Skip to main content

Nyugdíjelőleg temetésre

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Nyugdíjviták a léthatáron


Az idős asszony nyugdíját a polgármester asszony intézte el. Ő szedte össze a jogosultsághoz szükséges munkáltatói igazolásokat.

A festői szépségű, százhatvan fős falu gyámolításra szorul. Az osztott tantermes iskolán kívül más közintézménye nincs, a vegyesbolt megszűnt, tömegközlekedés alig, a külvilággal csak egy segélykérő telefon köti össze. Az önkormányzat pályázati pénzforrások segítségével igyekszik biztosítani a létfeltételeket; így került a falu birtokába egy Toyota kisbusz, amellyel bevásárolnak, gyógyszereket hoznak, vagy éppen orvoshoz viszik a betegeket. A fiatal polgármester asszony jobban kijön a faluval, mint a háromfős képviselő testülettel, amely gyakran szembeszegül elképzeléseivel. Választói szemében ő az, aki elintézi helyettük az ügyeket.

Az idős asszony is gyámolításra szorul – talán önmagával szemben is. Férjétől elmenekült – odahagyva még a pótolhatatlan munkakönyvét is –, most hetedmagával lakik egy düledező, fűthetetlen, egyszobás házban. Fia, a falu csordása háromezret kap a gazdáktól. A faluban csendes megvetés övezi, a lakásban fojtott gyűlölet.

Februárban rákkal operálták. Négy nappal távozása előtt a polgármester asszony meglátogatta őt a kórházban. Jó hírt hozott a nagybetegnek, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 60 ezer forint nyugdíjelőleget ítélt meg részére. Meggyorsítandó az ügyintézést, felajánlotta, hogy meghatalmazás birtokában felveszi az előleget.

Az asszony aláírta a meghatalmazást, és azóta sem látta a pénzét. A polgármester asszony betette a takarékba, a könyvet pedig magánál tartja. Az indok egyszerű: az asszony várható temetési költségeit előreláthatóan az önkormányzatnak kell majd fedezni, márpedig a helyi költségvetés nem áll úgy, hogy nyakra-főre köztemetéseket finanszírozzon. „Értse meg, ha maga meghal (márpedig ki tagadná, hogy egyszer mindnyájan meghalunk), senki nem fogja eltemettetni.” A környék összes önkormányzata deficites, kiadásaikat úgyszólván teljesen felemészti az iskolafenntartás. „De hát nekem az a pénz az életre kell.” A polgármester asszony hajthatatlan. Szívesen kölcsönad ötszáz forintot (az idős asszony eddig megbízható adósnak bizonyult), sőt akár színházba is elviszi, de a hatvanezer forint érinthetetlen, annál is inkább, mivel lekötötte.

Az idős és immár nyugdíjas asszony időről időre felkeresi a hivatalt, és könyörög. Ha a betétkönyvet nem is kaphatja meg, legalább néhány ezer forintot vegyenek ki együtt – vesszen a kamat –, mert nincs cipője, sőt, többnyire nincs mit ennie. A polgármester asszony kezdi elveszíteni a türelmét. Ha a hálátlan asszony tovább vegzálja, ő sem fog több szívességet tenni. A Toyota többet nem viszi kezelésre a távoli kórházba, nem intézi el, hogy az orvos térítésmentes vényre írja fel receptjeit. A környékbeli falvakban többnyire nem futja szociális segélyre, az önkormányzatok különféle szolgáltatásokkal, kedvezményekkel pótolják a készpénzfizetést. „Ha odaadnám a pénzét, a rokonai elszednék magától, elherdálnák, elinnák. Két hét múlva megint pénzért jönne.” Nem beszélve a temetési költségekről.

Az asszony megretten, érzi, hogy a feltevés nem teljesen alaptalan. A hatvanezer forint szorongással tölti el. Ha ennyi pénzzel beállít, a többiek rávetik magukat. Az sem kizárt, hogy ő is inna néhány pohárral, bár a faluban kocsma sincs. Leforrázva indul haza. „Minek magának az a pénz – mondják a falubeliek –, örüljön, hogy elintézték a nyugdíját.” A polgármester asszony érzi, hogy a falu támogatja.

A közhasznú munkások meg szépen rendben tartják a temetőt.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon