Viktor Meier

Nyomtatóbarát változat

Ami az általános életérzést és demokráciafelfogást illeti, Magyarországon ilyesféle szakadás nem tapasztalható, az ország földrajzi helyzetét azonban tévesen fogják fel, és ennek következtében tévesen alakítják külpolitikáját. Sok magyar, többek között Antall miniszterelnök szívesen lenne minél előbb az Európai Közösség, a NATO és minden egyéb nyugat-európai intézmény teljes jogú tágja, jóllehet ez nemcsak előnyöket, hanem gondokat is hozna magával, amelyekhez Magyarország valószínűleg még sokáig nem nő fel. Magyarország „különleges” státusra vágyik a nyugati világgal való viszonyában, amelyet ugyan nem egyedül saját maga számára tartana fönn, hanem a javarészt általa kezdeményezett hármas szövetség, a „Visegrádi hármak” – Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország – számára; amihez csatlakoztatnák még Horvátországot. Ha megnézzük Antallnak akár nyilvános, akár magánmegnyilatkozásait, arra a következtetésre jutunk, hogy van mögötte egy ideológiai mozzanat is: az, hogy a többé-kevésbé katolikus Közép-Európa határolódjék el a volt szovjet befolyási területek másik, ortodox részétől. Azt kívánják, hogy a Nyugat szentesítse ezt az új felosztást a régi Kelet-Európában. Múlt év decemberében, amikor a NATO az összes hajdani kommunista államot bevonta a kooperációs fórumba, világossá tette, hogy nem tartja kívánatosnak Kelet-Európa újabb felosztását; egyébként a legtöbb, ha nem az összes nyugati ország deklaráltan ezt a politikát folytatja. A magyar kormány mégis hajthatatlan: fenntartja igényét a „különleges státusra”, és ezzel az óhajjal minden adandó alkalommal előhozakodik; holott nem utolsósorban még az a Németország is ellenzi, amelyikkel pedig Magyarország ezen felül „megkülönböztetett kapcsolatot” akar fenntartani.

A magyar érvek némelyike hihetően hangzik, kiváltképp azok, amelyek az ország biztonsági szükségleteiből indulnak ki. Pedig ezek az érvek legnagyobbrészt abból a problémakörből fakadnak, amely előtt sok magyar, a miniszterelnök is, legszívesebben behunyja a szemét: abból, hogy az ország erősen be van zárva „keleti” környezetébe. Ámbár jelenleg a magyar külkereskedelemnek már csak mintegy 20 százaléka folyik a volt KGST országokkal (az NDK kivételével). Ennek többsége Oroszországra jut, ahonnan még lehet egy-két árucikket vásárolni, mint pl. kőolajat; a többi állammal a kereskedelem a minimumra csökkent, ami mellesleg szintén megkérdőjelezi a „Visegrádi Szövetség” szabadkereskedelmi zónává való átalakításának lehetőségét. Másfelől a magyar kisebbség, összesen kb. 4,5 millió ember kizárólag a „keleti” országokban él. Sok dolog, amit Magyarország egyoldalúan a Nyugatra sandítva tesz, vagy amivel emiatt a beállítottság miatt mint lényegtelennel nem törődik, rontja kapcsolatait kisebbségeivel. Ezek némelyike, leginkább a romániaiak, érzékelik is ezt, és úgy vélik, hátrányos helyzetben vannak. Magyarország eddig semmilyen törvényt nem hozott a határain belül élő, kisszámú kisebbségekről.

Antall és más vezető MDF-politikusok számos – az ellenzék által szükségtelennek és felelőtlennek nevezett – nyilatkozattal gyarapították a szomszédos államokkal való viszony körüli félreértéseket. A sort Antall hírhedt kijelentése nyitotta, miszerint ő „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke”; de miniszterei is mondtak olyat, hogy Magyarország felelősnek érzi magát a magyar kisebbségekért; továbbá elhangzottak félreérthető kijelentések Trianonnal kapcsolatban; egyszer Antall azt mondta, hogy annak idején Vajdaságot Magyarország nem Szerbiának, hanem Jugoszláviának engedte át. E kijelentések egyikét-másikát az MDF hazafias szellemisége itatja át, s az ellenzék szerint az velük a baj, hogy ingerlik, sőt dühítik a szomszéd államokat, ráadásul semmi hasznuk vagy gyakorlati következményük nincs. Magyarország katonailag túl gyenge ahhoz, hogy valamelyik szomszédos országban a magyar kisebbség védelmében bármit is tehetne.

Ez különösen durván mutatkozik a szerbiai Vajdaságban vagy Baranyában, ahol a magyarokat ugyancsak alaposan sanyargatják. Az ottani magyar kisebbségi szervezet vezetője, Ágoston András „magyarellenes hisztériáról” beszél, és segélykiáltásokat küld Budapestre. A Szerbia és Montenegró által alkotott „új Jugoszlávia” tervezett alkotmányában nem lesz helye sem az autonómiának, sem a kisebbségvédelemnek; a vajdasági magyar iskolaügyet egyhamar a koszovói albánok sorsának kilátása fenyegeti. A Német Szövetségi Köztársaság megtagadja Magyarországtól a volt NDK-hadsereg fegyveralkatrészeinek és anyagának szállítását azzal a nehezen érthető indokkal, hogy azok horvát kézbe kerülhetnek. Óriási diszkrepancia van Antall büszke kijelentései és annak beismerése között, hogy a vajdasági magyarok Szerbia „túszai”, s ezért Magyarországnak „jól kell viselkedni” Szerbiával szemben. A volt Jugoszláv Néphadseregre, ellentétben a szomszédos hadseregekkel, nem vonatkoznak a bécsi leszerelési rendelkezések; az erőegyenlőtlenség nem engedi Magyarország részvételét a Szerbia-ellenes szövetségben. A baranyai ENSZ-misszióval kapcsolatban ugyancsak kérdőjelek merülnek föl.

Romániával szemben a magyar politika a következő szabályt alakította ki: megköveteli Bukaresttől mindazt, amit Románia a kisebbségnek egyszer megígért vagy szavatolt. Az, hogy a románok félnek az autonómiakövetelésektől vagy az erdélyi magyar beruházásoktól, könnyen paranoid jelenségnek tűnhet. De realitást jelentenek, amelyet részben az Antall-nyilatkozatok indokolnak. Magyarországot újabb rémkép fenyegeti: egy új „kisantant”, amely ez alkalommal nem félig-meddig mérsékelt államok között jönne létre, mint a háború előtt, hanem olyan államok tartoznának hozzá, mint a valószínűleg függetlenné váló erősen nacionalista Szlovákia – pedig a magyar–szlovák viszony a gabcsikovo–nagymarosi erőmű miatt már amúgy is igen feszült –, valamint egy ugyanilyen agresszív és kiszámíthatatlan Szerbia és Románia, miközben az utóbbi lenne a „mérséklő” tényező. „Ezért igyekszünk jó viszonyt kialakítani Ukrajnával” – mondják Budapesten. Ami politikailag szükségszerű húzás, de önmagában még nem pótolja a kevésbé retorikaias, viszont gyakorlatias magyar „Kelet-politikát”.

(Frankfurter Allgemeine Zeitung,
1992. május 5.)

• Külföld