Fényi Tibor, solt, –szeg [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Vasárnap este – kedd reggel

Vasárnap este, a hétfőn kezdődő rendőrakció hírétől nyugtalanul, hazajöttem Budapestre.

A Keletiben a legtöbben már aludtak a régi indulási csarnok folyosóin. Hosszú, tömör sorban, a falak mentén. Egy kamasz fiú álmosan felült. Marosvásárhelyi, meglépett otthonról. Alkalmi munkáért ácsingózott egy tapasztaltabb földivel naphosszat a Moszkva téren, s adódott is valami: szüretelni hívták őket valahová Nógrádba keddtől. Állítólag. Egy hete laknak a pályaudvaron. Vannak itt ugyan rokonok, munkásszállón, albérletben, de ott csak egy-egy éjszakára kaptak menedéket. Idegeneket fogadni tilos. A legtöbben nem tudnak magyarul. Valami nagyon rosszat hagytak maguk mögött, ha a pályaudvar kövére terített kartondoboz is jobb annál.

Az alvók körül lerobbant prostituáltak keringenek. Egy-egy potya sörre várva.

Meg mindenféle mások, nyilván táskákra is vadásznak páran. Egyébként társaséletet élnek a rögtönzött menekülttáborban, az éjjel-nappal nyitva tartó kolbászos- és sörmérő bódék tövében. A legkülső körben komor férfiak. Mázsányiak, aranyláncokkal. Ők – mint mondják – legéppuskáznák vagy koncentrációs táborba küldenék ezt az egész söpredéket. Alvilágban járatlan lévén nem tudom, kik ezek a fura férfiak, de ott vannak, az biztos. A helyzet valóban fenntarthatatlan, akárhonnan is nézzük. A késői vonathoz érkező bőrkabátos, elegáns, fekete bőrű úr alig tud jegyet venni a nemzetközi pénztárnál, át kell törnie az aranyláncos kolosszusokon, aztán alvókon lépked át, s a vonatig még ott vannak a kurvák.

A fal mellett ébren virrasztók megriadnak a razzia hírére. Hová menjenek? Éjjel egy óra. Tudom, hogy munkatársaim reggel a helyszíneken lesznek. Háromnegyed hétkor telefonál Kőszeg: székelyudvarhelyi magyar cigányoknak keres szállást. A SZETA, Morvay Bea kerít nekik. Másnap délután el akarok jutni a belügyminiszter sajtótájékoztatójára, mert aggódom az ismeretlen borzalmak elől futó színes és fehér menekültekért. Egy képviselőtársam magával a miniszterrel beszélt, tőle tudunk a sajtótájékoztatóról. Telefon a Belügyminisztérium sajtóosztályára. Egy férfi veszi fel, mondom a nevemet, Beszélő. „Tessék várni.” Hallom, hogy mindent elmond valakinek. Egy nő veszi át. Elmondatja velem még egyszer. „Nem értem, mindenki ezért telefonál. Nem lesz semmiféle sajtótájékoztató.” Mondom, rendben van, ha holnap a sajtóból más derül ki, kénytelenek vagyunk nyilvánosságra hozni, hogy a belügyminiszter titkos sajtótájékoztatót tartott. Azt mondja a hölgy riadtan, hogy Szabó Eszter, a sajtószóvivő nincs itt, biztos abból származik a kavarodás. De visszahívnak. Nem hívtak vissza, mondanom sem kell. Aztán jön a tévéhíradó, jönnek a reggeli lapok. Híradások a „sajtóbeszélgetésről”.

Íme, ígéretemhez híven, nyilvánosságra hozom a belügyminiszter titkos tájékoztatóját. Az ember az ígéreteit tartsa be. A Belügyminisztériumnak tett ígéreteit is.

Múlt heti cikkemben szóvá tettem, hogy a kormánynak világosan meg kéne nyilvánulnia menekültügyben. Nem egészen így képzeltem, ahogy történik. Ám a belügyminiszter nem kíváncsi a kérdéseimre. Csakhogy nem tudom azt gondolni, hogy az ő baja. Féltem a menekülteket, ahogyan féltettük őket az előző Horváth miniszter idején. Jó okunk volt rá.

solt

Szemtől szemben a miniszterrel

Hétfőn negyed négykor elballagtam a Belügyminisztérium sajtótájékoztatójára, amelyről a miniszter titkárnője tudott, a sajtóosztály illetékese azonban nem.

Az előcsarnokban Fényi Tibor, a bécsi Die Presse budapesti tudósítója huzakodott a kapuőrrel. A sajtóosztály továbbra sem tudott az eseményről. Közben megérkezett egy kolléga, egy darabka papírt mutatott a kapuőrnek, zavartan biccentve felénk beosont az épületbe.

A kapun ekkor váratlanul maga a miniszter lépett be. Mint a Varázsfuvolában Papageno és Monostratos, mindketten hátrahőköltünk. Lesz sajtótájékoztató, vagy nem lesz – kérdeztem, mint afféle piaci légy. Megáll az eszem – tört ki a miniszter. – Honnan veszik már megint? A tévé jön hozzám, a híradót fogom tájékoztatni, ennyi az egész.

Másnap reggel még az alábbiakat tudtuk meg. A belügyminiszter „szűk körű sajtóbeszélgetésére” a Pesti Hírlap, a Rádió, az MTI, az Esti Hírlap és a Magyar Hírlap egy-egy munkatársát a BM-sajtóosztály vezetője hívta meg, általában a régebbi, személyes kapcsolatok alapján. A tájékoztatóról nem tudott a Magyar Hírlap illetékes rovatvezetője, a Népszabadság főszerkesztője sem. (Az utóbbi tudósítóját a miniszter korábban, külön fogadta.) A rendőri akción való részvételre az Esti Hírlap kapott lehetőséget.

A sajtószabadság csak része a tájékoztatás és tájékozódás szabadságának, annak a jognak, hogy az állampolgár megtudhatja, mi történik a sorsát intéző hivatalokban. A sajtószabadság tartozéka továbbá a lapok esélyegyenlősége is. Amit öt orgánum megtudhat, abból a többit sem illik kirekeszteni. Ezeknek a jog- és illemszabályoknak az elsajátítása nélkül nemigen megy a belépés az európai házba.

Aki pedig még nyugatibb akar lenni, annak érdemes beülnie egy amerikai elemi iskola első osztályába. Ott azt tanítják George Washington sosem hazudott.

–szeg


Fel nem tett kérdések

Nem jutván be a sajtóbeszélgetésre, a Beszélő hasábjain teszem fel kérdéseimet a belügyminiszternek.

– A miniszter úr szerint olyan személyeket internáltak Kistarcsára, akik vagy bűnözők, vagy „közelében vannak a bűnnek”. Bírósági ítélet nélkül honnan lehet tudni, hogy ki bűnöző és ki nem? Aki nem követett el bűnt, csupán „közelében van”, az ellen milyen jogszabály alapján lehet fellépni?

– Akiknek csupán annyi volt a vétkük, hogy a papírjaik rendezetlenek voltak, tájékoztatták-e arról, hogy rendkívüli méltánylást érdemlő esetben akár három hónappal az érkezés után is megindítható a menekültté nyilvánítási eljárás?

– Milyen jogvédelmi lehetőséget biztosítottak a begyűjtötteknek? A kiutasítottaknak volt-e fellebbezési joguk, s ha igen, ki bírálta el a kérelmüket?

– Adtak-e vissza bárkit papírjai rendezetlensége miatt olyan országba, ahol büntetés vár rá? Toloncoltak-e vissza szovjet állampolgárokat, esetleg szökött katonákat?

– Nem tartja-e a miniszter úr az európai jogrendtől idegennek azt, hogy amennyiben valószínűsíthetően bűnözőket fogott el a rendőrsége, akkor nem állítják őket az elkövetés helyén bíróság elé, csupán kitoloncolják az országból? Nem marad-e így meg annak a veszélye, hogy rövid időn belül visszatérnek? Nem fogják-e azt gondolni, hogy Magyarországon a bűnözőknek legfeljebb kitoloncolással kell számolniuk, s így még többen jönnek majd ilyen céllal?

– Utolsó kérdésem pedig az egykor jónevű veszprémi ügyvédnek szólt volna: hajdan, praktizálása idején szemet hunyt volna-e, ha „állítva, de nem bizonyítva” a „bűnözés közelében lévőket” bűnözőknek nyilvánítják és megbüntetik? Eltűrte volna ezt, ügyvéd úr?

Fényi Tibor

• Belföld