Neményi László

Nyomtatóbarát változat

S valóban, valami bűzlik Németországban. A politikusok egymásra mutogatnak, az újságírók a politikusokra, a közvélemény pedig aggódik. Két évvel a német egység létrejötte után Németországban eluralkodott a kedvetlenség, a pesszimizmus és a jövőtől való félelem.

Igaza lehet az amerikai Newsweeknek: a jelenlegi német „káosz” Olaszországban hozzátartozik a mindennapi élethez, Bulgáriában pedig ennyi „rendetlenség” maga lenne a paradicsom. Mégis hiba lenne félvállról venni a német kedvetlenséget és általában a német politika kevésbé örvendetes jelenségeit. Ezek ugyanis tünetek, annak tünetei, hogy a németek a vártnál nehezebben alkalmazkodnak az új bel- és világpolitikai helyzethez.

A romlás virágai

Az elmúlt hetekben három eltérő jelentésű és jelentőségű negatív szenzáció történt Németországban. Öt héttel ezelőtt a választópolgárok szélsőjobboldali pártokat juttattak be két tartományi parlamentbe. Az elmúlt két hétben tizenegy napon keresztül sztrájkoltak a nyugatnémet közalkalmazottak. Genscher váratlanul lemondott, és utódját csak méltatlan hercehurca után sikerült kinevezni.

Másutt ezeknél cifrább dolgok is történtek ezekben a hetekben. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a német Michelt – a jóravaló és illedelmes német polgárt – ezek a kellemetlen események taszították világvége-hangulatba. Minden jel arra mutat, hogy romlásnak indult a régi, derék világ.

A dolog iróniája, hogy – minden elérhető adat szerint – a schleswig-holsteini és baden-württembergi választók mintegy tizede nem azért szavazott a szélsőjobbra, mert elege volt az unalmas, polgári politizálásból, hanem azért, mert a maga módján ragaszkodik a tovatűnni látszó bundesrepublikánus világhoz. A tiltakozó szavazók nem a szélsőjobb mellett, hanem a parlamenti pártok ellen voksoltak, amelyek kontársága következtében ebek harmincadjára kerülnek a múlt vívmányai. A közalkalmazottak sztrájkja is annak a régi, szép nyugatnémet népszokásnak a megtartásáért folyt, mely szerint az évente esedékes fizetésemeléseknek minimum kompenzálniuk kell az infláció okozta veszteségeket.

Véleményük szerint

Az allensbachi közvélemény-kutató intézet napokban nyilvánosságra hozott felmérése szerint a nyugatnémetek 74 és a keletnémetek 80 százaléka úgy véli, hogy a német viszonyok aggodalomra adnak okot. Két évvel a német újraegyesülés létrejötte után a nyugatnémetek 41 százaléka számára az újraegyesülés inkább gondot okoz, mint örömöt. Először vannak kevesebben (40 százalék) azok, akik fordítva éreznek. Noha a keletnémetek között még mindig kétszer annyian örülnek a német egységnek, mint ahányan aggódnak következményei miatt (54, illetve 27 százalék), a kiábrándultság az új szövetségi tartományokban is terjed. Ennek jele az endékás múlt utólagos megszépítése. 1990 nyarán csak a megkérdezettek 19 százaléka érezte úgy, hogy az élet az NDK-ban „tulajdonképpen egész elviselhető volt”. Ma ez a szám 32 százalék.

Ebben a hangulatban természetes, hogy a kormány és általában a politikusok megítélése romlik. A választók mintegy kétharmada szerint a politikusok nem veszik komolyan a menekültáradat felduzzadását. Hasonló többség véleménye szerint a politikusok a belső biztonság szavatolására sem képesek. Áprilisban ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma is, akik Kohl kancellár kormányát túl gyengének tartják.

Kétségtelen, hogy a közvélemény némileg igazságtalan a politikusokkal szemben. A Kohl-kormány joggal hivatkozhat „objektív nehézségekre”. S az objektív nehézségek között eminens helyet foglal el a nyugatnémet közvélemény önzése, áldozatokra való hajlandóságának hiánya. A keletnémeteken segíteni kell, de úgy, hogy ez a nyugatnémeteknek ne kerüljön semmibe – kimondatlanul is ez a nyugatnémetek jelszava. Az elkényeztetett nyugatnémetek szent meggyőződése, hogy születésüknél fogva joguk van a kényelmes élethez. Elfogadhatatlan számukra, hogy az egyesített Németország vállán nyugvó terhek miatt önkorlátozásra is szükség van.

Nincs receptjük

Mindez persze csak részben menti a politikusokat. Elvégre Helmut Kohl választási ígérete az volt, hogy a német egység miatt senkinek sem fog rosszabbul menni, a keletnémeteknek pedig kifejezetten jobb dolguk lesz. A közvélemény nem minden ok nélkül úgy ítéli meg, hogy ez az ígéret ígéret maradt. A régi szövetségi tartományokban adóemelésekre került sor, de az új szövetségi tartományokban az élet ennek ellenére sem fenékig tejfel. Ha az idő előtt nyugdíjba küldötteket és a foglalkoztatási programok keretei között dolgozókat is beleszámítjuk, a volt NDK munkaképes lakosságának 40 százaléka tekinthető munkanélkülinek. Míg Kohl annak idején azt gondolta, hogy a volt NDK-t öt év alatt szintre lehet hozni, ma a jól informált optimisták egy-két generációban gondolkodnak.

Talán ennél is súlyosabban esik latba, hogy az a Kohl-kormány, amely az állami egység megteremtése során látványosan kompetens és sikeres volt, most – amikor a belső egység létrehozásának feladataival néz szembe – szinte semmihez sem tud szerencsés kézzel nyúlni, megosztottnak és inkompetensnek tűnik. Az 1983 óta kormányzó CDU–CSU–FDP-koalíció az elhasználódás jeleit mutatja. A koalíciós partnerek már nem azért vitatkoznak, hogy meggyőzzék egymást, hogy teherbíró kompromisszumokat dolgozzanak ki. A sokadjára előadott és új elemeket nélkülöző érvek azért kerülnek újból és újból elő, mert ez a módja az egymásra mutogatásnak, a kölcsönös vádaskodásnak. Ráadásul, ahogy a Spiegel fogalmazott, már egyáltalán nem arra megy ki a játék, hogy optimális megoldást találjanak egy gazdasági vagy társadalmi problémára, pusztán a legkisebb koalíciós közös nevezőt keresik. A koalíciós partnerek elképzeléseit szinte minden területen – legyen szó az abortuszról, a menekültproblémáról, a költségvetési hiány felszámolásáról – olyan szakadékok választják el egymástól, hogy a hídverés reménytelennek tűnik, így a kormány a legégetőbb problémákat is csak maga előtt görgeti.

Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy Kohlnak és kormányának tekintélye a mélyponton van. S ennek nem is kellene nagy ügynek lennie, semmi esetre sem olyan ügynek, amely Németország, sőt Európa jövőjét befolyásolhatja. Ha a kormány tehetetlen, akkor a nép – a szuverén – majd elcsapja, legkésőbb a két év múlva esedékes választásokon. Csak az a baj, hogy a jelenlegi politikai felállásnak nincsenek különösebben csábos alternatívái.

Az ellenzéki szociáldemokraták szívesen nevezik választási hazugságnak Kohlnak azt az ígéretét, hogy az újraegyesítésnek nem lesznek vesztesei. Szívesen emlegetik, hogy nekik lett igazuk, hogy a német egység mégis sokkal többe kerül, mint ahogy Kohl beállította. Ez így is van. Csakhogy Oskar Lafontaine, a csúfos kudarcot vallott szociáldemokrata kancellárjelölt nem az újraegyesítés alternatív, realista programjával állt két évvel ezelőtt a választok elé, hanem egy olyan Don Quijote-i programmal, amely azt a látszatott keltette, hogy magának az újraegyesítésnek van alternatívája. Lafontaine nem pragmatikus volt, hanem illúziók foglya, s szerintem még csak nem is szép illúziók foglya.

A szociáldemokraták a választási fiaskót mind a mai napig nem heverték ki. Nem gyakorolnak különösebb vonzerőt a választókra, és ennélfogva az új partnert hiába kereső FDP-re sem. A kormány népszerűségének csökkenését nem ők, hanem a szélsőjobb használja ki.

A kormánykoalíció pártjai sem jeleskednek új koncepciók kidolgozásában, az új Németország kitalálásában, az új társadalmi konszenzus szellemi alapjainak lerakásában. De az SPD mintha meg annak sem lenne tudatában, hogy ezek a problémák napirenden vannak. Az új világrendetlenséggel és a német belső egység megteremtésével kapcsolatban ugyanolyan tanácstalan és dezorientált, mint a szélesebb közvélemény.

Van kiút?

Az FDP a koalícióból való kiválásával kikényszeríthetne soronkívüli új választásokat, de ennek az SPD gyengélkedése miatt sok értelme nincs. A közvélemény-kutatási adatok szerint elképzelhető ugyan, hogy a választások lehetővé teszik egy szociáldemokrata–liberális–zöld koalíció létrejöttét (ha a választók az utolsó pillanatban nem rettennek vissza ettől a perspektívától), de ennek az lenne az ára, hogy a szélsőjobb bekerül a Bundestagba. Ráadásul nem biztos, hogy egy ilyen, a közlekedési lámpa színeiben pompázó koalíció jobb lenne, mint a jelenleg kormányon lévő.

A másik lehetőség a keresztény pártokból és az SPD-ből álló nagykoalíció. Az SPD és az ellenzékben regenerálódni kívánó FDP hajlik is ebbe az irányba. Sokkal kevésbé tetszik azonban az ötlet Kohlnak, aki jól emlékszik arra, hogy az 1966-os nagykoalíció az 1969-es szociálliberális koalíció előhírnöke volt. De Kohl, ha az FDP elhagyja a süllyedő hajót, csak a nagykoalíció és az új választások között választhat.

A jelenlegi kormánykoalíció sorsa tehát az FDP-n múlik. Ennek ellenére arról szó sincs, hogy az FDP bármit megtehet, különösen nem büntetlenül. Ha Kohl kitart a nagykoalíció elutasítása mellett, és az FDP a koalícióból való kiválásával mégis új választásokat kényszerít ki, a liberálisok lehetnek az új választások legnagyobb vesztesei. Ahogy ez tíz évvel ezelőtt történt, amikor az FDP Schmidt kancellár cserbenhagyása után csaknem kimaradt a Bundestagból és egy sor tartományi parlamentben képviselet nélkül maradt.

Éppen ezért könnyen elképzelhető, hogy a keresztény–liberális koalíció a feszültségek dacára is átkínlódja a megbízatásából hátralevő két évet. A kérdés csak az, hogy mi lesz azután.

• Külföld