Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Vajon mondta volna Katona Tamás államtitkár annakidején a főméltóságú kormányzó úrnak, hogy „neki nem osztottak lapot”? Horthy Miklóst (vitéz nagybányai) nem volt szokás kioktatni, nem illett az újságokban kötekedni vele, és nem illett belevonni a parlamenti politika csörtéibe. Bizonyára nemcsak azért, mert személye a kormányzói hatalomról szóló 1920. évi I. törvénycikk értelmében „szent és sérthetetlen” volt, mert a kormányzósértést súlyosan büntették, mert ő volt a Nemzeti Hadsereg fővezére, és mert legalábbis a kezdeti időben – végső soron ott voltak a keze ügyében a különítményesek. Horthy személyét inkább a körülötte kialakult megegyezés védte. A politikai erők, amelyek részesei voltak a hatalmi rendszernek, megegyeztek abban, hogy Horthy lesz az államfő. Pedig se a személye, se a politikája nem váltott ki osztatlan tetszést. A legitimisták bitorlót láttak benne, az arisztokrácia parvenü kisnemest, a katolikusok eretneket, a zsidók különítményest, az értelmiség bárgyú katonát. De valamennyi csoport, amely részese lett a hatalmi megegyezésnek, elfogadta, hogy kell valaki, aki megtestesíti az állam tekintélyét, a folyamatosságot. Így lehetett Horthy református kisnemes létére az ezeréves apostoli királyság őrzője, osztrák tengerésztiszt létére a független nemzetállam jelképe. A konszenzus olyan erős volt, hogy még a hatalmi elitből kiszorultak is tiszteletben tartották. Horthy személyét nemigen támadta sem a hazai baloldal (a bécsi meg a moszkvai persze annál inkább), se a szélsőjobb. Ezért kaphatta az egész huszonöt év a Horthy-korszak nevet, ahogy egy későbbi történelmi periódust Kádár-korszaknak nevezünk.

Telitalálat

Göncz Árpád minden korábbi államfőnél alkalmasabb rá, hogy a nemzet egységének jelképe, a stabilitás és a folyamatosság kifejezője legyen. Hosszú, idő, mondhatni évszázadok óta ő az első olyan politikai személyiség, aki nem vérben-háborúban, és főképp nem véres kézzel lett az állam első embere. Kikezdhetetlenül tiszta a múltja. Barátja, pertársa Bibó Istvánnak, akit a rendszerváltás, az „alkotmányos forradalom” valamennyi politikai erője szellemi ősének tekint. Politikai indulása idején közeli munkatársa a kisgazdák nagy nemzedékének, elvbarátja a miniszterelnöknek, alapító tagja a legnagyobb ellenzéki pártnak. Katolikus, entellektüel, szabadelvű – hol találni még államférfit, aki ennyire magában hordozza a nemzet és a közelmúlt nemes hagyományait? S ráadásul még népszerű is, az új magyar demokrácia tartósan, egyenletesen legnépszerűbb alakja. Nem a régi ismertség alapján, hanem, mert azt mondta, „azokat akarja szolgálni, akiknek szolgájuk nincsen” és ezt neki, egyedül neki, el lehetetett hinni. Azért népszerű, mert ha megszólal, az országban mindenki, akit nem vakított el a gyűlölködés, önmagára, a maga jobbik énjére ismer, arra a normális, rendes emberre, aki mindannyiunkban ott lakik… vagy ott raboskodik.

Ha ez a kormány, ha a kormányzó pártok valóban egyetértésre, az ellentétek oldozgatására törekednének, ha tudomásul bírnák venni, hogy a demokrácia nem csupán a többség uralma, hanem az érdekegyeztetések technikája is, boldogok lennének, hogy ilyen államfővel van dolguk, hogy ilyen ember képviseli az országot önmagunk és a külvilág előtt.

Valamikor talán így is gondolták. A „paktum” idején Antall József a hírek szerint őszintén telitalálatnak tekintette Göncz Árpád jelölését. Az egész pártközi megállapodásnak az volt talán a legfontosabb eleme, hogy akadt egy olyan ellenzéki politikus, akit a kormány, a kormányfő nemcsak hogy el tudott fogadni az elnöki tisztségben, de kifejezetten kívánatosnak tartott oda.

Karnyújtásnyira

Minden azt sugallta, hogy Antall József politikájának irányát hitelesen mutatja meg két döntése: a nagykoalíció elutasítása és a pártközi megállapodás aláírása. A miniszterelnök nem kíván együtt kormányozni politikai-világnézeti ellenfeleivel, de elfogadja, hogy a demokrácia sarkalatos törvényeit, az új Magyarország közjogi kereteit a kormánynak és az ellenzéknek együttesen, konszenzussal kell megformálnia.

Talán a történeti elemzés ki tudja majd deríteni, komolyan gondolta-e Antall József ezt a konszenzuális politikát, és csak az önkormányzati választásokon elszenvedett vereség meg a taxisblokád riadalma késztette őt magát és pártját arra, hogy a konszenzus helyett folyamatosan a kormányon maradás nyers hatalmi biztosítékait keresse, vagy pedig tudatosan „átverte” a paktummal az SZDSZ-t, amely a megegyezést naiv módon gentleman’s agreement-nek, nem pedig adásvételi szerződésnek tekintette.

A paktum az Ellenzéki Kerekasztal mellett kialakult együttműködés folytatása volt. Hiszen a megállapodásban felsorolt kétharmados törvények közül a legfontosabbak keretei már a kerekasztal idején készen álltak. A kormány megalakulásakor úgy rémlett, karnyújtásnyira van a médiatörvény, és egy-kettőre sikerül majd tartalommal megtölteni a közösen megformált alkotmány még üres rekeszeit. Heteken belül lesz például törvény az ombudsmanról, az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról. (Tudjuk jól, azóta sincs egyik se.)

Az elnök ereje

Közös munka volt az Ellenzéki Kerekasztalnál a köztársasági elnök jogkörének meghatározása is. Kompromisszumot keresve ebben a kérdésben, az ellenzéki pártoknak nemcsak egymással, de a még kormányzó állampárttal is meg kellett egyezniük. A törvényen mindez nyomott hagyott. Az SZDSZ számára az volt a legfontosabb, hogy a köztársaság elnökét ne a szabad választások előtt, és lehetőleg ne közvetlenül válasszák. Az országgyűlési választásokat megelőző elnökválasztás Pozsgay hatalomátmentése lett volna, a közvetlen elnökválasztás pedig általában a személyi diktatúra veszélyeit hordozza magában. Az SZDSZ a gyenge elnöki intézmény híve volt, kompromisszumként azonban el tudta fogadni a középerős elnöki hatalmat is, ha az elnököt a parlament választja.

A kiinduló pont a köztársasági elnökről szóló 1946. évi I. törvénycikk volt; ez váltotta fel a kormányzói hatalomról szóló 1920. évi I. törvényt. Az 1946-os törvény középerős elnököt ír le, akinek például jogában áll, hogy egy alkalommal megfontolásra visszaküldje az elfogadott törvényt a Háznak. A Nemzetgyűlés hozzájárulásával az elnök köti meg a nemzetközi szerződéseket. Az 1920-as törvény ráadásul a kormányzóra ruházta a nemzeti hadsereg vezérletét, vezényletét és a belszervezetére vonatkozó jogok gyakorlását is.

A Magyar Köztársaság elnöke ma közepesen erős államférfi, az államfői intézmény hazai hagyományaiból származó és az 1989-es politikai egyeztető tárgyalások során kialakított jogosítványok birtokosa. Az MDF vezetői jól ismerték ezeket a jogosítványokat akkor is, amikor elfogadták, ajánlották Göncz Árpád jelölését az elnöki tisztségre. Megválasztása – csekély számú ellenszavazattal – azt jelentette, hogy a kormánykoalíció elismeri: fontos kérdésekben konszenzusos döntésekre van szükség.

A köztársaság elnöke valójában kevesebb joggal él, mint amennyit az Alkotmány biztosít a számára. Sosem lépett fel például a hadsereg főparancsnokaként. Saját elhatározásából úgy értelmezte felhatalmazását, ahogy később az Alkotmánybíróság. A taxisblokád idején sem főparancsnokként, hanem az alkotmány előírásainak megfelelően, a demokrácia védelmében tiltotta meg, hogy a kormány a hadsereget használja fel az úttorlaszok őrzői ellen.

Az alkotmány szerint a nemzetközi szerződéseket az Országgyűlés előzetes jóváhagyása után a köztársaság elnökének kell megkötnie. Göncz Árpád mindeddig átengedte ezt a feladatot a miniszterelnöknek. Antall Józsefnek sikerült is a világtörténelemben utolsóként államközi szerződést aláírnia a Szovjetunió elnökével.

Ehhez képest elképesztően kicsinyes eljárás, hogy a Külügyminisztérium előírná Göncz Árpádnak, kivel találkozhat és kivel nem. Az egyébként mindig elegáns és világfias államtitkár pedig frech szövegezéssel oktatja ki az elnököt állítólagos kötelmeiről.

Maradni!

Múlt heti számunkban Révész Sándor Ultima Ratio című cikkében téves előfeltevésből hibás következtetésre jutott. Úgy vélte, a köztársasági elnök megválasztása során a jelöltnek mindvégig meg kell kapnia a szavazatok kétharmadát. Azt tanácsolta tehát, ha „odáig jutnak a dolgok”, mondjon le az elnök: az alkotmányos válság fenyegetése talán rákényszeríti a kormányt, hogy visszafogja acsargóit. Valójában a parlamenti elnökválasztás harmadik fordulójában már nincs szükség minősített többségre. Az elnök lemondása esetén három napon belül Csurka István, Horváth Béla vagy akár Miklós Árpád lehetne a köztársaság elnöke – akit csak az MDF vezetése akar. Az MDF héjái pontosan erre várnak.

Meggyőződésem, hogy Göncz Árpád akkor sem mondana le, ha ezzel valóban előidézhetné az alkotmányos válságot. Nem stílusa a politikai zsarolás. Göncz Árpádnak nem lemondania kell, hanem kitartania posztján. A parlament, amelyen a többség uralkodik, nem ellenőrzi és nem korlátozza a kormányt. A demokrácia biztosítékai a parlamenten kívül találhatók. A legfontosabb biztosítékok közül a nyilvánosságot, a sajtót a kormány hatalmi és anyagi eszközökkel szorongatja. Az Alkotmánybíróságra rettenetes politikai nyomás nehezedik, kényes kérdésekben így döntései elhúzódnak, kétértelművé, a közvélemény számára áttekinthetetlenné válnak. Az elnök az egyetlen, aki világosan, közérthetően nemet tud mondani a demokráciaellenes nyomulásra. „Árpi bácsi, tarts ki!” – ezt a táblát tartották magasra több helyen is az elnök hívei. Mi is csak ezt kívánhatjuk a hetvenéves Göncz Árpádnak.

Lemondania az elnöknek csak akkor szabad – csak akkor kell –, ha Magyarországon súlyosan megsértenék az emberi jogokat: ha tilos lenne írni és beszélni, ha ártatlanokat börtönöznének be.

Idáig azonban ezúttal talán nem jutunk el.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

• Belföld