Arif Junuszov

Nyomtatóbarát változat

Gorbacsov 1987 elején határozta el, hogy félresöpri az útjában álló örmény pártfőnököt, s kitartó hadjáratot indított ellene. A válasz nem sokáig váratott magára: ugyanezen év tavaszán az Örmény SZKP Központi Bizottságában párthatározat született Karabah és Örményország újraegyesítéséről, s hogy nyomatékot adjanak neki, hatalmas tömegdemonstrációk szervezéséhez kezdtek. Az elsőt 1988 februárjára időzítették, amely azonban az örmények jórészét úgy érte, mint „derült égből a villámcsapás”. Az ellenállás e különös formáját azonban a központ pillanatok alatt a saját javára fordította. Dokumentumok vannak arról, hogy a Moszkva jóváhagyásával zajló tüntetéssorozatot maga a helyi KGB irányította, sőt az akkori örmény KGB-főnök kezdeményezésére hozták létre magát a Karabah-bizottságot is.

Az örmény pártapparátus a köztársasági KGB közvetítésével 1988. november–december folyamán példátlan deportációs tervet dolgozott ki: közel kétszázezer azerbajdzsánit elüldöztek Örményországból, miközben 216 embert megöltek. Aktív szerepet játszott mindebben az örmény KGB jelenleg is funkcióban lévő elnöke, Arutjunyan. A Hegyi Karabah Autonóm Területen és környékén állomásozó örmény csapatoknak mintegy 30 százaléka jelen pillanatban is a KGB ellenőrzése alatt áll.

Az Alfa-hadművelet

A központi KGB-nek 1988–89 fordulójától Azerbajdzsánban is volt mire figyelnie: sürgősen szét kellett verni az egyre erősödő Azerbajdzsán Népfrontot. Az új komisszár, aki nagyhirtelenjében az egész vezetői garnitúrát lecserélte, a legkézenfekvőbb megoldást választotta: augusztus 27-én amnesztiával szabadon engedett mintegy háromszáz közbűntényest, hogy őket használják fel az örmény negyedek elleni pogrom végrehajtására. Igyekezni kellett – közeledtek a parlamenti választások, az azeri kommunista párt tekintélye rohamosan zuhant, míg a népfronté egyre nőtt. Moszkva nemcsak a demokraták előretörését nem akarta, Azerbajdzsánt sem akarta elveszteni, hisz a déli határ stratégiai fontosságú katonai támaszpont, taktikai atomfegyverrel, vegyiraktárral.

A bakui örmény pogrom előestéjén újabb deszant érkezett az azeri fővárosba: 30 magas beosztású KGB-tiszt a szovjet KGB első elnökhelyettesei vezényletével. Ezzel gyakorlatilag a központ ellenőrzése alá került az összes köztársasági hatalmi szerv, a központi bizottságtól az ügyészségig (jórészük mind a mai napig hatalmon van). Közeledett a végkifejlet.

1989 utolsó napján „határsértés” az iraki oldalon, a „tettesek”: muzulmán szélsőségesek. 1990. január 13-án indul a hadművelet második szakasza: pogrom a bakui örmény lakosok ellen. A népfront vezetői hiába kérnek intézkedést a köztársasági vezetőktől, azok legyintéssel válaszoltak. Legalább ötezer ember van kirendelve az akció végrehajtására, húszas-ötvenes csoportokba osztva, élén a felvezetővel, aki rendszerint a KGB-összekötő, s feltétlenül van köztük öt-tíz (többnyire emberöléssel vádolt) közbűntényes. A népfront azonnal ellentámadásba lendül: 46 örmény és húsz azeri áldozat van.

Ekkor következett a haditerv harmadik szakasza, Baku örménylakta központjának ostroma, melyet január 20-ra időzítettek: az ún. Alfa-hadművelet megkezdésére a köztársasági televízió energiablokkjában előidézett robbanás adott jelt. A mérleg: 131 halálos áldozat, 704 sebesült, magas kitüntetés és előléptetés a végrehajtóknak. Jazovot például ekkor ütötték marsallá. Moszkva és Baku tehát ismét kiegyezett: a központ a köztársaság fölé kerekedett, cserébe azonban úgy nyírta ki a hozzá hű azeri kormány ellenzékét, hogy közben az azeri identitást fenyegető örményeket is kiadósán megleckéztette.

Karabah nélkül vagy ellenzék nélkül?

Az augusztusi puccs után új helyzet állt elő. A karabahi és határ menti események arra intették az egyébként egységesnek távolról sem mondható azeri ellenzéket, hogy sürgősen létre kell hozni a Nemzeti Hadsereget, amit azonban Mutalibov nem győzött eleget halogatni. Végre 1991. október 9-én határozatot hozott az Azerbajdzsán Legfelsőbb Tanács, hogy a köztársaság területén állomásozó 4. szovjet hadosztályt „államosítani” kell, így hozzájuthatnak az alapkontingenshez. Mutalibov azonban, aki még mindig kardoskodott a Szovjetunióban való bennmaradás mellett, hadügyminiszterével együtt szabotálta a végrehajtást, létrehozták viszont az Elnöki Gárdát, a legmodernebb harcászati és védelmi eszközökkel ellátva. Az alakuló Nemzeti Hadsereg az ellenzék haderejének számított. Úgy akarták szétzilálni, hogy nyilvánvalóan értelmetlen hadműveleti akciókba vetették be. Ez év január 26-án Daslazánál szenvedett vereséget, holott a bevetésnek semmiféle harcászati jelentősége sem volt. Az akciót semmiféle előzetes felderítés nem előzte meg, az örmény fél viszont fölöttébb jól értesültnek bizonyult. Az azeri vezetők csapdába csalták a Nemzeti Hadsereget. A szándékosan előidézett vereség 123 áldozatot követelt. Így semmisült meg az azeri Nemzeti Hadsereg legütőképesebb zászlóalja.

Január 31-én a Nemzeti Hadsereg maradéka, az OMON és az önvédelmi erők Agdam térségében aktív ellentámadásba lendültek. Egy váratlan pillanatban azonban az egyesített hadosztályok főparancsnoka utasítást adott a teljes hadigépezet visszavonására, s a sors szeszélyére hagyta a gyalogosokat. Az örmények páncélosaik segítségével pillanatok alatt ellentámadást kezdeményeztek, s visszafoglaltak három falut az azeriektől, ami az elkövetkező napokban többször megismétlődött. A halálos áldozatok mellett a Nemzeti Hadsereg presztízse hallatlanul megcsappant: a katonák egyöntetű véleménye az, hogy az egyesített azeri erők főparancsnokai szándékosan hagyták védelem nélkül a gyalogságot az örmény fegyverek előtt, akiket viszont megfelelő csatornákon keresztül előre értesítettek a készülő támadásról. Karabah sorsa mindeközben már csöppet sem izgatta őket: még mindig jobb Karabah nélkül, mint ellenzékkel együtt élni egy országban.

A záróakkordra február 8-án került sor. A Nemzeti Hadsereg Susában állomásozó alakulataihoz parancs érkezett, hogy az összes csapatrészt ki kell vonni Susából és környékéről. Az utolsó egységek 9-én hagyták el a térséget, s mire leszállt az este, az örmények ellenállás nélkül bevehettek és felégethettek két falvat, a susai út teljesen őrizetlenül állt előttük.

Az azeri Nemzeti Hadsereg tisztjei Bakuba visszaérkezve értesültek róla, hogy alakulataikat fel akarják oszlatni. Az örmény–azeri fronton szenvedett súlyos vereségek, a több mint harminc karabahi település kiégése Bakuban egyre jobban kiélezte a helyzetet. Szaporodtak a kormányellenes tüntetések: a polgárháború bármelyik pillanatban kirobbanhatott. A népfront február közepére összehívta a Medzsliszt, melynek tanácskozásait tömegtüntetések kísérték az összes azeri nagyvárosban. A jelek szerint új szakasz kezdődött az ellenzék és a kormány immár harmadik éve húzódó párharcában.

Mutalibov elnök hatalmas felzúdulást keltő javaslattal állt elő: ismerjék el Hegyi Karabah bővített autonóm státusát. A Medzslisz hevesen tiltakozott: miért hagyták akkor ellenállás nélkül porig rombolni Karabahot? Mutalibovot lemondásra szólították fel, február 29-ig adtak neki haladékot.

Mutalibov, hogy mentse ami menthető, leváltotta a Nemzeti Hadsereg 1. zászlóaljának pusztulásáért felelős védelmi minisztert, a Nemzeti Tanács azonban egyértelműen kimondta: az ország gazdasági helyzetéért és a Karabahban elszenvedett katonai vereségért egyértelműen a miniszteri kabinet felelős. Javaslatcsomaguk azonban csak a kormány lemondatását tartalmazta, amit a miniszterek úgy értelmeztek, hogy Mutalibov és hívei ily módon akarnak megszabadulni a számukra nem megfelelő Haszan Huszeinovtól. Nem akart önként lemondani az ellenzék követelésére Mutalibov sem, a kezében lévő sajtó és tévé útján kíméletlen támadásokat indított az ellenzéki népfront vezérei ellen. A legfőbb s a tömegeket leginkább sokkoló rágalom: az ellenzék pogromot készít elő Bakuban február 29-re, aminek áldozatául az orosz ajkú lakosságot szemelték ki.

Mutalibov saját céljaira használta fel a szovjet hadsereg maradékát is: egyre gyakoribbá váltak a volt szovjet laktanyák és fegyverraktárak elleni ismeretlen eredetű támadások, amelyeket természetesen azon nyomban az ellenzék nyakába varrtak. A közös hadsereg közben egyre aktívabban kapcsolódott be az örmények oldalán a Karabah-konfliktusba: február 26-án például az ellenzék tudomást szerzett róla, hogy harckészültségbe helyezték a Baku alatt állomásozó „volt szovjet” légi deszantot és páncélos alakulatot.

Így jött el február 29., a Mutalibovnak benyújtott ultimátum napja. Ez a dátum azonban más esemény miatt marad emlékezetes az azerbajdzsániak számára: ezen a napon történt Hodzsali tragédiája. Az örmény ostrom nem volt váratlan, a megelőző napokban figyelmeztető hadműveleteket hajtottak végre Agdam térségében. Az ostrom napján azonban Karajev, a Nemzeti Tanács elnökhelyettese mégis megtiltotta a hadseregnek, hogy az ostromgyűrűbe fogott Hodzsali lakosai segítségére siessen. A város pillanatok alatt romhalmazzá vált. A menekülők elleni támadás áldozatainak számát ma sem tudni pontosan. A népfront adatai szerint legalább ezer, az örmény fél azonban mindössze kétszázat ismer el. Mindenesetre Agdamig mindössze néhány száz ember jutott el a csaknem hétezer lakosú településről. A többiek sorsa ismeretlen, annyit tudni csak, hogy néhány ezren fogságba estek. Mivel azonban az azerbajdzsániaknak nincs ennyi örmény foglya, sőt elegendő benzine sem (az utóbbi időben ugyanis az örmények igyekeznek benzinre cserélni a foglyaikat), az utóbbi napokban hírek érkeznek, hogy egyre több azeri foglyot egyszerűen kivégeznek, főként férfiakat. A Bakuba és más azeri nagyvárosokba szállított holttestek, illetve a fogolycserével kiszabadulók vallomásaiból ítélve, egyelőre felmérhetetlen nagyságrendű mészárlásról lehetett szó Hodzsali ostrománál. Mutalibov nem halogatta tovább a lemondást.

• Külföld