Skip to main content

Muszáj-birodalom?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Oroszország


Ezúttal azonban ez a szabály sem működött: Haszbulatov orosz parlamenti elnök a nyár folyamán Thatcher asszonyt sértette meg legdurvábban. A vaslady ugyanis egy tévéinterjúban az orosz parlament feloszlatását javasolta, mire a felpaprikázott orosz házelnök – ahogy magát nevezi: szpíker – visszaüzente neki: a lordok házát oszlassa fel, ne az orosz parlamentet.

Az orosz parlament valóban soha nem volt ilyen távol a megszűnéstől, mint most: bár Jelcin esküdözik, hogy őszre még alkotmánysértés árán is új választásokat ír ki, ehhez a jelenlegi parlament aligha adja beleegyezését. A politikai harcok egyébként is új hadszínterekre kerültek a Fehér Ház és a Kreml falai közül. Számos hír utal arra, hogy eme új hadszíntereken nem is (csak) e két centrum szerint oszlanak meg az erőviszonyok. Az új „hadászati cél”: életre kelteni a Független Államok Közösségének alig-alig működő pénzügyi, területi és katonai egységét.

Katonai koalíció

A FÁK-tagországokon belül eddig a katonai koalíció élte túl leginkább a Szovjetunió szétesését: legkönnyebben a hadügyminisztereket lehet „összetartani”. Az együvé tartozás persze nemcsak vezényszó kérdése: az egyes nemzeti hadseregek felállítása a vártnál jóval nehezebben megy, így már csak anyagi-technikai okokból is sokkal inkább rá vannak utalva a volt szovjet katonai vagyont megöröklő orosz hadügyre. (Ezt bizonyítja Grúzia kapitulálása, amit a hét elején lezajlott Sevardnadze–Jelcin találkozó után talán a tényleges fegyverszünet is követ.) Az önálló haderő felállítására csak az iszlám országok által támogatott körzeteknek van esélyük, rajtuk kívül még a nagyobb részesedéssel rendelkező atomhatalmak is nehezen állnak talpra (Ukrajna épp a múlt héten jelentette be, hogy az egyes közigazgatási körzeteknek kötelességük lesz saját erőből a flotta egy hajóját – bandériumát – kiállítani). Így aztán a tagállamok legalábbis nem zárkóztak el a katonai koalíció felállításától a hétfőn megtartott legújabb FÁK-csúcson.

Stratégiai „összetartás”

Az orosz katonai vagyon persze mit sem ér a stratégiai pontok (a kaukázusi gerinc, a távol-keleti szigettámaszpontok) és főként a Balti- és Fekete-tengeri kijáratok nélkül. Ráadásul egy – ugyan nem hivatalos – török lépés még tovább bonyolítja a helyzetet: Törökország, ökológiai szempontokra hivatkozva, az 1936-os egyezmény ellenére sem engedi át az orosz olajszállító tankhajókat a Boszporuszon és a Dardanellákon. Inkább azt szorgalmazza, hogy a közép-ázsiai országokkal együtt építsék meg a rég tervezett transzkontinentális olajvezetéket, amihez Irán is csatlakozna, ha rajta – s nem Örményországon – keresztül haladna a vezeték, hogy a bakui olajat így továbbítsák a földközi-tengeri országokba. Oroszországot azonban mindebből kihagynák, ami Moszkva érdekeit nem csupán az „olajrubelek” elmaradása miatt sérti, hanem regionális tekintélyét is csökkenti, tetézve a „balkáni rendezésben” meglévő nézetkülönbségeikkel.

Rubelbirodalom

Az augusztus elején nagy botrányok közepette – Jelcin és Fjodorov pénzügyminiszter távollétében lezajlott – pénzcsere első látásra nem volt egyéb, mint a hatalmi centrumok harcának újabb fordulója, aminek, mint mindig, a lakosság itta meg a levét.

De hamarosan kiderült, hogy az akció legfőbb célja a rubelzóna egyben tartása volt. Július 31-én a nagy hirtelen összehívott parlamenti ülésen Haszbulatov házelnök a következőket mondta: „Beszéltem a FÁK-tagállamok szinte minden vezetőjével. „Mi az? – kérdezték – ki akartok túrni bennünket a rubelzónából? Miért nem ellenőrzi az orosz parlament a saját pénzügyminisztériumát?”

Fjodorov pénzügyminiszter, akit a szpíker csak a Nemzetközi Valutaalap ügynökeként emleget, kategorikusan ellenezte a pénzcsere végrehajtott formáját. Egyrészt ugyanis a pénzcsere csak a papírpénzt (s nem a számlapénzt) érintette, így a teljes pénzforgalomnak csak a töredékére terjedt ki. Másrészt Fjodorov szerint a nemzeti valuták bevezetése és árfolyamának szabályozása jóval egyszerűbbé tenné a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok normalizálását. (A nemzeti pénzek és a rubel párhuzamosan vannak forgalomban, sok helyütt kuponokkal tarkítva, egyéb, nem készpénzes ügyleteket leszámítva.)

A zsarolással egyenértékű pénzcsere következtében azok a FÁK-tagállamok, amelyek a rubelzónában maradtak – Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Örményország – teljes egészében használhatják törvényes fizetési eszközként a rubelt, következésképp az átváltási szabályok is ugyanúgy érvényesek rájuk, mint Oroszországra. A többi tagországban a régi rubeleket egyszerűen elkobozták. Jelcin elnök, szabadságáról visszatérve, a rubelzónát elhagyó államok ügyével egyáltalán nem törődött: a Központi Bank utasításait csak ott korrigálta – az átváltás szigorát enyhítve –, ahol az oroszországi lakosság érdekeit sértette.

A Legfelsőbb Tanácsnak alárendelt Központi Bank néhány nappal később folytatta a „rubelstabilizáló” kurzust: több milliárd értékben 1993-as vadonatúj rubelt adott át az üzbég kormánynak – az állami hitelkeret terhére, a kormány megkérdezése nélkül.

„Közel-külföld” – „közel-belföld”

Miután a volt szovjet tagállamok (az új orosz nyelv megnevezése szerint: a „közel-külföld”) lojalitását ily módon biztosította, Jelcin kiegyezett az Oroszországi Föderáción belüli autonómiákkal is, és augusztus elején létrehozta a Föderációs Tanácsot. Azt ugyan még nem tudni, hogy működik-e majd ez az újabb testület, vagy inkább csak a csecsen maffia golyói repkednek, mindenesetre a rendteremtés elindulhatott a birodalom „belső körei felé”.

Augusztus folyamán a parlament és az elnök két kulcsfontosságú „társadalmi réteg” szociális védelméről gondoskodott: a Legfelsőbb Tanács a tisztiállomány javadalmazása körül csinált rendet (egy hadnagy eddig húszezer rubel fizetést és 26 ezer rubel rangpótlékot kapott, ám lakást csak 40 ezerért tudott bérelni), Jelcin pedig a végrehajtó hatalom tisztviselői rétegét vette védelmébe: legfrissebb rendelete szerint az állami hivatalnokok állásuk elvesztése (megszűnés, leváltás!) után még egy évig kaphatják az átlagfizetésüket, s megilleti őket a 36 nap folyamatosan kiadható szabadság.

Működésbe lépett tehát az augusztus elején meghirdetett új gazdasági koncepció, a „szociálisan orientált piacgazdaság” – a két „legveszélyeztetettebbnek”, ugyanakkor a „neoetatista” Oroszországkoncepció szempontjából legfontosabbnak ítélt két réteg védelmével. S hogy kerekebb legyen a dolog: Haszbulatov a tisztikar szociális védelmét kilátásba helyező tanácskozáson hirdette meg, hogy újra kell választani(!) a végrehajtó hatalmat – melynek alkalmazottait Jelcin menten védelmébe vette.

Haszbulatov egyúttal javaslatot tett a „nemzeti bizalom” kormányának létrehozására, s már el is kezdődött a lemondatás-sorozat. Az első áldozat Barannyikov nemzetbiztonsági miniszter. A lemondatás oka: „a tádzsik–afgán határ őrizeténél történt etikai mulasztások”. Az „etikai” azt jelenti: Barannyikov nagyarányú lakáspanamák stb. miatt „tisztogatást” hajtott végre a tisztikarban. Jelcin aláírta egykori bizalmi emberének menesztését. Egyelőre lebeg egy másik biztonsági kulcspozíció is: küszöbön áll a Nemzetbiztonsági Tanács titkára, Saposnyikov marsall lemondatása is, „a hadsereg nélküli generális” a korrupció elleni kampányt vette komolyan.

A „new deal”

A választóvonal nem egyszerűen a reformerők, illetve a reformellenes politikai személyiségek között húzódik, hanem a birodalmat akaró, illetve az azt ellenző politikusok között. És ezek a választóvonalak most nem feltétlenül esnek egybe. A gazdasági reformot követelők minden további nélkül egyetérthetnek a birodalmistákkal, ugyanakkor a legvehemensebb birodalom-elutasítók is lehetnek „piacorientáltak”. Ezen kívül vannak a birodalompárti antikapitalisták, de a „legkisebb közös többszörös” ekkor is a „geopolitikai dominancia”.

És puccs mégsem volt

Ez az átrendeződés magyarázatot ad arra is, miért nem történt hatalomátvétel a moszkvai puccs második évfordulóján, amivel nyár eleje óta ijesztgetik a közvéleményt, mondván: a reformellenes erők végképp felülkerekednek, ha a Nyugat (és Közép-Kelet) nem Jelcint támogatja.

„Sima hatalomátvétel” a jelen körülmények között aligha lehetséges. Nem is csupán azért, mert nincs olyan érdekcsoport, amelyik – netán katonai, belügyi és más fegyveres alakulatot megnyerve – átveszi a másiktól a hatalmat, hanem mert rég nincs olyan egységes és egyetlen központi hatalom, amit „át lehetne venni”. Ez, ha lehet, ’89 (és Gorbacsov) nagy vívmánya. A különböző hatalmi centrumokból mindenki úgy dezertál oda-vissza, ahogyan s ahova akar, s mindenki annyi hatalmat hasít ki magának, amennyit az adott szituációban tud és akar.

A most jelen lévő hatalmi centrumok hosszú állóháborúra rendezkedtek be. Jelcin például összehívja a tévéelnököket, nagy ovációval fogadják, jönnek a tudósítások: tévéfronton Jelcin győzött – mire másnap olvasni lehet a hírekben, amit Haszbulatov az egyik tévéigazgatónak ír: pontban nyolc órára mindennap kérek egy „parlamenti órát”, nem baj ha az „a reklám helye”, ezentúl a parlamenté lesz. Miközben változik az orosz politikai életben a hatalmi centrumok száma teljesen lényegtelen, hogy milyen színezetűek az egyes erőközpontok. Először is a Legfelsőbb Tanács és a kormány élén állók nem pártállásuk szerint szerveződnek, hanem a személyes érdekviszonyaik szerint, pontosabban aszerint, ki mikorra tud elegendő újsütetű vállalkozót vagy régi vágású nómenklatúra-bárót maga mögé szervezni akciói finanszírozására – vagy a másik kinyírására. Másodszor pedig nincs olyan csoport, amelyik hatalomra jutva kifelé ne állítaná magáról, hogy demokrata és reformerő, tudván, hogy nyugati segély csak demokratáknak jár, ugyanakkor bent ez már réges-rég szitokszónak számít. A demokrata–nem demokrata tehát jó ideje nem vízválasztó. Meg aztán mindenkiben ott ül egy kis vörös-barna is: a kommunista-nómenklatúra múlthoz igen könnyű némi fasisztoid jelszót társítani.

Egyben kell tartani!

Egyvalamiben a hatalmi centrumok számától, színezetétől, az erőszakszervezetek számától függetlenül egyetértenek: a birodalmat egyben kell tartani. Méghozzá nem „az Oroszországra történelmileg jellemző nagyhatalmi gondolkodás okán”, hanem egyszerű nyers egzisztenciális érdekből. Nem az a főkérdés, ki birodalmibb vagy kevésbé birodalmi gondolkodású az épp hatalmon levő erők, hanem az, hogy Oroszország mint földrajzi egység fönn tud-e maradni csak földrajzi kiterjedésének következtében. A főkérdés tehát az, érvényes-e a történelmi birodalom mint kategória a jelenkorban is. Ez a kérdés pedig mintegy keresztbe metszi a reformerek és ellenreformerek csapatát, keresztezi a vörös-barna színárnyalatot, s mindettől függetlenül veti fel a „geopolitika” alapkérdéseit.

Ebben a „viszonyjátékban” nem az a kérdés, elfogadja-e valaki a „birodalmi gondolatot”, vagy helyette a demokratikus – netán szociálisan orientált – piacgazdaságot részesíti előnyben, az erős államra épülő birodalom itt nem elvi, hanem nyers létkérdés.

Ezért történhet meg, hogy a Fehér Ház hős védői, például Oleg Rumjancev és (magukat egyébként szociáldemokratáknak mondó) elvbarátai most a „balkáni gondolat” és a „pánszláv megoldás” legfőbb szószólói.

Legékesebb példája mindennek az européer hírében álló Kozirjev külügyminiszter legutóbbi nyilatkozata a tádzsik helyzetről. Oroszország – mondta – még akkor sem vonul ki Tádzsikisztánból, ha demokratikus elvei netán ellentmondanának a neokommunista tádzsik vezetés gyakorlatának; nem vonulunk ki, legfeljebb majd meggyőzük az új tádzsik elitet a nemzeti kérdés civilizált kezelésének szükségességéről.
























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon