Skip to main content

Két nap, amely megrengette a világkiállítást

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A lapok, a rádió és a televízió már majdnem mindent elmondtak Demszky Gábor főpolgármesteri minőségében tett első külföldi útjáról. Eredményként könyvelték el (teljes joggal), hogy Ausztria egyik legnagyobb gazdasági hatalma, a Bécsi Kereskedelmi Kamara együttműködést ajánlott neki a főváros vállalkozásfejlesztési központjának beindításához; hogy Erhard Busek tudományügyi miniszter ösztöndíjakat biztosít számára önkormányzati szakemberek továbbképzéséhez. Annak a fontosságát sem kérdőjelezi meg senki, hogy Bécs, Prága és Budapest polgármesterei közös felhívást bocsátottak ki, amiben „a világ minden városát, régióját, országát és nemzetközi szervezetét” arra kérik, hogy „tegyenek előkészületeket a bevándorlók érdekében, és kérjenek kormányaiktól konkrét segítséget ehhez”. Az egykori Szeta-alapító tagtól már-már szimbolikusnak tekintették, hogy a bécsi Caritast is meglátogatta, ahonnan azonnal egy kamionnyi meleg ruhát, gyógyszert, élelmiszert szállítottak a budapesti rászorultak megsegítésére, s egy héten belül tényfeltáró csoportot küldenek a további, immár nem csupán szimbolikus segítségnyújtás megszervezéséhez. A látogatás legfontosabb momentuma azonban az volt, amit az egyik legismertebb osztrák politikus így fogalmazott meg este a magyar nagykövet által adott fogadáson: „Fájdalmas és elgondolkodtató dolgokat hallottam Demszky úrtól az Expo perspektíváit illetően, mégis rendkívül hálás vagyok neki azért a nyíltságért, amivel az álláspontját képviselte.”

Ha nem lesz Expo

Demszky a világkiállítási tervvel kapcsolatban azt hangoztatta, hogy az utóbbi időben mind több elgondolkodtató információ látott napvilágot: az Állami Számvevőszék jelentése, a parlament költségvetési bizottságának állásfoglalása vagy épp a pénzügyminiszternek az a kijelentése, hogy „csak a testén keresztül” lehet megrendezni a világkiállítást. Figyelembe kell venni, hogy a budapesti önkormányzat közgyűlésében olyan pártok képviselői vannak többségben, melyek ellenzik a terv megvalósítását. „Én személy szerint annak lennék a híve, hogy a világkiállítást egy évvel halasszuk el” – mondta Demszky. „1996-ban lehetne bécsi központtal egy kisebb, közép-európai tematikájú rendezvény, amihez Budapest és talán Pozsony is kapcsolódhatna kulturális, tudományos és, egyéb programokkal.”

Bécsben néhány hete már komolyan fontolgatják, hogy mit is tegyenek akkor, ha a magyarok kiszállnak. Eddig három ötlet vetődött fel komolyan. Legkevesebben azt támogatják, hogy Bécs önmagában rendezzen Expót. Többen gondolják úgy, hogy inkább egy évvel később legyen egy millenniumi kiállítás „Bécs ezer évének hatása az európai kultúrára” címmel. A harmadik terv szerint egy kisebb, „közép-európai ünnep” megrendezése lehetne a megoldás, több város bevonásával. „Szerintem a millennium minden nemzet saját »belső ügye«, amiért nemigen fognak külföldről milliók útra kelni” – mondta Demszky, aki szerint ha lesz 1996-os rendezvény, akkor annak Budapesten a környezetvédelem legyen a fő témája. Ígéretet tett arra, hogy a főváros december közepéig dönt a világkiállítás ügyében.

Post scriptum Demszky barátainak

Olyan udvarias volt, hogy a nemzetközi sajtóértekezleten a Magyar Televízió riporterének a kérdésére magától értetődően válaszolt angolul, nehogy vendégei, az osztrák újságírók egy pillanatra is kirekesztve érezzék magukat a társalgásból.

Két bankszakemberrel folytatott tárgyalás közti szünetben pihenésképpen átvette egy régi bécsi ismerősétől az utolsó, a változások miatt már fölöslegessé vált stencilfesték-szállítmányt.

Osztrák újságírók kérdésére, hogy miként vélekedik a bécsi polgármester-kollégájáról, így válaszolt: „hogy milyen kitűnő politikus, azt az is mutatja, hogy már a választási kampány idején is mellém állt”.

A tiszteletére adott fogadás harmadik órájában maradt csupán annyi ideje, hogy a siralmasan feldúlt büféasztalról végre elvegyen egy maradék banánt. Egyébként külön repülőgépet küldtek érte, és a Plaza Hotelben lakott, ahol a szállodaigazgató nem lenne többé meglepve, ha Demszky után Pierre Trudeau is sötét mályvaszínű zakót öltene óarany selyemmellénye és ökörvérszín nyakkendője fölé.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon