Skip to main content

Hurrá, nyaralunk!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Annak a bizonyos interpellációnak – e sorok írója mondta el – éppen ez volt az utolsó kérdése. Mi az akadálya a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány megszületésének? A szándékot, miszerint a némi stilizálással szakszervezetinek nevezett üdülésre szolgáló épületeknek továbbra is a szerény jövedelmű lakosság üdülési lehetőségét kell szolgálniuk, többször is kifejezték az érdekeltek. Az új érdekvédelmi tömörülések már 1990-ben biztosítani akarták, hogy nagy állami-állampárti vagyon privatizálásának svungjában szét ne szaladjon ez az üdülési vagyon, jó okkal feltételezve egyrészt, hogy a magyar átlagcsalád „piaci” nyaralást nem fog tudni megengedni magának az elkövetkező években, másrészt azt is, hogy az olcsó üdülési lehetőség a szakszervezetek vonzerejét növeli. A Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a Munkástanácsok Országos Szövetsége sikeresen lobbyztak a parlamentnél, a szociális bizottság támogatta az üdülési vagyon egyben tartásának gondolatát, ám 1991-ben a szakszervezeti üdültetés ugyanúgy folyt, mint azelőtt. A korábban SZOT-kezelésben lévő Üdülési Főigazgatóság ugyan átvándorolt a Népjóléti Minisztérium költségvetési rovatába, de a költségvetési támogatást is élvező üdülési beutalókat változatlanul a SZOT jogutódjaként fellépő MSZOSZ-apparátus osztogatta. Legfeljebb a beutalók iránti érdeklődés csappant meg kissé: áruk ugyanis a költségvetési támogatás ellenére megfizethetetlen a munkavállalók jó része számára.

Közben 1991 augusztusában a szakszervezeti vagyon fölötti ellenőrzést a tömörülések által létrehozott Vagyonkezelő Szervezet (VIKSZ) vette át a megalkotott törvény szerint, de sajnos, csak papíron. A vagyonban ugyanis a régi szakszervezetek ülnek, s az MSZOSZ nem kíván a VIKSZ keretében osztozkodni.

Az MSZOSZ következetes szembeszegülése és ily módon a VIKSZ működésképtelensége ellenére az Érdekegyeztető Tanács 1991 októberében határozatot fogadott el a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány létrehozásáról, amely tehát elkülöníti az egyébként háromszázötven lajtstromba vett üdülővagyont az egyéb szakszervezeti vagyontól, s egy fele-fele arányban kormány és szakszervezeti összetételű kuratórium felügyelete alá helyezi azt. Csakhogy az MSZOSZ az alapítvány előkészítő bizottságát is bojkottálta, viszont 1992-ben ismét osztani kezdte a beutalókat. Minden megint megfenekleni látszott. Mintha a fele részben a vagyon feletti rendelkezéssel megajándékozott népjóléti tárcát nem érdekelné eléggé a gondjaira bízott állampolgárok szociális jóléte. Ebben a helyzetben kapta az interpellációt a virtuális Üdülési Alapítvány kuratóriumának elnöke, a népjóléti miniszter. S mit tesz Isten, az interpelláció elhangzása előtt néhány órával a munkavállalói érdekvédelmi szervezetek és a miniszter eredményesen tárgyalt. Néha érdemes interpellálni. Most már csak a február 6-át vártuk reménykedve.

Február 6-án ülésezett az Érdekegyeztető Tanács munkavállalói oldala, vagyis a szakszervezetek. Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke itt jelentette be, hogy aláírták az Üdülési Alapítvány alapító okiratát. Igaz, hogy ismét leszögezte: a VIKSZ-et nem ismerik el; igaz, hogy az üdülővagyon, szemben a szakszervezetek egyéb vagyonával, már régen lajstromba van szedve, tehát könnyen államosítható, mégis – hosszú idő óta ez az első békülékeny gesztus az MSZOSZ-tól. A január 28-i interpelláló örömmel veszi tudomásul az MSZOSZ válaszát, s nem hagy fel azzal a reménnyel, hogy politikai tárgyalások útján a munkavállalók érdekvédelmének intézményei megszilárdulhatnak, s nem az erő, hanem a megegyezés útjára kényszeríthetik a politikai hatalmat.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon