Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Belügyminiszter-helyettesként Ön felelős a BM-et érintő személyzeti ügyekért, illetve Horváth József és Pallagi Ferenc leváltása után – ideiglenesen – Önt bízták meg az Állambiztonsági Szolgálat felügyeletével. A feloszlatást kimondó miniszteri utasítás óta egy hónap telt el; hány embert érintett ez az intézkedés, és hová kerültek?

– A Dunagate-botrány nem az egész Állambiztonsági Szolgálatot, hanem annak csupán egy részét érintette, azaz a Főcsoportfőnökségen belül az egyik csoportfőnökséget, a III/III-at. A római egyes, a hírszerző szolgálat és a kettes, a kémelhárítás csak annyiban érintett az ügyben, hogy az alkalmazható eszközeik szűkültek. Feloszlatni tehát csak a „belső ellenséges jellegű tevékenységet” elhárító szolgálatot kellett, mind a központi állományban, mind pedig a megyei apparátusban. Ugyanis a megyei kapitányságokon is van Állambiztonsági Szervezet, aminek szintén az egyik osztálya ezzel foglalkozik, s a neve is megegyezik, éppúgy III-asnak nevezzük, mint a központi apparátusnál. (Megjegyzem, hogy a megyéknél nem létezik önálló hírszerző osztály, az elnevezés csak a tradíciók és a párhuzamos alárendeltség miatt maradt meg.) A Belügyminisztérium állományából 210 fő, rendfokozattal rendelkező hivatásos személyt kellett elhelyeznünk, s volt még 30-40 fő polgári alkalmazott. Ők irattárosok, gépírók és hasonlók voltak. A megyéknél nagyjából ugyanennyien dolgoztak, tehát összesen 500-520 embert érintett a megszüntetés.

Beszélő: Ők tehát mind valamilyen formában elkerültek a Belügyminisztérium Állambiztonsági Szolgálatától?

– Nem. A miniszteri parancs kimondta, hogy egyes, a III-as csoportfőnökség alá tartozó feladatok nem szűnnek meg. Ilyen pl. a terrorelhárítás, a fegyverrel, illetve robbantásokkal valamint fegyveres összeesküvéssel való fenyegetés és még talán két paragrafus a BTK-ból.

Beszélő: A terrorelhárítók a „Komondor Kommandósok” lennének?


– Nem. A Komondor dolga a fizikai felszámolás, akikről én beszélek, azoknak pedig a titkosszolgálati megelőzés a feladatuk. Ezt a tevékenységet tehát jól felfogott okokból nem lehetett megszüntetni, ezért átcsoportosítottuk őket a kémelhárításhoz.

Beszélő: Hány embert érint ez?

– Biztonsági okokból nem mondhatok abszolút pontos számot, de valamivel több, mint az állomány tíz százalékát.

Beszélő: Kerülhettek ebbe a tíz százalékba olyanok is, akik korábban nem terrorelhárítással foglalkoztak?


– Elvileg előfordulhatott. A felszámolás ugyanis úgy történt, hogy az állomány egy része leszerelt. Mások, akik megszerezték már a nyugdíjjogosultságot, azok nyugdíjba mentek. Egy harmadik csoport átkerült a bűnügyi szolgálathoz, s a negyedik rész ide. Ha a terrorelhárítók közül valaki, felhasználva az alkalmat és a lehetőséget, leszerelt, akkor volt mód, hogy egy felkészült embert átvegyünk a helyére. Én ebben nem látok semmi problémát.

Beszélő: Akkor, ha lehet, most nézzük meg külön-külön az egyes kategóriákat…

– Számadatokat nem mondanék, csak százalékokat. A központi apparátus nem egész tíz százaléka ment nyugdíjba. Kérelmére mintegy 20-25 százalék lett elbocsátva, bűnügyi szolgálatba pedig szintén olyan húsz százalék került. Vidéken jóval több, csaknem ötven százalék ment át a bűnügyi területre. De meg szeretném említeni, hogy már ezt megelőzően, október-novemberben volt egy elbeszélgetés a szolgálat dolgozóival, hogy van-e valaki, aki nem tudja vagy nem akarja az új körülmények között vállalni a munkát, s már akkor is eltávozott olyan húsz-huszonöt fő.

Beszélő: Ők mind saját akaratukból távoztak. De hányan voltak olyanok, akikről a Minisztérium ítélte úgy meg, hogy képtelenek a demokráciához alkalmazkodni? Épp a BESZÉLŐ legutóbbi számában említi Bajcsi István, hogy még a január 10-i eligazításon is az volt az ukáz, hogy a „szemét TDDSZ-en rajta kell lenni”, vagy említi a BRFK „dupla párttitkárának” feledhetetlen kijelentését arról, hogy az egész ellenzéket le kellene géppuskázni. Az Önök véleménye szerint az ilyen emberek is alkalmasak a további állambiztonsági munkára?


– Valószínűleg nem gondolja komolyan, hogy én Bajcsi szavait kommentálom. Én ettől elzárkózom.

Beszélő: Tehát nem tételezi fel, hogy voltak, vannak változtathatatlan emberek?

– Ha kihagyjuk a kérdésből a Bajcsit, akkor hajlandó vagyok válaszolni. Tudja, én ’87 óta foglalkozom a BM személyzeti ügyeivel, de emellett még hozzám tartozik a fegyelmi, az oktatási, a gazdasági, technikai terület is, úgyhogy erre én nem sok figyelmet fordítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami meggondolt távolságtartásból; egyszerűen nem jutott időm. S mivel személy szerint nem ismerem az ott dolgozókat, csak azt mondhatom el, hogy itt már egy hosszú megújulási folyamaton mentünk keresztül, aminek én is tanúja és részese is voltam. 1989 végére ez a szolgálat már nem az volt, mint 10-15 évvel ezelőtt, s akik nem tudtak a változásoknak megfelelni, azok már kiléptek. Szerintem hibás az a beállítás, hogy „ti rendőrök vagytok, rátok szükség van, az ávósokra nincs”. Kollektív felelősség nincs, ha lenne, akkor mindenkit felelősségre kellene vonni, aki 1949 óta a BM állományában volt, hiszen a ’49. évi 20-as törvény, az első úgynevezett szocialista alkotmány a jelenleginél is szigorúbban tiltja a személyiségi jogok megsértését. Ha van kollektív felelősség, akkor az mindenkit terhel, aki ennél a minisztériumnál dolgozott.

Beszélő: De erre hivatkozva nem lehet megkerülni minden egyes személy saját felelősségének kérdését. Ahogy Csehszlovákiában teszik, ahol mind a tízezer állambiztonsági alkalmazott ügyét, eddigi tevékenységét felülvizsgálják. Persze ők könnyű helyzetben vannak, ott a gyors forradalom valószínűleg megakadályozta a szolgálat embereit, hogy tonnaszám semmisítsék meg a terhelő bizonyítékokat.


– Ott tavaly október végéig megbontatlan volt a belügyi hierachia rendje. Az új vezetésnek egy teljesen zárt állományt kellett vagy nem kellett átvennie. Nálunk – ahogy az előbb is mondtam – folyamatos volt az átalakulás.

Beszélő: Engedje meg, hogy ismét Bajcsira vagy Végvárira hivatkozva azt mondjam, hogy erről nem vagyok teljesen meggyőződve. Legalábbis arról nem, hogy ennek mértéke elérte a kívánatos szintet. De váltsunk témát! A bevezetőben közölt 520 fős állambiztonsági szolgálati állomány tartalmazza-e a civilként rejtve dolgozó „T” , illetve „SZT” állományú belügyi tiszteket? Visszavonták őket a titkos állományból?

– Erre a válasz az államtitok fogalomkörébe tartozik, és én nem kívánom ezt a módosított BTK szerint is fenyegetett cselekedetet pártolni.

Beszélő: Ez esetben úgy módosítom a kérdésem, hogy a miniszteri feloszlató parancs vonatkozott-e a „T” és „SZT” állományra is, azaz ők éppúgy fel lettek-e oszlatva, mint a III/III többi részlege?


– Csak úgy tudok válaszolni, hogy a miniszteri feloszlató parancs vonatkozik mindazon eszközökre, amivel a III/III dolgozott.

Beszélő: Az Ön által is említett III/III-as létszám, az 520 fő tartalmazza ezeket az embereket?

– Nem. Az csak a hivatásos, itt nyomon követhető és elérhető állomány.

Beszélő: De civilnek álcázott titkos állományúak is voltak, akik tehát nincsenek benne a feloszlatott 520-ban… De hát akkor mi lett velük? Hiába tenném fel Önnek a kérdést, hogy mekkora ez az állomány?


– Igen, hiába, erre nem válaszolok. Csak annyit mondhatok, hogy az eszközök felszámolása január 31-éig megtörtént.

Beszélő: Tettek-e valamilyen megelőző intézkedést, hogy az elbocsátott állambiztonságisoknak ne legyen módjuk egy „informális III/III-as ügyosztályt” létrehozni?


– Erre nézve semmiféle veszélyt nem látok. Legfeljebb személyes kapcsolat maradhat fenn köztük, de szerintem ez nem veszélyes. Egyébként zárt csoportban nem került mondjuk nyolc fő egy helyre. Volt olyan kerületi rendőrkapitány, aki öt-tíz főt is elhelyezett volna, de ennek az az oka, hogy képzett szakemberekben nagy hiány van. Elhelyezésük egyébként még csak bérfeszültséget sem okozott, mivel tavaly épp a bűnügyi területen dolgozók fizetését emeltük 30%-kal, így sokszor a fizetésük elérte vagy meg is haladta az állambiztonságiakét. Egyébként főleg fiatal és legalább rendőrtiszti főiskolai diplomával rendelkező emberekről van szó, az idősebbek nyugdíjba mentek.

Beszélő: Volt-e a feloszlató parancsnak valamilyen rendelkezése arról, hogy akik el akarnak menni, azokat végkielégítésben vagy hasonló támogatásban kell részesíteni? Úgy hallottuk, hogy pl. a BRFK-n az elmenni szándékozókat azzal is finoman presszionálták, hogy ne hagyják el a belügyet, hogy kijelentették: ezt a pénzt nem kapják meg az elmenők.

– Hogy leszereléskor ki milyen segélyt kap, azt egy pénzügyi jogszabály írja elő. Ez a szolgálati évektől és a gyerekek számától függően 3-12 havi bér. A szabályzat azonban úgy szól, hogy az elöljáró csak akkor köteles kiadni, ha nem tud más, a képességeknek és a felkészültségnek megfelelő munkakört felajánlani.

Beszélő: Ön mit tart célszerűbbnek: ha elmennek az emberek, vagy ha maradnak?

– Már többször említettem, hogy milyen hiány van bűnügyi területen dolgozó munkásokban, s tudom, hogy ilyeneket találni nem egyszerű dolog, ezért talán célszerű (ahogy Ön mondta) finoman presszionálni inkább, mint elküldeni. De egyébként ennek ellenére a BRFK-ról nyolcan elmentek.

• Belföld