Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Mert a helsinki folyamat az elmúlt másfél évtized alatt – roppant nélkülözhetetlensége ellenére is – a kétértelmű helyzetek és a félmegoldások tömegét halmozta fel. Az indulás évében, 1975-ben még sokan azt remélték, hogy átfogó biztonsági és bizalomerősítő szerepet fog betölteni, és a diplomáciai érintkezések ebben a szellemben zajlottak a nyolcvanas évek elejéig. Ekkor azonban – a nevezetes madridi „fordulón” – mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a helsinki szellem anélkül intézményesült, hogy igazi biztonságot és valódi bizalmat tudott volna teremteni. Ezt a kiábrándító tanulságot támasztotta alá a Brezsnyev-doktrína, mely az afganisztáni bevonulással végképp egyértelművé tette javíthatatlanságát, de ezt igazolta a román magatartás is, mely az 1985-ös, Budapesten megrendezett kulturális fórumtól kezdődően következetesen megbénította a helsinki találkozók munkáját. S a viták körét a valódi komolysággal csak ritkán tárgyalt emberjogi-kisebbségi kérdésekre korlátozta.

„Beszélőviszonyban”

És mégis, az olykor leginkább a süketek disputájára hasonlító találkozók közepette újra és újra beigazolódott az is, hogy a „beszélőviszonyra” – mint diplomáciai módszerre – okvetlenül szükség van. A hidegháború ugyan ideiglenesen felfüggesztette a „beszélőviszonyt”, és megkérdőjelezte hitelét, s a helsinki folyamatnak igen nagy szerepe van abban, hogy újra életet tudott lehelni belé. És ez csak a folyamatról most összeálló kép nyomán értékelhető igazán. Ezek a találkozók adtak lehetőséget arra, hogy fény derüljön a keleti tömb szándékainak két lényegi vonására: a katonai fenyegetésre és az emberi jogok elutasítására. És ezek a találkozók tették lehetővé azt is, hogy – nem kevés nyugati segítséggel – némely kelet-európai ország sikeresen tarthassa távol magát a fenyegető katonai tervektől. Ennek köszönhetően tehetett szert továbbá arra a kiváltságra is, hogy a maga háza táján mégiscsak komoly érvényt szerezzen az emberi jogoknak.

A helsinki folyamat ekként a szovjet típusú világrendszer felszámolásának legfontosabb nemzetközi intézménye lett. Messzemenően visszaigazolja ezt a mostani párizsi csúcs is, mely lényegében – négy dokumentumot tartalmazó – két nagyobb megállapodással szándékozik az európai átmenetek korszakát lezárni és az eredményeket megszilárdítani. Az egyik a hagyományos fegyverzetek csökkentését tartalmazó csomagterv, melyet kiegészít majd egy, a korábbi ellenséges szembenállást megszüntető közös nyilatkozat. E megállapodás révén végre összekapcsolódnak a bécsi huszonkettek (a NATO és a Varsói Paktum államai) között zajló leszerelési konferencia és a harmincnégy államot egyesítő helsinki folyamat eredményei.

A másik megállapodás a stockholmi konferencián kidolgozott helsinki mechanizmus kölcsönösségi továbbfejlesztése kíván lenni, melyet szintén egy nyilatkozat egészít ki, s ez az eredeti, 1975-ös záródokumentum tíz alapelvének érvényét és újabb – remélhetőleg bővített – értelmezését fogja tartalmazni.

Új filozófia – „töredék Európa”?

A Helsinkiben elindított folyamat filozófiája a bizalmat és az együttműködést igyekezett szembehelyezni az ellenségeskedés látványos – hetvenes, nyolcvanas évekbeli – újjáéledésével. Ezért is lehetett e gondolat szülőföldje az a Finnország, amelyik kellő távolságot tudott tartani mindkét hatalmi tömörüléstől, tömbtől, s amelyik hosszú időn keresztül élő példája lehetett a biztos határok garantálta kívülállásnak. Mára azonban a határok nélküli Európa eszményképe teremtett új filozófiát, s a Párizsban találkozó állam- és kormányfők ennek érvényét kénytelenek tudomásul venni és beépíteni saját, a nemzeti szempontokat átértékelő világlátásukba éppúgy, mint a nyitott társadalmak garantálta egyéni szabadságról vallott nézeteikbe.

Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy az egyedi megoldások konfliktusai ne zavarhatnák meg, ne befolyásolnák az új elgondolásokat. A kelet-európai nacionalizmusok például szemmel láthatóan máris a kibúvókat keresik azon megállapodások érvénye alól, melyeken még meg sem száradt a tinta. Aligha lesz elkerülhető, hogy Európa „nagyobbik”, nyugati felét továbbra is egyfajta határ válassza el attól a „töredék Európától”, amelyik képtelen lesz a jogok és kötelességek szövevényében észszerűen cselekedni. De a korábbi Kelet-Európa egy része – Csehszlovákia, Magyarország és bizonyos fokig Lengyelország – már remélhetőleg nem ehhez a „töredék Európához” fog tartozni.

Szilárd határ, szabad kéz

A párizsi csúcs csak elindította az úgynevezett európai értékek átgondoltabb és nyíltabb védelmét, mely – az immáron Magyarországot is magába foglaló – Nyugat pozícióit is megerősítette, ugyanakkor szükségképpen szabad kezet adott a rendszerváltást otthon megoldani képtelen keleti reformereknek, mindenekelőtt Gorbacsovnak.

De nem kerülhetjük meg, hogy némi kétséggel és rezignációval szóvá ne tegyük: a párizsi csúccsal immáron beteljesülni látszik a máltai gondolat, azaz megpecsételődött volna a sorsa azoknak a népeknek, amelyek jövőjüket még jó ideig a „töredék Európa” részeiként, a szovjet rendszerhez kell igazítsák. E szempontból kétségbeejtően sokatmondó az a magabiztos hang, amellyel a párizsi harmincnégyek üdvözölték a megfigyelői státust igénylő Albániát, miközben minden további nélkül elutasították a balti államok hasonló igényeit. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy épp a Párizs előtti napok hoztak döntő változást a moszkvai erőviszonyokban is, aminek következtében a Kreml első embere minden eddiginél nagyobb hatalmat kapott.

Európa tehát, a deklarált szándékokkal ellentétben, egyelőre aligha fog lényegesen „kitágulni”. Ám az a politikai kontinens, amelyhez Párizs révén néhány állam talán ismét csatlakozhat, lényegesen különbözni fog a tegnap Európájától. A függetlenség – így a magyar függetlenség is – lényegét itt remélhetőleg nem az államhatár értelmezése fogja jelenteni; s a szuverenitás érvényesítésére pedig remélhetőleg, nem egy – Keletet és Nyugatot egyaránt kizáró – harmadik út fog lehetőséget nyújtani. Mert azok a „szilárd” határok, melyekkel egyes államok oly eltökélten védték – és alkalmasint védik még ma is – saját antidemokratizmusukat, az az elfogultság, mely különös népnemzeti egyetemességet kíván ráerőltetni mindenkire, nos, mindez nem egyéb, mint annak a rémálomnak a folytatása, amelyből most – Párizs után – igencsak ajánlatos lesz végre felébredni.

• Külföld