Nyomtatóbarát változat
Akik figyelemmel kísérték a szovjetunióbeli eseményeket, és érdeklődésükből valami jutott Közép-Ázsiának is, nem lepődhettek meg a kirgíziai események fordulatán. Ha azonban a történteket közelebbről is szemügyre vesszük, akkor kitűnik, hogy a drámai eseményeket nem annyira nemzeti, mint inkább szociális okok váltották ki, azaz a nemzeti-etnikai konfliktus mögött tényleges okként a közép-ázsiai népek közös nyomorúsága áll.
Még mielőtt a szociális feszültségek természetére és méreteire részletesen is kitérnénk, talán érdemes néhány rövid megjegyzést tennünk a konkrét konfliktus kevésbé nyilvánvaló, ám lehetséges további okaival kapcsolatban, Először is: ahol a kirgizek és üzbégek összecsapása kitört, nemcsak etnikai és az azt többé-kevésbé követő adminisztratív határ húzódik. Noha Közép-Ázsia őshonos népei egységesen mohamedánok, az iszlám befolyása mégsem azonos; ebből a szempontból a térség némi leegyszerűsítéssel két régióra bontható. Míg az üzbégek (de idesorolhatók a tádzsikok, a türkmének is) meglehetősen régi és intranzingens iszlámhívők, addig a kirgizek (és a kazahok) csak a XVIII. sz. során kerülnek az iszlám hatókörébe. Ráadásul a XX. századig megtartott nomád életmódjuk következtében iszlámosításuk soha nem éri el az üzbégek szintjét. Ez utóbbiak azonban – vallási elkötelezettségüknél fogva és a térség kulturális vezető szerepére igényt tartva – valamiféle pánközép-ázsiai tudatot is kifejlesztettek, annak minden ellentmondásával egyetemben. A másik, talán kevésbé lényeges, ám mégiscsak említést érdemlő mozzanat: a kirgiz–üzbég összecsapás vonala nemcsak az etnikai és adminisztratív határt jelzi, itt húzódik egy „antropológiai” határ is.
A közép-ázsiai népek közül ugyanis a kirgizek (és a kazahok) a mongoloid rasszhoz tartoznak, ami önmagában ugyan nem oka a konfliktusnak, ám szembenállás esetén „megkönnyíti” az ellenfél „felismerését”, s működésbe léptet olyan előítéleteket, amelyek minden bizonnyal békésebb időkben is léteznek, de többnyire megmaradnak a magánszférában.
Nézzük meg ezek után közelebbről azokat az okokat, amelyek feltehetően meghatározó szerepet játszottak e véres konfliktus kitörésében. A közép-ázsiai térség a Szovjetunió legelmaradottabb övezete. Kirgíziában a lakosság 37%-a, Üzbegisztánban csaknem 45%-a, míg Tádzsikisztánban közel 60%-a él a Szovjetunióban hivatalosan megállapított létminimum szintje (78 rubel) alatt. (Összehasonlításul ez az arány az Oroszországi Föderációban csak 6%.) A szegénységet tovább fokozza, hogy a Szovjetunión belül itt van a legtöbb munkanélküli. Mindez az igen magas születési arányszámmal függ össze. Míg a Szovjetunió lakossága 1979 és 1989 közt mintegy 9%-kal növekedett, addig a közép-ázsiai köztársaságokban ennek többszörösével: Tádzsikisztánban 34%-kal, Üzbegisztánban 29%-kal, Türkméniában 27%-kal, míg Kirgíziában 21%-kal. Ez alatt a tíz év alatt 7 millióval nőtt a munkaképes korú lakosság, ám ebből 5 millióan a közép-ázsiai köztársaságokban élnek. Az elmúlt évtizedben, miközben országszerte tovább emelkedett a városi lakosság aránya, Türkméniában, Kirgíziában és Tádzsikisztánban „negatív” urbanizáció folyt, azaz a városlakók aránya csökkent az összlakossághoz képest. Magas természetes népszaporodás jellemzi a régiót annak ellenére is, hogy rendkívül nagy a csecsemőhalandóság. Türkméniában például ezer élve születésre csaknem 50 gyerek egyéves kora előtti halálát jegyzik, ami megegyezik az össz-szovjet 1950-es adattal… Mindezekből is kitűnik, hogy az alacsony szintű egészségügyi ellátás, a javarészt képzetlen munkaerő feleslege, a társadalmi mobilitás alacsony szintje, a drámai lakáskörülmények, a mind nagyobb csoportokat fenyegető és elérő szegénység, az egyik-másik köztársaságot sújtó ökológiai katasztrófák olyan helyzetet teremtettek a térségben, hogy csak idő kérdése volt e feszültségek manifesztálódása.
Ráadásul a helyi párt- és állami vezetők körében olyan szervilis politikai magatartás honosodott meg, amelyre Moszkva inkább számíthatott érdekei képviseletében, mint a helyi lakosság. Ez a „komprádor” apparátus, miközben politikai retorikájában kombattáns hevülettel ítélte el a preszovjet fejlődés „maradványait”, gátlástalanul építette fel hatalmát e térség politikai kultúrájának paternalista hagyományaira támaszkodva. A rokoni kapcsolatok szerepe nemcsak a tehetség, a hozzáértés szempontjait tolta félre egy-egy egyéni karrier alakulásában, hanem gátolta/gátolja a politikai elvek mentén szerveződő párton belüli vagy azon kívül jelentkező csoportok fellépését is. A térség népeinek értelmisége nemcsak viszonylagos fiatalsága, a kritikai racionalitás képviseletében való járatlansága miatt nem tud kezdeményező szerepet játszani, hanem mert maga is foglya – még ha kevésbé is – a helyi hagyományoknak. Sajátos kettősség jellemezte a közelmúltig, az itt élő értelmiséget: egyfelől az iszlám és az iszlám előtti hagyományok normáinak meghatározó szerepe a magánlét szférájában, másfelől pedig a „kommunizmus retorikájának” követése a nyilvánosság előtt. Ezt az értelmiséget értelmiségi mivoltában eme utóbbi normáinak jegyében képezték ki, míg nemzeti identitást teremtő ismeretei a magánszorgalom és a „szájhagyomány” eredményeiként alakultak ki. Ennek a meglehetősen tudatos politikának egyetlen, bár igen jellemző példáját említjük itt meg: e népek írásbeliségének XX. századi történetét. A közép-ázsiai népek a század elején még arab írásjeleket használtak, ám a korai szovjet rendszer irányítói nemcsak ezt ítélték elavultnak, hanem a cirill írásmód is archaikusnak tűnt számukra. Ezért aztán a 20-as években a modernizáció jegyében bevezetik a latin írásképet, hogy a 30-as évek végére a birodalom homogenizáló szempontjai mégiscsak a cirill írást ítéljék a legmegfelelőbbnek ebben a térségben is…
Mindazonáltal abból a körülményből, hogy a „glasznoszty” öt éve alatt a közép-ázsiai köztársaságokban nem sikerült számottevő alternatív politikai erőt szervezni (többek között a helyi hatalom erőteljes tiltása következtében), nemcsak a nemzeti identitás hiányára vagy legalábbis alulfejlettségére lehet következtetni, hanem mindez valamelyest beláthatóvá teszi e térség politikai jövőjét is. Ez a jövő nem valami fényes, sőt komoly veszélyeket hordoz. Az elemi erővel kitörő elkeseredés és tiltakozás a kétségbeesés és reményvesztettség olyan szintjén tör fel, amikor aligha dialógusképes, destruktív szándékai mindennél erősebbek. Ezért azonban aligha tehetők felelőssé egyoldalúan ezek az elkeseredett emberek, legyenek akár kirgizek, akár üzbégek.
Friss hozzászólások
6 év 17 hét
8 év 43 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 50 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét