–solt

Nyomtatóbarát változat

Annak a bizonyos interpellációnak – e sorok írója mondta el – éppen ez volt az utolsó kérdése. Mi az akadálya a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány megszületésének? A szándékot, miszerint a némi stilizálással szakszervezetinek nevezett üdülésre szolgáló épületeknek továbbra is a szerény jövedelmű lakosság üdülési lehetőségét kell szolgálniuk, többször is kifejezték az érdekeltek. Az új érdekvédelmi tömörülések már 1990-ben biztosítani akarták, hogy nagy állami-állampárti vagyon privatizálásának svungjában szét ne szaladjon ez az üdülési vagyon, jó okkal feltételezve egyrészt, hogy a magyar átlagcsalád „piaci” nyaralást nem fog tudni megengedni magának az elkövetkező években, másrészt azt is, hogy az olcsó üdülési lehetőség a szakszervezetek vonzerejét növeli. A Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a Munkástanácsok Országos Szövetsége sikeresen lobbyztak a parlamentnél, a szociális bizottság támogatta az üdülési vagyon egyben tartásának gondolatát, ám 1991-ben a szakszervezeti üdültetés ugyanúgy folyt, mint azelőtt. A korábban SZOT-kezelésben lévő Üdülési Főigazgatóság ugyan átvándorolt a Népjóléti Minisztérium költségvetési rovatába, de a költségvetési támogatást is élvező üdülési beutalókat változatlanul a SZOT jogutódjaként fellépő MSZOSZ-apparátus osztogatta. Legfeljebb a beutalók iránti érdeklődés csappant meg kissé: áruk ugyanis a költségvetési támogatás ellenére megfizethetetlen a munkavállalók jó része számára.

Közben 1991 augusztusában a szakszervezeti vagyon fölötti ellenőrzést a tömörülések által létrehozott Vagyonkezelő Szervezet (VIKSZ) vette át a megalkotott törvény szerint, de sajnos, csak papíron. A vagyonban ugyanis a régi szakszervezetek ülnek, s az MSZOSZ nem kíván a VIKSZ keretében osztozkodni.

Az MSZOSZ következetes szembeszegülése és ily módon a VIKSZ működésképtelensége ellenére az Érdekegyeztető Tanács 1991 októberében határozatot fogadott el a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány létrehozásáról, amely tehát elkülöníti az egyébként háromszázötven lajtstromba vett üdülővagyont az egyéb szakszervezeti vagyontól, s egy fele-fele arányban kormány és szakszervezeti összetételű kuratórium felügyelete alá helyezi azt. Csakhogy az MSZOSZ az alapítvány előkészítő bizottságát is bojkottálta, viszont 1992-ben ismét osztani kezdte a beutalókat. Minden megint megfenekleni látszott. Mintha a fele részben a vagyon feletti rendelkezéssel megajándékozott népjóléti tárcát nem érdekelné eléggé a gondjaira bízott állampolgárok szociális jóléte. Ebben a helyzetben kapta az interpellációt a virtuális Üdülési Alapítvány kuratóriumának elnöke, a népjóléti miniszter. S mit tesz Isten, az interpelláció elhangzása előtt néhány órával a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek és a miniszter eredményesen tárgyalt. Néha érdemes interpellálni. Most már csak a február 6-át vártuk reménykedve.

Február 6-án ülésezett az Érdekegyeztető Tanács munkavállalói oldala, vagyis a szakszervezetek. Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke itt jelentette be, hogy aláírták az Üdülési Alapítvány alapító okiratát. Igaz, hogy ismét leszögezte: a VIKSZ-et nem ismerik el; igaz, hogy az üdülővagyon, szemben a szakszervezetek egyéb vagyonával, már régen lajstromba van szedve, tehát könnyen államosítható, mégis – hosszú idő óta ez az első békülékeny gesztus az MSZOSZ-tól. A január 28-i interpelláló örömmel veszi tudomásul az MSZOSZ válaszát, s nem hagy fel azzal a reménnyel, hogy politikai tárgyalások útján a munkavállalók érdekvédelmének intézményei megszilárdulhatnak, s nem az erő, hanem a megegyezés útjára kényszeríthetik a politikai hatalmat.

• Belföld