjet elosztási rendszer számára termelnek, ugyanakkor épp innen kerülne utcára a legtöbb munkanélküli. A litván kormány azonban nem akarja föladni ezt a kétes Kelet-orientációt: a hamis szociális stabilitás fönntartása érdekében nem vállalkoznak a litván gazdaság orientációjának radikális megváltoztatására. A tél eleje óta langyos, mondhatnám, unalmas litván politikai életet most fenékig fölkavarta az orosz „bekeményítés”, ami nemcsak „saját” következményei miatt aggasztó, hanem amiatt is, hogy a radikális szakítást hirdetőket, a szélsőséges jelszavakat skandálókat igazolhatja.

(Vilnius)














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon