Skip to main content

Határkorszak, korszakhatár…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Helsinki, Párizs…


Mert a helsinki folyamat az elmúlt másfél évtized alatt – roppant nélkülözhetetlensége ellenére is – a kétértelmű helyzetek és a félmegoldások tömegét halmozta fel. Az indulás évében, 1975-ben még sokan azt remélték, hogy átfogó biztonsági és bizalomerősítő szerepet fog betölteni, és a diplomáciai érintkezések ebben a szellemben zajlottak a nyolcvanas évek elejéig. Ekkor azonban – a nevezetes madridi „fordulón” – mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a helsinki szellem anélkül intézményesült, hogy igazi biztonságot és valódi bizalmat tudott volna teremteni. Ezt a kiábrándító tanulságot támasztotta alá a Brezsnyev-doktrína, mely az afganisztáni bevonulással végképp egyértelművé tette javíthatatlanságát, de ezt igazolta a román magatartás is, mely az 1985-ös, Budapesten megrendezett kulturális fórumtól kezdődően következetesen megbénította a helsinki találkozók munkáját. S a viták körét a valódi komolysággal csak ritkán tárgyalt emberjogi-kisebbségi kérdésekre korlátozta.

„Beszélőviszonyban”

És mégis, az olykor leginkább a süketek disputájára hasonlító találkozók közepette újra és újra beigazolódott az is, hogy a „beszélőviszonyra” – mint diplomáciai módszerre – okvetlenül szükség van. A hidegháború ugyan ideiglenesen felfüggesztette a „beszélőviszonyt”, és megkérdőjelezte hitelét, s a helsinki folyamatnak igen nagy szerepe van abban, hogy újra életet tudott lehelni belé. És ez csak a folyamatról most összeálló kép nyomán értékelhető igazán. Ezek a találkozók adtak lehetőséget arra, hogy fény derüljön a keleti tömb szándékainak két lényegi vonására: a katonai fenyegetésre és az emberi jogok elutasítására. És ezek a találkozók tették lehetővé azt is, hogy – nem kevés nyugati segítséggel – némely kelet-európai ország sikeresen tarthassa távol magát a fenyegető katonai tervektől. Ennek köszönhetően tehetett szert továbbá arra a kiváltságra is, hogy a maga háza táján mégiscsak komoly érvényt szerezzen az emberi jogoknak.

A helsinki folyamat ekként a szovjet típusú világrendszer felszámolásának legfontosabb nemzetközi intézménye lett. Messzemenően visszaigazolja ezt a mostani párizsi csúcs is, mely lényegében – négy dokumentumot tartalmazó – két nagyobb megállapodással szándékozik az európai átmenetek korszakát lezárni és az eredményeket megszilárdítani. Az egyik a hagyományos fegyverzetek csökkentését tartalmazó csomagterv, melyet kiegészít majd egy, a korábbi ellenséges szembenállást megszüntető közös nyilatkozat. E megállapodás révén végre összekapcsolódnak a bécsi huszonkettek (a NATO és a Varsói Paktum államai) között zajló leszerelési konferencia és a harmincnégy államot egyesítő helsinki folyamat eredményei.

A másik megállapodás a stockholmi konferencián kidolgozott helsinki mechanizmus kölcsönösségi továbbfejlesztése kíván lenni, melyet szintén egy nyilatkozat egészít ki, s ez az eredeti, 1975-ös záródokumentum tíz alapelvének érvényét és újabb – remélhetőleg bővített – értelmezését fogja tartalmazni.

Új filozófia – „töredék Európa”?

A Helsinkiben elindított folyamat filozófiája a bizalmat és az együttműködést igyekezett szembehelyezni az ellenségeskedés látványos – hetvenes, nyolcvanas évekbeli – újjáéledésével. Ezért is lehetett e gondolat szülőföldje az a Finnország, amelyik kellő távolságot tudott tartani mindkét hatalmi tömörüléstől, tömbtől, s amelyik hosszú időn keresztül élő példája lehetett a biztos határok garantálta kívülállásnak. Mára azonban a határok nélküli Európa eszményképe teremtett új filozófiát, s a Párizsban találkozó állam- és kormányfők ennek érvényét kénytelenek tudomásul venni és beépíteni saját, a nemzeti szempontokat átértékelő világlátásukba éppúgy, mint a nyitott társadalmak garantálta egyéni szabadságról vallott nézeteikbe.

Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy az egyedi megoldások konfliktusai ne zavarhatnák meg, ne befolyásolnák az új elgondolásokat. A kelet-európai nacionalizmusok például szemmel láthatóan máris a kibúvókat keresik azon megállapodások érvénye alól, melyeken még meg sem száradt a tinta. Aligha lesz elkerülhető, hogy Európa „nagyobbik”, nyugati felét továbbra is egyfajta határ válassza el attól a „töredék Európától”, amelyik képtelen lesz a jogok és kötelességek szövevényében észszerűen cselekedni. De a korábbi Kelet-Európa egy része – Csehszlovákia, Magyarország és bizonyos fokig Lengyelország – már remélhetőleg nem ehhez a „töredék Európához” fog tartozni.

Szilárd határ, szabad kéz

A párizsi csúcs csak elindította az úgynevezett európai értékek átgondoltabb és nyíltabb védelmét, mely – az immáron Magyarországot is magába foglaló – Nyugat pozícióit is megerősítette, ugyanakkor szükségképpen szabad kezet adott a rendszerváltást otthon megoldani képtelen keleti reformereknek, mindenekelőtt Gorbacsovnak.

De nem kerülhetjük meg, hogy némi kétséggel és rezignációval szóvá ne tegyük: a párizsi csúccsal immáron beteljesülni látszik a máltai gondolat, azaz megpecsételődött volna a sorsa azoknak a népeknek, amelyek jövőjüket még jó ideig a „töredék Európa” részeiként, a szovjet rendszerhez kell igazítsák. E szempontból kétségbeejtően sokatmondó az a magabiztos hang, amellyel a párizsi harmincnégyek üdvözölték a megfigyelői státust igénylő Albániát, miközben minden további nélkül elutasították a balti államok hasonló igényeit. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy épp a Párizs előtti napok hoztak döntő változást a moszkvai erőviszonyokban is, aminek következtében a Kreml első embere minden eddiginél nagyobb hatalmat kapott.

Európa tehát, a deklarált szándékokkal ellentétben, egyelőre aligha fog lényegesen „kitágulni”. Ám az a politikai kontinens, amelyhez Párizs révén néhány állam talán ismét csatlakozhat, lényegesen különbözni fog a tegnap Európájától. A függetlenség – így a magyar függetlenség is – lényegét itt remélhetőleg nem az államhatár értelmezése fogja jelenteni; s a szuverenitás érvényesítésére pedig remélhetőleg, nem egy – Keletet és Nyugatot egyaránt kizáró – harmadik út fog lehetőséget nyújtani. Mert azok a „szilárd” határok, melyekkel egyes államok oly eltökélten védték – és alkalmasint védik még ma is – saját antidemokratizmusukat, az az elfogultság, mely különös népnemzeti egyetemességet kíván ráerőltetni mindenkire, nos, mindez nem egyéb, mint annak a rémálomnak a folytatása, amelyből most – Párizs után – igencsak ajánlatos lesz végre felébredni.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon