Xantus Judit

Nyomtatóbarát változat

Spanyolországban máig emlegetik azt a néhány évvel ezelőtti délutánt, amikor egy barcelonai nagyáruház szombati csúcsforgalmában követtek el merényletet az ETA terroristái. A módszer a szokásos volt: frissen lopott gépkocsiban, lezárt kuktafazekakban anyacsavarokat és kalapácsfejeket helyeztek el megfelelő mennyiségű, házilag készített robbanóanyag kíséretében, amit az adott pillanatban távirányítással a levegőbe röpítettek. Az eredmény rémisztő volt: húsz-egynéhány halálos áldozat.

Sartre, az előd?

A „hagyományos” baszk nacionalizmus a századfordulón született, bár a mozgalom alapítója, Sabino Arana 1903-ban, 38 éves korában meghalt anélkül, hogy végleges formába öntötte volna a „forradalmi út” doktrínáját. A szervezet a harmincas évekre autonómiapárti, liberális, reformista színezetet öltött, a köztársaság bukása és Franco hatalomra jutása után, a diktatúra elnyomása alatt viszont ezt az irányvonalat nem folytathatták tovább. A diktátor halála után annál inkább előtérbe került az eredeti, teljességgel spanyolellenes vonal: az akkoriban színre lépő, fiatal baszk nacionalisták első számú jelszava a függetlenség elérése volt. A radikális tendencia a hatvanas években Franciaországba menekült ETA-aktivisták között – Fanon, Sartre és Debray hatására – tovább erősödött, az ETA vezetői ettől kezdve Sartre-ot idézve hivatkozhattak arra, hogy „a meghódított a gyilkosság által válthatja meg önmagát”; „a Baszkföld francia és spanyol hódítás és kizsákmányolás alatt áll”; s fennen hangoztathatták, hogy „az ETA tulajdonképpen hálás lehet a francoizmusnak, mely világosan kimutatta a kolonializmus mibenlétét”. Mindennek jegyében aztán fel kellett számolni a „reformista illúziókat”, vagyis a problémák békés úton történő megoldását. A hatvanas évek nacionalista-marxista színezetű terroristaideológiája szerint azért is volt szükség erőszakra, hogy felkeltsék a diktatúra alatt apolitikussá vált tömegek érzékenységét, ezért volt szükség arra is, hogy a merényletek ne csak a fegyveres testületek tagjai, hanem általában a civil lakosság ellen irányuljanak: a tömegek csak így értik meg a baszk nép harcát. A hetvenes évek elején, a diktatúra utolsó éveiben a baszk lakosság nagy része szimpatizált a Franco-ellenes mozgalommal: a baszk nemzeti érzés egyértelműen az ETA melletti kiállással azonosult.

Az ETA-paradoxon

Az ETA Franco diktatúrája alatt a politikusok, katona- és rendőrtisztek meggyilkolására specializálta magát, a demokrácia 15 éve alatt éppenhogy kiszélesítette tevékenységi körét: legéppuskázta kiszemelt áldozatait, ripityára robbantotta gépkocsijukat, csendőrlaktanyákat rombolt időzített bombával, robbanó leveleket és csomagokat postázott az „elnyomó apparátus” tagjainak és az ETA-foglyokat őrző börtönökbe. A cél világos volt: gyengíteni a fiatal spanyol demokráciát, lehetővé tenni egy államcsíny végrehajtását. Hogy ezután mi következett volna, azt szerencsére nem tudjuk. Tény, hogy a terrorszervezet a diktátor halála előtt 12 embert gyilkolt meg, az első szabad választások éve, 1977 és 1980 közt viszont 239-et (1992-re ez a szám a hétszázat is meghaladta).

Közben, 1978 és 1980 közt elfogadták a spanyol alkotmányt és a Baszk Autonóm Tartomány alapszabályzatát, megtörténtek (és a Baszk Nacionalista Párt győzelmével végződtek) az első szabad helyközi választások, az ő vezetésükkel alakult meg az első baszk kormány. (Zárójelben megjegyzendő, hogy az államcsínyt illetően az ETA-nak majdnem igaza lett: az 1981. február 23-án, a fasiszta csendőrtiszt, Tejero vezetésével végrehajtott puccskísérlet résztvevői többek közt a baszk terrorizmus súlyos problémájára hivatkozva akarták a hatalmat átvenni.)

A nyolcvanas években ismét megváltozott az ETA ideológiája: terrorcselekményeikkel akarják arra kényszeríteni a spanyol központi kormányt, hogy üljön tárgyalóasztalhoz, s hogy változtassa meg az alkotmányt és a baszk autonómiára vonatkozó alapszabályzatot. Követelik a francia és a spanyol baszkföld egyesítését, a szomszédos Navarra tartomány annektálását, és Euskadi, vagyis a baszkföld önálló országként való kiválását. Cserébe tűzszünetet ígérnek, bár szándékaik szerint az ETA katonai ága tovább működne, hisz máskülönben ki védené a továbbiakban az új hazát. Az ETA az állítja: rájuk van szükség ahhoz, hogy az általuk gyakorolt erőszaknak vége legyen.

A „forradalmi adó”

Közben persze a spanyol rendőrség és csendőrség sem tétlen: egymást követik a letartóztatások, mostanában – a francia és egyes latin-amerikai országok belügyminisztériumainak együttműködésével – egyre sikeresebben. Egymás után buktak le a kommandók (a nyolcvanas években mintegy száz), míg végül az ETA vezetősége is rendőrkézre került: idén március 29-én egy dél-franciaországi kis falu hatalmas luxusvillájában, annak is egy sötét, lépcső alatti, tisztítószerek tárolására használt zugában bukott le a három főterrorista, alias Pakito, Txelis és Fittipaldi. Április közepén, Uruguayban börtönbe került 13 baszk terrorista; Spanyolországba való kiadatásuk folyamatban van, bár papírjaik szerint elvileg uruguayi állampolgárságúak. Április végén, Mexikóba való szökési kísérlete közben, a párizsi repülőtéren bukott le az ETA pénztárosa, alias Pelopintxo. Az ő feladata volt az ETA által a gazdagabb baszk üzletemberekre kirótt „forradalmi adó” könyvelése.

Az utóbbi években egyébként lényeges változások észlelhetők a baszk közvéleményben és az ETA aktivistái közt egyaránt. Az 535 ETA-fogoly és a száműzöttek legnagyobb része túlzásnak tartja a terrorszervezet jelenlegi ideológiáját és gyakorlatát, a foglyok és a száműzettek szeretnének valahogy visszakerülni hozzátartozóikhoz. Megindult valamiféle párbeszéd is, bár egyelőre nem a spanyol kormány és az ETA, hanem a Baszk Nacionalista Párt (PNV) és a HB (Herri Batasuna, az ETA legális politikai pártja) közt. Az 1978-ban alakult HB nem tagja sem a baszk, sem a spanyol parlamentnek, inkább szektához hasonlítható. Tagjai a bebörtönzött, internált, illetve szökésben lévő ETA-tagok rokonai és velük szimpatizáló egyének (a szimpatizánsok száma mintegy 180 000 embert, a baszk lakosság 17 százalékát jelenti). A HB hatalma meglehetősen nagy: van egy újságja, az Egin, rádiója, munkás- és diákszakszervezete, több saját kiadóvállalata, számtalan ingatlanja, a szimpatizáns papokat tömörítő szervezete, saját amnesztiabizottsága, „környezetvédő” szervezete, katonaságellenes és feminista bizottsága stb. Ők az ETA szószólói, bár szavaikat mindig le kell fordítani a köznyelvre, miszerint: előőrs = ETA; letartóztatás = emberrablás; kivégzés = gyilkosság; akció = merénylet; kutya = rendőr; fegyveres harc, a spanyol kormánnyal szembeni ellenállás = terrorizmus; baszk politikai harcosok = ETA-tagok; túszok = ETA-foglyok; forradalmi adó = a baszk üzletemberektől zsarolással, emberrablással szerzett pénzösszeg; stb. Tevékenységük a baszkföld hétköznapi életének minden apró területét átszövi: mindennap találkoznak saját kocsmájukban, gyűléseznek, tüntetnek, plakátokat ragasztanak, kirándulásokat szerveznek, megünnepelnek minden megünnepelhetőt (még talán a „sikeres” merényletek évfordulóit is).

A PNV és a HB közti kapcsolatfelvétel nyilvánvaló célja a baszk nacionalizmus ideológiájának békés, parlamenti keretek közé való átmentése. Ennek alapfeltétele azonban az ETA felbomlása: ezt kívánja egyébként – a baszk kormány által nemrégiben szervezett közvélemény-kutatás eredményei alapján – a Baszk Autonóm Tartomány lakosságának 80 százaléka.

A terrorcselekmények közben tovább folytatódnak: május 10-én, reggel 8 óra 10 perckor 10 katona és 3 civil szenvedett többé-kevésbé súlyos sérülést egy bombamerénylet következtében Madridban, egy óvoda, egy iskola és egy üzletközpont közvetlen közelében. A merénylet nem végződött halálesettel: a rendőrségi jelentés szerint a bombát kevés szakértelemmel helyezték el, és – nyilván idegességből – a kelleténél pár másodperccel előbb robbantották fel.

• Külföld