Yehuda Lahav

Nyomtatóbarát változat

1947-ben az ENSZ határozata szerint Palesztina területének 45 százalékát kaphatták volna meg, de akkor egész Palesztinát maguknak igényelték; 1948-tól az 1967-es „hatnapos” háborúig arab testvéreiken kívül senki nem gátolhatta volna meg őket, hogy az arab kézben levő területeken megalapítsák az önálló palesztin államot, akkor azonban visszasírták az 1947-es ENSZ-határozatot, és csak annak alapján lettek volna hajlandók tárgyalni, ha egyáltalán valamilyen tárgyalási alapot elfogadtak volna; pár évvel a „hatnapos” háború után viszont kijelentették, hogy az 1967-es határokon belül – tehát azon a területen, amely 1967-ig az arabok kezében volt – kívánják megalakítani államukat; 1978-ban, a Camp David-i béketárgyalások idején a leghatározottabban elvetették az ideiglenes autonómia elvét, amelyről 1991-ben kezdtek tárgyalni az izraeliekkel.

Márpedig a palesztin–izraeli viszály története azt bizonyítja, amit egy izraeli közmondás így fejez ki: „Sokat markoltál – semmit nem fogtál.” Aki mindent magának igényelt – többnyire kevesebbet kapott; az járt jobban, aki kompromisszumkészséget tanúsított. Az izraeli vezetők nem abban különböztek a palesztinoktól, hogy kisebb igényeik lettek volna. Történelmi, gazdasági, politikai érvek alapján ezek is, azok is, joggal követelhetik maguknak az egész országot. A cionista mozgalom vezetésének döntő része a múltban abban bizonyult bölcsebbnek a palesztinoknál, hogy az adott körülmények között hajlandó volt beérni az elérhető célokkal.

A három „nem”

A palesztin nemzeti mozgalomnak a történelem során nem sok szerencséje volt vezetőivel. Már a 30-as években a jeruzsálemi mufti került a mozgalom élére, az a Hadzs Emin el-Huszeini, aki a második világháború idején Hitler segítségével és módszereivel próbálta „véglegesen rendezni” a palesztin zsidók problémáját. A palesztinok képviselői a világháború után is majdnem mindig azokkal a szélsőséges arab vezetőkkel szövetkeztek – jobban mondva, azok eszközéül szolgáltak –, akik minden kompromisszumot elutasítottak. Az 1964-ben alapított PFSZ alapokmánya, az ún. „Palesztin Charta” szerint Palesztina egésze egy arab nemzeti állam, amelyben csak azok a zsidók (és egyenes ági leszármazottaik) maradhattak volna, akik 1917 előtt telepedtek le az országban. A „hatnapos” háború után a palesztin vezetők vakon követték a „hartumi három »nem«” kezdeményezőit („nem ismerni el Izraelt, nem tárgyalni vele, nem kötni vele békét”). Ezzel több mint egy évtizeddel elodázták a békerendezés első lépését, akkor, amikor a megszállt területeken még nem voltak izraeli települések, és a legjobbak voltak a kompromisszumos megoldás esélyei. Ekkora politikai baklövést a PFSZ akkor követett el ismét, amikor támogatta az iraki diktátort, Szaddám Huszeint az Öböl-háború idején.

A palesztin és a zsidó nemzeti mozgalom azonban nemcsak egymás ellenfele, hanem – akarva-akaratlanul – partnere is. Sőt, néha az a benyomás, hogy szinte egymás tükörképei. A Palesztin Felszabadítási Szervezet felépítése, belső szervezete, nemzetközi politikai tevékenységének módszerei kísértetiesen hasonlítanak a cionista mozgalom szervezetére és módszereire 1948, az államalapítás előtt. Vannak palesztin vezetők, akik nyíltan be is ismerik, hogy figyelmesen tanulmányozták a cionista mozgalom tevékenységét – hiszen, ha a zsidóknak sikerült elérni céljaikat, miért ne sikerülne ez ugyanazokkal a módszerekkel a palesztinoknak is? Elvégre a diaszpórába szorult palesztinok mostani sorsa sok tekintetben emlékeztet a zsidók háború utáni helyzetére. „Mi, palesztinok vagyunk a Közel-Kelet zsidói” – mondják gyakran, minden iróniától mentesen. Főleg azok hozzáállása változott fokozatosan, akik helyben maradtak. A 24 évi kényszerű együttélés az izraeliekkel az állandó ellentétek ellenére is meggyőzte legtöbbjüket, hogy nincs esély a „totális győzelemre”: az izraelieket nem sikerülhet a tengerbe fojtani (mint ahogyan a palesztinokat sem lehet a sivatagba űzni). A kompromisszum elkerülhetetlen. A „hazaiak” álláspontja lassan-lassan kihatott a „külföldi” palesztinokra is. Az utóbbi években a PFSZ-re már nem jellemző minden javaslat elutasítása és a szélsőséges álláspontokhoz való makacs ragaszkodás. A képernyőkön Jasszer Arafat helyét a rokonszenvet sugárzó Hanan Asrawi asszony foglalta el.

„Minden a miénk”

A történelem fintora azonban, hogy ezúttal is bebizonyosodni látszik, hogy a zsidó és a palesztin nemzeti mozgalmak egymás tükörképei. Annyira, hogy még a történelmi lépéshátrány terén is szerepet látszanak cserélni egymással. Amikor a palesztinok realistábbaknak kezdtek mutatkozni, éppen akkor erősödtek meg Izraelben a szélsőséges irányzatok, a „minden a miénk” elv hívei – pedig hát az izraeliek valóban megtanulhatták volna, hogy aki mindent akar, az gyakran semmit sem kap. Egy példa a sok közül: az egyiptomiak a béketárgyalások elején, 1979–80-ban hajlandóknak mutatkoztak megfontolás tárgyává tenni, hogy egyiptomi fennhatóság alatt ugyan, de helyükön hagyjanak néhány, a megszállás éveiben létesült izraeli települést a Sínai-félszigeten, sőt, a terület égy kis részét talán hajlandók lettek volna „bérbe adni” Izraelnek egy hosszabb időre (mint a kínaiak Hongkongot). Miután azonban kiderült, hogy Saron tábornok utasítása szerint az izraeliek egyetlen éjszaka alatt 36 „Potyemkin-települést” létesítettek a félszigeten, az egyiptomiak megváltoztatták álláspontjukat, egyértelműen az összes izraeli település kiürítését követelték, s céljukat el is érték. Józan izraeli politikusok gyakran mutatnak rá, hogy néhány évvel ezelőtt a mostaniaknál előnyösebb feltételek mellett lehetett volna megállapodásra jutni az arabokkal –elsősorban a palesztinokkal –, és a most még lehetséges megállapodás viszont egy-két év múlva valószínűleg elérhetetlen lesz. Vagyis, a közhittel ellentétben, „az idő nem az izraelieknek dolgozik”. De a palesztinoknak sem. Mert az idő nem a békének dolgozik. A békét nem az idő – csak emberek teremthetik meg.

Bizonyos szempontból a palesztinok az elmúlt 40–45 évben valóban „a Közel-Kelet zsidóinak” tekinthetők. A közel-keleti béke esélyeinek szempontjából viszont tragikus lenne, ha kiderülne, hogy az izraelieket „a kilencvenes évek palesztinjai” cím illeti meg.

• Külföld