Skip to main content

Adóátok, adóáldás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Támogatott károkozás

Óvatos számítások szerint minden környezetkárosító beruházáson, terméken, szolgáltatáson nyert egyetlen forint négy forint kárt okoz, csakhogy más élvezi a hasznot, és más viseli a kárt. Magyarán, az állam az adófizetők pénzéből ösztönzi a környezetszennyezést, ezért a károkozó további károkozásban érdekelt. Az adófizető pedig rendszerint nem is sejti, miért fizet oly magas adókat. A környezetrombolás anyagi terheit valamiféle ortodox szocialista mechanizmussal, egyfajta fordított szociális elosztással szétterítik az egész társadalomra, a vétlen és valódi hasznot hajtó iparágakra és az áldozatokra. A haszon a – rendszerint amúgy is gazdag – szennyezőé, a teher minden adófizetőé. A szennyező ezután még jobban szennyezi a környezetet, az áldozat és a vétlen adófizető azután még több adót fizet. Ördögi kör. Ez volt eddig is az adók és árak emelésének, az egészségügyi és szociális levonások (kötelező társadalom- és egészségügyi biztosítás) növekedésének, sőt a munkanélküliség terjedésének egyik fő oka. (A magas jövedelemadók ugyanis megdrágítják a munkahelyeket, ezzel munkanélküliséget okoznak, mely újabb pénzeket von el segélyek formájában. A magas forgalmi- és jövedelemadók együttesen pedig a vállalkozókat teszik tönkre a kereslet, a vásárlóerő és a bevételek csökkentésével, a munkahelyek megdrágításával.)

E kérdésben döbbenetes módon rendszerint a leghangosabb liberálisok is ortodox szocialistaként gondolkodnak.

Lássunk egy példát:

A műtrágyagyártás, ill. -használat anyagi hasznot hajthat egyfelől a gyártóknak, forgalmazónak és használónak, másfelől nagymértékben hozzájárul a felszíni vizek (pl. Balaton, Velencei-tó) és a felszín alatti vízbázisok (pl. az ivóvíz) elszennyeződéséhez. A következmény: elképesztően magas nitrát- és nitrittartalom számos élelmiszerben, pl. a zöldségfélékben, ihatatlan ivóvíz, mely főzésre, sokszor mosásra sem alkalmas, nitrát- és nitritmérgezés, idegrendszeri és szellemi károsodások, rákbetegség, kieső idegenforgalom, halgazdasági károk stb. Az újabb és újabb ivóvízbázisok föltárása, a zacskós víz forgalmazása, a megbetegítettek orvosi ellátása, betegállománya, rokkantnyugdíja, az idegrendszeri károsodások miatti rossz munkavégzés, a kieső idegenforgalmi bevételek, talajromlás stb. óriási veszteségeket jelentenek. A „haszon” többszörösét. Ám a „nyereség” sem akkora, mint amilyennek látszik: a műtrágyával „fölfújt” mezőgazdasági termékek nem csupán egészségkárosítóak, hanem nagyobb méreteik ellenére is csekély tápértékűek; csak alacsonyabb áron forgalmazhatók, mint a vegyszermentes áruk, sőt exportesélyeik is jóval rosszabbak a világszerte igen keresett „biotermékekénél”. (Ausztria pl. a vegyszermentesen előállított élelmiszerek iránti kereslet 80 százalékát (!) külföldről kénytelen kielégíteni.)

Hasonló a helyzet a „növényvédőszereknek” nevezett mérgekkel is. A végtelenségig sorolhatjuk a példákat; a rengeteg bújtatott költséggel járó közúti közlekedés, teherszállítás, autópálya-építés erőltetését a jóval gazdaságosabb és környezetkímélő vasút rovására; a konzervdobozos italok, az egyszerhasználatos, eldobható cikkek, reklámszórólapok, fölösleges csomagolóanyagok, a divatos mosó- és öblítőszerek térhódítását stb. Józan ésszel is belátható, hogy a mesterségesen serkentett környezetpusztítás csak gazdasági, egészségügyi és ökológiai összeomláshoz vezet.

Fizessenek a szennyesek

A környezethasználati díj bevezetése megállítaná ezt az ördögi folyamatot.

Fokozatos bevezetés esetén a környezetszennyező iparágak környezetkímélő, illetve ilyen szempontból semleges termékek gyártására állnának át, sőt, több figyelmet fordítanának a lehetőségként mindig meglévő környezetbarát alternatívák fölkutatására. Csökkenne a szemétmennyiség és ezzel a hulladékelszállítás és -elhelyezés költsége is; csökkenne a környezetszennyezés okozta betegségek száma, ezáltal az egészségügyi és társadalombiztosítási levonások is mérséklődhetnének; kisebbek lennének az erdőgazdaság, a mezőgazdaság veszteségei, a légszennyezés okozta épületkárok, korróziós károk; kevesebb gond lenne az ivóvízzel, a Balaton újból vonzóvá válnék; vegyszermentes mezőgazdasági termékeinket magas áron kapkodnák el a nemzetközi piacon.

Mindemellett a környezethasználati díj még külön bevételt is jelentene az államkasszának.

A díj ellentételezésére radikálisan csökkenteni kellene a jövedelemadókat, ezáltal az emberi munkaerő olcsóbbá, versenyképesebbé, keresettebbé válnék, csökkenne a munkanélküliség, növekednék az általános vásárlóerő. A környezetkímélő, illetve ilyen szempontból semleges árufélék forgalmi adóját le lehetne csökkenteni (igen hasznos termék esetén esetleg teljesen elhagyni), ezáltal számos áru olcsóbbá, keresettebbé válnék; az ezeket a termékeket előállító gazdasági ágak föllendülnének.

Arra az érvre, hogy a környezethasználati díj éppen az állam bevételeit apasztaná, azt választhatjuk, hogy a környezetkárosító termékekre kivetett díjat azok visszaszorulásával egyenes arányban kell újból és újból növelni. (Tanulságos a nyugatnémet dohányadó esete: csökkenő fogyasztás mellett növekednek az állami bevételek.) Esetleg más, kevésbé környezetkárosító, de azért ebből a szempontból nem semleges gyártási folyamatokra, szolgáltatásokra lehetne a díjat kiterjeszteni.

Még egyszer szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a környezethasználati díj nem jelenhet meg a jelenlegiekhez hozzáadódó plusz teher formájában. Bevezetésével egyidejűleg látványosan csökkenteni kell a jövedelemadókat, a társadalombiztosítási és egészségügyi levonásokat, továbbá a környezetkímélő és „semleges” termékek áfáját. Ezzel meg lehetne nyerni a közvéleményt is, és a honatyákat is.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon