Az idős asszony nyugdíját a polgármester asszony intézte el. Ő szedte össze a jogosultsághoz szükséges munkáltatói igazolásokat.
A festői szépségű, százhatvan fős falu gyámolításra szorul. Az osztott tantermes iskolán kívül más közintézménye nincs, a vegyesbolt megszűnt, tömegközlekedés alig, a külvilággal csak egy segélykérő telefon köti össze. Az önkormányzat pályázati pénzforrások segítségével igyekszik biztosítani a létfeltételeket; így került a falu birtokába egy Toyota kisbusz, amellyel bevásárolnak, gyógyszereket hoznak, vagy éppen orvoshoz viszik a betegeket. A fiatal polgármester asszony jobban kijön a faluval, mint a háromfős képviselő testülettel, amely gyakran szembeszegül elképzeléseivel. Választói szemében ő az, aki elintézi helyettük az ügyeket.
Az idős asszony is gyámolításra szorul – talán önmagával szemben is. Férjétől elmenekült – odahagyva még a pótolhatatlan munkakönyvét is –, most hetedmagával lakik egy düledező, fűthetetlen, egyszobás házban. Fia, a falu csordása háromezret kap a gazdáktól. A faluban csendes megvetés övezi, a lakásban fojtott gyűlölet.
Februárban rákkal operálták. Négy nappal távozása előtt a polgármester asszony meglátogatta őt a kórházban. Jó hírt hozott a nagybetegnek, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság 60 ezer forint nyugdíjelőleget ítélt meg részére. Meggyorsítandó az ügyintézést, felajánlotta, hogy meghatalmazás birtokában felveszi az előleget.
Az asszony aláírta a meghatalmazást, és azóta sem látta a pénzét. A polgármester asszony betette a takarékba, a könyvet pedig magánál tartja. Az indok egyszerű: az asszony várható temetési költségeit előreláthatóan az önkormányzatnak kell majd fedezni, márpedig a helyi költségvetés nem áll úgy, hogy nyakra-főre köztemetéseket finanszírozzon. „Értse meg, ha maga meghal (márpedig ki tagadná, hogy egyszer mindnyájan meghalunk), senki nem fogja eltemettetni.” A környék összes önkormányzata deficites, kiadásaikat úgyszólván teljesen felemészti az iskolafenntartás. „De hát nekem az a pénz az életre kell.” A polgármester asszony hajthatatlan. Szívesen kölcsönad ötszáz forintot (az idős asszony eddig megbízható adósnak bizonyult), sőt akár színházba is elviszi, de a hatvanezer forint érinthetetlen, annál is inkább, mivel lekötötte.
Az idős és immár nyugdíjas asszony időről időre felkeresi a hivatalt, és könyörög. Ha a betétkönyvet nem is kaphatja meg, legalább néhány ezer forintot vegyenek ki együtt – vesszen a kamat –, mert nincs cipője, sőt, többnyire nincs mit ennie. A polgármester asszony kezdi elveszíteni a türelmét. Ha a hálátlan asszony tovább vegzálja, ő sem fog több szívességet tenni. A Toyota többet nem viszi kezelésre a távoli kórházba, nem intézi el, hogy az orvos térítésmentes vényre írja fel receptjeit. A környékbeli falvakban többnyire nem futja szociális segélyre, az önkormányzatok különféle szolgáltatásokkal, kedvezményekkel pótolják a készpénzfizetést. „Ha odaadnám a pénzét, a rokonai elszednék magától, elherdálnák, elinnák. Két hét múlva megint pénzért jönne.” Nem beszélve a temetési költségekről.
Az asszony megretten, érzi, hogy a feltevés nem teljesen alaptalan. A hatvanezer forint szorongással tölti el. Ha ennyi pénzzel beállít, a többiek rávetik magukat. Az sem kizárt, hogy ő is inna néhány pohárral, bár a faluban kocsma sincs. Leforrázva indul haza. „Minek magának az a pénz – mondják a falubeliek –, örüljön, hogy elintézték a nyugdíját.” A polgármester asszony érzi, hogy a falu támogatja.
A közhasznú munkások meg szépen rendben tartják a temetőt.
- Belföld [6]