Az új ember kovácsa

Kádercsere a Kultuszminisztériumban

A stílus maga az ember

A Művelődési Minisztérium közművelődési főosztályvezetőjét, aki korábban az MSZMP KB-nak is munkatársa volt, elbocsátották állásából. „A rendszerváltás miatt ez akár természetes folyamatnak is felfogható” – nyilatkozta Fodor Péter, az érdekelt. Ám ahhoz ragaszkodott, hogy ha már szóban megmondják neki, hogy kommunista múltja miatt rúgják ki, akkor a döntést vállalják fel a minisztérium vezetői, és adják írásba, hogy nem szakmai, hanem politikai okok miatt kell elhagynia munkahelyét. Azonban ezt is csupán azután kérte, amikor megtudta, hogy a miniszter, a kabinetfőnök és a helyettes államtitkár anélkül mutatta be utódját osztálya munkatársainak, hogy őt előbb leváltották volna. Ám a történetben nem ez a legkínosabb stílustalanság. Sokkal kényelmetlenebb a kinevezők számára az a tény, hogy a kommunistátlanításhoz „új és tiszta” embert csupán az egykori MSZMP KB Politikai Főiskolájának apparátusában találtak…

Az utód Kovács Sándor. Vidéki fiú ő is, akár az államtitkár, még ott kezdi felépíteni a maga KISZ-, majd pártkarrierjét. Ennek köszönhetően, egy rövid időtől eltekintve, nem népművelőként dolgozik, noha komoly alapvetése lenne ehhez: elvégzett egy hároméves tanítóképző főiskolai szakot. Ám ő a közvetlenebb politizáláshoz jobban vonzódott, amit ki is élhetett a Vitányi-féle Népművelési Intézetben, ahol 1979-ben információs és dokumentációs osztályvezetővé nevezik ki.

Furcsa hely volt a Népművelési Intézet akkoriban, amikor az épp csak éledő demokratikus ellenzék jelentős része szociológusként működött. Közvetlenül az első aláírásokat követő időszak volt ez, amikor a BM még állásvesztéssel torolta meg a nyilvános kiállásokat. Az állásukat vesztett szociológusok jó része már csupán feketén kérdezőbiztoskodhatott még önálló kutatási kerettel rendelkező társuknak, s a BM komolyan érdeklődött utánuk. E helyzetben találták Kovácsot alkalmasnak arra, hogy egy renitenskedő intézetben ellenőrizze, felügyelje a dokumentációs osztályt, aminek a nyomda is részét képezte. Kovács meghálálta elvtársai belé vetett bizalmát: gyanús anyag ekkoriban nem jutott ki a nyomda falai közül. Ám e kicsinyes cenzorkodás kinek elégíti ki az étvágyát éveken át?!

Kedves olvasó, képzeld magad, mondjuk, ’83-ba: unod már, hogy osztályvezető vagy. Nemrég halt meg az igazgatóhelyettes. Ám hiába vagy régóta pártvezetőségi tag, hiába jársz be mind gyakrabban a kerületi pártbizottságra, hogy kifejezd, nem értesz egyet azzal, ami munkahelyeden történik, az igazgató nem a te neved dobja be az intézeti állóvízbe. Szóval, most gondolj bele, hogy te mit csinálnál ilyen helyzetben, s ezt vesd össze ezzel a másikkal, amit majd itt olvashatsz, s eldöntheted, hogy akárkivel állsz-e szemben?!

Mit szólnál hozzá, ha egyik nap egy kissé cikis szöveg jutna a kezedbe, mondjuk Háy Ágitól? Tudnád róla, hogy Krassó Györgyhöz gyengéd szálak fűzik, de még ő maga nem leprásodott le teljesen a hatalom szemében, amit az is bizonyít, hogy lám, a Népművelési Intézet számára gyűjtheti a budapesti falfirkákat. S most itt a kézirat, amit negyven példányban „kutatási anyag, kizárólag belső használatra” felirattal le akar stencileztetni. Bár te vagy a nyomdáért felelős, de az impresszumban az áll, hogy felelős kiadó az intézet igazgatója. Kiadnád? Nem? Elszaladnál a kézirattal a kerületi rendőrségre – vagy legyünk mértéktartóak: csupán a pártbizottságra? Így csak a pancserek tesznek! Ennél sokkal jobb, ha a gép mellett állva hagyod, hogy lestencilezzék azt a negyven példányt, majd a még festéktől ragadó lapokat berakod a páncélszekrényedbe, a kulcsot meg jól zsebre vágod. Iszol egy teát, és ezután felmész az igazgatódhoz. Csupán arról beszélsz vele, hogy te ezeket a szamizdatokat nem adod ki a kezedből. Hogy ezzel tulajdonképpen őt véded. Csak mellékesen megemlíted, hogy azzal se nagyon értesz egyet, hogy ő csupa ilyen alakot futtat az intézetben, hogy akit meg igazgatóhelyettesnek akar?!…

Ám van az úgy néha, hogy az igazgatónak túl magas helyen vannak összeköttetései, s nem enged e zsarolásnak. Mi ilyenkor a teendő? Megismétled az akciót. Nem feltétlenül egy ellenzékivel, ilyenkor már jobb is, ha van egy intézeti kolléga, akire rásütöd, hogy „szamizdatozott”, azaz valamilyen kutatási anyagot tőle is bezársz a páncélszekrénybe. Utána vársz, a hír gyorsan terjed. Néhány óra múlva jön Érsek úr a III/III-ról. Pár nap múlva a kerületi pártbizottság indít vizsgálatot, végül a minisztérium.

Megfelelő embert a megfelelő helyre

Hogy Kovács Sándor följelentette Háy Ágnest, Vitányi Ivánt és Földiák Andrást, arra tanúk és bizonyítékok vannak. Hogy ezenkívül mivel érdemelte ki azt a megtiszteltetést, hogy egy napon a pártfőiskolára került, s ott azon nyomban párttitkár lett, arról csak ő és patrónusai tudnának számot adni. Mint ahogy arról is, hogy hogyan vált Kovács a polfőn a szintén cikis anyagokat gyűjtő könyvtár vezetőjévé. (Ne feledjük: a KB- és a PB-ülések jegyzőkönyveit is meg lehetett itt kapni, kapcsolatokat kiépíteni az egész jövendő politikai vezetőréteggel stb.)

Ám az, hogy Kovács Sándor a Politikai Főiskolán elvtársi körben mit tett, nem tárgya ennek az írásnak, hiszen az övéiért vagy övéi ellen tette, tekinthetjük ezt egy párt belügyének is. Ahogy azt is, hogy a ’89-es pártkonferencián egyaránt megfordult a Reformszövetség ülésein és a Berecz-féle Megújulás Platform összejövetelein is. Az MSZP-be még belépett, de amióta új, fontos megbízatása van, azóta (figyelem!) szünetelteti párttagságát, nehogy a pártosságnak akár csak árnyéka is rá essen. (Ezt egyébként meg is értem, hiszen a helyettes államtitkár úr „odanyilatkozott” a HVG-ben, hogy az MSZMP-tagságot általában nem tekinti előnynek. Szó ami szó, szavainak adott is némi nyomatékot Fodor Péter stílustalan kirúgásával.) Ám úgy látszik, hogy a múlt rendszer kiszolgálójának lenni csak bizonyos emberek esetében hátrány. Mind több jel mutat arra, hogy az MDF-beli gondolkodás e tekintetben Lueggerével mutat párhuzamot: hogy ki „kommunista” és ki nem, azt ők akarják eldönteni.

Mintegy bevezetőül a Justitia-tervhez.