Ezúttal azonban ez a szabály sem működött: Haszbulatov orosz parlamenti elnök a nyár folyamán Thatcher asszonyt sértette meg legdurvábban. A vaslady ugyanis egy tévéinterjúban az orosz parlament feloszlatását javasolta, mire a felpaprikázott orosz házelnök – ahogy magát nevezi: szpíker – visszaüzente neki: a lordok házát oszlassa fel, ne az orosz parlamentet.
Az orosz parlament valóban soha nem volt ilyen távol a megszűnéstől, mint most: bár Jelcin esküdözik, hogy őszre még alkotmánysértés árán is új választásokat ír ki, ehhez a jelenlegi parlament aligha adja beleegyezését. A politikai harcok egyébként is új hadszínterekre kerültek a Fehér Ház és a Kreml falai közül. Számos hír utal arra, hogy eme új hadszíntereken nem is (csak) e két centrum szerint oszlanak meg az erőviszonyok. Az új „hadászati cél”: életre kelteni a Független Államok Közösségének alig-alig működő pénzügyi, területi és katonai egységét.
Katonai koalíció
A FÁK-tagországokon belül eddig a katonai koalíció élte túl leginkább a Szovjetunió szétesését: legkönnyebben a hadügyminisztereket lehet „összetartani”. Az együvé tartozás persze nemcsak vezényszó kérdése: az egyes nemzeti hadseregek felállítása a vártnál jóval nehezebben megy, így már csak anyagi-technikai okokból is sokkal inkább rá vannak utalva a volt szovjet katonai vagyont megöröklő orosz hadügyre. (Ezt bizonyítja Grúzia kapitulálása, amit a hét elején lezajlott Sevardnadze–Jelcin találkozó után talán a tényleges fegyverszünet is követ.) Az önálló haderő felállítására csak az iszlám országok által támogatott körzeteknek van esélyük, rajtuk kívül még a nagyobb részesedéssel rendelkező atomhatalmak is nehezen állnak talpra (Ukrajna épp a múlt héten jelentette be, hogy az egyes közigazgatási körzeteknek kötelességük lesz saját erőből a flotta egy hajóját – bandériumát – kiállítani). Így aztán a tagállamok legalábbis nem zárkóztak el a katonai koalíció felállításától a hétfőn megtartott legújabb FÁK-csúcson.
Stratégiai „összetartás”
Az orosz katonai vagyon persze mit sem ér a stratégiai pontok (a kaukázusi gerinc, a távol-keleti szigettámaszpontok) és főként a Balti- és Fekete-tengeri kijáratok nélkül. Ráadásul egy – ugyan nem hivatalos – török lépés még tovább bonyolítja a helyzetet: Törökország, ökológiai szempontokra hivatkozva, az 1936-os egyezmény ellenére sem engedi át az orosz olajszállító tankhajókat a Boszporuszon és a Dardanellákon. Inkább azt szorgalmazza, hogy a közép-ázsiai országokkal együtt építsék meg a rég tervezett transzkontinentális olajvezetéket, amihez Irán is csatlakozna, ha rajta – s nem Örményországon – keresztül haladna a vezeték, hogy a bakui olajat így továbbítsák a földközi-tengeri országokba. Oroszországot azonban mindebből kihagynák, ami Moszkva érdekeit nem csupán az „olajrubelek” elmaradása miatt sérti, hanem regionális tekintélyét is csökkenti, tetézve a „balkáni rendezésben” meglévő nézetkülönbségeikkel.
Rubelbirodalom
Az augusztus elején nagy botrányok közepette – Jelcin és Fjodorov pénzügyminiszter távollétében lezajlott – pénzcsere első látásra nem volt egyéb, mint a hatalmi centrumok harcának újabb fordulója, aminek, mint mindig, a lakosság itta meg a levét.
De hamarosan kiderült, hogy az akció legfőbb célja a rubelzóna egyben tartása volt. Július 31-én a nagy hirtelen összehívott parlamenti ülésen Haszbulatov házelnök a következőket mondta: „Beszéltem a FÁK-tagállamok szinte minden vezetőjével. „Mi az? – kérdezték – ki akartok túrni bennünket a rubelzónából? Miért nem ellenőrzi az orosz parlament a saját pénzügyminisztériumát?”
Fjodorov pénzügyminiszter, akit a szpíker csak a Nemzetközi Valutaalap ügynökeként emleget, kategorikusan ellenezte a pénzcsere végrehajtott formáját. Egyrészt ugyanis a pénzcsere csak a papírpénzt (s nem a számlapénzt) érintette, így a teljes pénzforgalomnak csak a töredékére terjedt ki. Másrészt Fjodorov szerint a nemzeti valuták bevezetése és árfolyamának szabályozása jóval egyszerűbbé tenné a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok normalizálását. (A nemzeti pénzek és a rubel párhuzamosan vannak forgalomban, sok helyütt kuponokkal tarkítva, egyéb, nem készpénzes ügyleteket leszámítva.)
A zsarolással egyenértékű pénzcsere következtében azok a FÁK-tagállamok, amelyek a rubelzónában maradtak – Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Örményország – teljes egészében használhatják törvényes fizetési eszközként a rubelt, következésképp az átváltási szabályok is ugyanúgy érvényesek rájuk, mint Oroszországra. A többi tagországban a régi rubeleket egyszerűen elkobozták. Jelcin elnök, szabadságáról visszatérve, a rubelzónát elhagyó államok ügyével egyáltalán nem törődött: a Központi Bank utasításait csak ott korrigálta – az átváltás szigorát enyhítve –, ahol az oroszországi lakosság érdekeit sértette.
A Legfelsőbb Tanácsnak alárendelt Központi Bank néhány nappal később folytatta a „rubelstabilizáló” kurzust: több milliárd értékben 1993-as vadonatúj rubelt adott át az üzbég kormánynak – az állami hitelkeret terhére, a kormány megkérdezése nélkül.
„Közel-külföld” – „közel-belföld”
Miután a volt szovjet tagállamok (az új orosz nyelv megnevezése szerint: a „közel-külföld”) lojalitását ily módon biztosította, Jelcin kiegyezett az Oroszországi Föderáción belüli autonómiákkal is, és augusztus elején létrehozta a Föderációs Tanácsot. Azt ugyan még nem tudni, hogy működik-e majd ez az újabb testület, vagy inkább csak a csecsen maffia golyói repkednek, mindenesetre a rendteremtés elindulhatott a birodalom „belső körei felé”.
Augusztus folyamán a parlament és az elnök két kulcsfontosságú „társadalmi réteg” szociális védelméről gondoskodott: a Legfelsőbb Tanács a tisztiállomány javadalmazása körül csinált rendet (egy hadnagy eddig húszezer rubel fizetést és 26 ezer rubel rangpótlékot kapott, ám lakást csak 40 ezerért tudott bérelni), Jelcin pedig a végrehajtó hatalom tisztviselői rétegét vette védelmébe: legfrissebb rendelete szerint az állami hivatalnokok állásuk elvesztése (megszűnés, leváltás!) után még egy évig kaphatják az átlagfizetésüket, s megilleti őket a 36 nap folyamatosan kiadható szabadság.
Működésbe lépett tehát az augusztus elején meghirdetett új gazdasági koncepció, a „szociálisan orientált piacgazdaság” – a két „legveszélyeztetettebbnek”, ugyanakkor a „neoetatista” Oroszországkoncepció szempontjából legfontosabbnak ítélt két réteg védelmével. S hogy kerekebb legyen a dolog: Haszbulatov a tisztikar szociális védelmét kilátásba helyező tanácskozáson hirdette meg, hogy újra kell választani(!) a végrehajtó hatalmat – melynek alkalmazottait Jelcin menten védelmébe vette.
Haszbulatov egyúttal javaslatot tett a „nemzeti bizalom” kormányának létrehozására, s már el is kezdődött a lemondatás-sorozat. Az első áldozat Barannyikov nemzetbiztonsági miniszter. A lemondatás oka: „a tádzsik–afgán határ őrizeténél történt etikai mulasztások”. Az „etikai” azt jelenti: Barannyikov nagyarányú lakáspanamák stb. miatt „tisztogatást” hajtott végre a tisztikarban. Jelcin aláírta egykori bizalmi emberének menesztését. Egyelőre lebeg egy másik biztonsági kulcspozíció is: küszöbön áll a Nemzetbiztonsági Tanács titkára, Saposnyikov marsall lemondatása is, „a hadsereg nélküli generális” a korrupció elleni kampányt vette komolyan.
A „new deal”
A választóvonal nem egyszerűen a reformerők, illetve a reformellenes politikai személyiségek között húzódik, hanem a birodalmat akaró, illetve az azt ellenző politikusok között. És ezek a választóvonalak most nem feltétlenül esnek egybe. A gazdasági reformot követelők minden további nélkül egyetérthetnek a birodalmistákkal, ugyanakkor a legvehemensebb birodalom-elutasítók is lehetnek „piacorientáltak”. Ezen kívül vannak a birodalompárti antikapitalisták, de a „legkisebb közös többszörös” ekkor is a „geopolitikai dominancia”.
És puccs mégsem volt
Ez az átrendeződés magyarázatot ad arra is, miért nem történt hatalomátvétel a moszkvai puccs második évfordulóján, amivel nyár eleje óta ijesztgetik a közvéleményt, mondván: a reformellenes erők végképp felülkerekednek, ha a Nyugat (és Közép-Kelet) nem Jelcint támogatja.
„Sima hatalomátvétel” a jelen körülmények között aligha lehetséges. Nem is csupán azért, mert nincs olyan érdekcsoport, amelyik – netán katonai, belügyi és más fegyveres alakulatot megnyerve – átveszi a másiktól a hatalmat, hanem mert rég nincs olyan egységes és egyetlen központi hatalom, amit „át lehetne venni”. Ez, ha lehet, ’89 (és Gorbacsov) nagy vívmánya. A különböző hatalmi centrumokból mindenki úgy dezertál oda-vissza, ahogyan s ahova akar, s mindenki annyi hatalmat hasít ki magának, amennyit az adott szituációban tud és akar.
A most jelen lévő hatalmi centrumok hosszú állóháborúra rendezkedtek be. Jelcin például összehívja a tévéelnököket, nagy ovációval fogadják, jönnek a tudósítások: tévéfronton Jelcin győzött – mire másnap olvasni lehet a hírekben, amit Haszbulatov az egyik tévéigazgatónak ír: pontban nyolc órára mindennap kérek egy „parlamenti órát”, nem baj ha az „a reklám helye”, ezentúl a parlamenté lesz. Miközben változik az orosz politikai életben a hatalmi centrumok száma teljesen lényegtelen, hogy milyen színezetűek az egyes erőközpontok. Először is a Legfelsőbb Tanács és a kormány élén állók nem pártállásuk szerint szerveződnek, hanem a személyes érdekviszonyaik szerint, pontosabban aszerint, ki mikorra tud elegendő újsütetű vállalkozót vagy régi vágású nómenklatúra-bárót maga mögé szervezni akciói finanszírozására – vagy a másik kinyírására. Másodszor pedig nincs olyan csoport, amelyik hatalomra jutva kifelé ne állítaná magáról, hogy demokrata és reformerő, tudván, hogy nyugati segély csak demokratáknak jár, ugyanakkor bent ez már réges-rég szitokszónak számít. A demokrata–nem demokrata tehát jó ideje nem vízválasztó. Meg aztán mindenkiben ott ül egy kis vörös-barna is: a kommunista-nómenklatúra múlthoz igen könnyű némi fasisztoid jelszót társítani.
Egyben kell tartani!
Egyvalamiben a hatalmi centrumok számától, színezetétől, az erőszakszervezetek számától függetlenül egyetértenek: a birodalmat egyben kell tartani. Méghozzá nem „az Oroszországra történelmileg jellemző nagyhatalmi gondolkodás okán”, hanem egyszerű nyers egzisztenciális érdekből. Nem az a főkérdés, ki birodalmibb vagy kevésbé birodalmi gondolkodású az épp hatalmon levő erők, hanem az, hogy Oroszország mint földrajzi egység fönn tud-e maradni csak földrajzi kiterjedésének következtében. A főkérdés tehát az, érvényes-e a történelmi birodalom mint kategória a jelenkorban is. Ez a kérdés pedig mintegy keresztbe metszi a reformerek és ellenreformerek csapatát, keresztezi a vörös-barna színárnyalatot, s mindettől függetlenül veti fel a „geopolitika” alapkérdéseit.
Ebben a „viszonyjátékban” nem az a kérdés, elfogadja-e valaki a „birodalmi gondolatot”, vagy helyette a demokratikus – netán szociálisan orientált – piacgazdaságot részesíti előnyben, az erős államra épülő birodalom itt nem elvi, hanem nyers létkérdés.
Ezért történhet meg, hogy a Fehér Ház hős védői, például Oleg Rumjancev és (magukat egyébként szociáldemokratáknak mondó) elvbarátai most a „balkáni gondolat” és a „pánszláv megoldás” legfőbb szószólói.
Legékesebb példája mindennek az européer hírében álló Kozirjev külügyminiszter legutóbbi nyilatkozata a tádzsik helyzetről. Oroszország – mondta – még akkor sem vonul ki Tádzsikisztánból, ha demokratikus elvei netán ellentmondanának a neokommunista tádzsik vezetés gyakorlatának; nem vonulunk ki, legfeljebb majd meggyőzük az új tádzsik elitet a nemzeti kérdés civilizált kezelésének szükségességéről.
- Külföld [6]