F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

– Mikor merült fel először, hogy a politikai változások esetleg a belső elhárítás létét is megkérdőjelezhetik?

B. I.: Nem nagyon vették észre a figyelmeztető jeleket. Amikor például megszületett a minisztertanácsi döntés a munkásőrség megszüntetéséről, ezt nálunk, a BRFK-n úgy reagálták le, hogy az alosztályvezetőmben megfogalmazódott a gondolat: a feloszlatott munkásőrség tagjait a későbbiek során fel kellene használni valamilyen titkos tevékenységre. Ahogy mondta, ezek az emberek az önérzetükben vannak megsértve, mert a társadalomnak végzett hasznos munkájukat semmibe vették. Nekünk melléjük kell állnunk ebben a nehéz helyzetükben. Ez aztán továbbment a felső vezetés felé. Tehát az illetékes főkapitány-helyettes is tudott a dologról – legalábbis az alosztályvezetőm így tájékoztatott. Az egyik kollégámat valamikor december elején megbízták, hogy menjen el az országos munkásőr-parancsnokságra, mert meg van beszélve XY elvtárssal, hogy a rendelkezésére fogja bocsátani a „leszerelt” munkásőrök személyzeti anyagát. A kollégám elhozta, és megkezdődött a személyzeti anyagok értékelése. A korábban említett szempontok alapján lista készült azokról a személyekről, akiket a főnökség erre a munkára alkalmasnak talált. A „K” lakások fedőszemélyeként, „SZT”-tisztként, „T” lakás tulajdonosként és hálózati munkára kívánták őket fölhasználni. Sőt, alosztályvezetői értekezleten is elhangzott, hogy ez lesz a jövő: ezeknek a személyeknek a segítségét – a sértődöttségüket kihasználva – a szolgálat majd kamatoztatja. Nem lehet hagyni, hogy ilyen szellemi értékeket eltékozoljanak, és a szocializmushoz hű erőket csak úgy egyszerűen az utcára dobják. Ezeket a listákat később – azt hiszem, mondani sem kell – megsemmisítették.

– December elején tehát a szolgálat még stabilnak érezte a helyzetét?

B. I.: Így van. A fordulópontot tulajdonképpen az jelentette, amikor a televízióban levetítették a Fekete Doboz filmjét a budapesti pártbizottságon történt iratmegsemmisítésről, mert ez veszélyérzetet keltett a szolgálat berkeiben is. Hozzánk a BRFK-ra ez úgy gyűrűzött be, hogy a kérdéses napokban az egyik kollégám bent járt a BM-ben, és azzal jött vissza, hogy: főnök, a belügyben már darálják az iratokat! A főnök azonnal telefonált Horváth József vezérőrnagynak, a belső elhárítási csoportfőnökség vezetőjének, és ezt követően nálunk is beindult a dolog.

– Volt ezzel kapcsolatban valamiféle eligazítás?


B. I.: Semmiféle írásos dokumentum, tehát írásban rögzített parancs vagy utasítás nem volt. Csak szóbeli utasítást kaptunk. Arra hivatkoztak, hogy a helyzet megváltozása miatt fölösleges a régi anyagokat tovább tárolgatni. De mindenki tudta, hogy az egészre azért kerül sor, mert a belügyben is darálnak, méghozzá nem is akármilyen intenzitással.

– Korábban, a szolgálat „normális” működése idején milyen előírások szabályozták az iratok megsemmisítését?

B. I.: Amíg én a szolgálatnál voltam, elsősorban a „tanulmányozott” személyek anyagait semmisítettük meg. Tehát olyan személyekét, akiket be akartunk szervezni, de menet közben kiderült róluk, hogy nem elég megbízhatóak, vagy valami kis folt volt az előéletükben, vagy „kóstolgattuk” őket, de nem „vették be a horgot”, tehát nem álltak kötélnek. Erről minden esetben megsemmisítési jegyzőkönyvet kellett készíteni. De összességében nagyon kevés iratot semmisítettünk meg. Ez abból is kiderül, hogy a belépésemtől ’89 decemberéig az iratállomány jelentősen növekedett. Az a beállítás, hogy a szokásos éves selejtezésről van szó, szemenszedett hazugság. Ilyen az én időmben nem volt, sem ’87-ben, sem ’88-ban.

– ’89 decemberében milyen szempontok alapján kezdtek hozzá a megsemmisítéshez?

B. I.: Első nekifutásra a meglévő iratanyag 40%-a semmisült még. Mindenekelőtt az „F” dossziés minősítés felülvizsgálatára került sor. Mindenki szabadulni igyekezett ezektől a dossziéktól, úgyhogy már az első hullámban nagyon erősen megrostálódtak. Egy-kettő maradt belőlük, olyan személyeké, akikben a főnökség továbbra is potenciális veszélyt látott. Megsemmisítettük a régi névsorokat is. Megvoltak ugyanis visszamenőleg a 70-es évek elejéig például a főiskolák valamennyi volt hallgatójának a főbb adatai. Ha teszem azt, valaki megkérdezte tőlem, hogy volt-e 1974-ben a Tanítóképző Főiskolán egy Nagy Edit nevű végzős hallgató, akkor én erre kapásból válaszolni tudtam. Na, ez volt az első hullám. Aztán karácsony előtt jött egy fordulat.

A vezetők azt hitték, hogy bizonyos anyagokat meg lehet menteni, és ezért megpróbáltak a hamisítás eszközéhez nyúlni. Felvetődött a gondolat, hogy a hálózati személyek dossziéit nem kell megsemmisíteni, elég egy kicsit „átrendezni”, hogy úgy tűnjék, az ügynökök társadalmilag hasznos tevékenységet folytattak, hiszen például az utcai demonstrációk alkalmával csak arra vigyáztak, hogy ott ne legyen semmilyen atrocitás. Tehát visszamenőleges dátummal hamis beszervezési javaslatot kell írni, amely szerint a beszervezett személy feladata az esetleges merényletek felderítése, megakadályozása. Azt mondták nekünk, hogy csak azokat a jelentéseket hagyjuk benne a dossziéban, amelyek utcai eseményekről szólnak: ott voltak és jelentették, hogy nem történt semmi érdemleges. Azokat a jelentéseket viszont, amelyek a FIDESZ-ről vagy egyéb alternatív szervezetek megfigyeléséről érdemi dolgokat tartalmaztak, vegyük ki. Igen ám, de akkor a tartalomjegyzéket is újra kell írni, és át kell számozni az egész dossziét, mert bizonyos jelentések ugye hiányoznak, esetleg „fal” jelentéseket kell kreálni. Szóval, ha következetes akarok lenni, akkor ezt a feladatot lehetetlen jól megoldani. Ennek ellenére voltak, akik belekezdtek. De úgy, hogy aki egy kicsit is ért a szakmához, az azonnal kiszúrhatta, hogy itt valami nem stimmel. Mondjuk a hálózati személy dossziéjában a beszervezési nyilatkozat villanyírógépen készült, mert azt ugye átírták, viszont az első jelentés az egy öreg, hagyományos gépen volt lepötyögtetve, mert maradt az eredeti.

– Ez a „hamisítási preiódus” kb. mikorra tehető?

B. I.: A karácsony előtti napokra. Amikor az osztályvezető és az alosztályvezetők már érezték, hogy itt komoly gondok lesznek, de még próbálták menteni, ami menthető, mert az alapkoncepció még mindig az volt, hogy „ezeket” is túléljük. Ezt az problémás időszakot majdcsak átvészeljük valahogy, és aztán megint miénk lesz az ország.

– Ezt a reményt mire alapozták?


B. I.: A saját politikai bárgyúságukra. Mert azt tudni kell, hogy ezek a vezetők mindig sztálinisták voltak, és azok is maradtak. Azt pedig a Pozsgay is megmondta, hogy a sztálinizmus megreformálhatatlan. Ez egy világnézet, és ezek az emberek teljesen a rabjaivá váltak. A legkézenfekvőbb tényeket is úgy magyarázták, hogy az őket igazolja. Ideológiákat gyártottak, hogy miért van mégis úgy, ami nem úgy van, és miért van mégis nekik igazuk.

– Ön is megpróbálkozott a dossziék „retusálásával”?

B. I.: Nem. Néhányunkban ugyanis megfogalmazódott, hogy ez egy teljesen fölösleges erőlködés. Ma átírjuk, holnap meg azt mondják, hogy daráljuk le. Úgyhogy mi egyszerűen hozzá se fogtunk. De azért jó néhány ilyen kipofozott dosszié született. Később persze kiderült, hogy nekünk volt igazunk, mert a két ünnep között kihirdették Pallagi Ferenc, akkori miniszterhelyettes írásos utasítását. Ez lényegében elrendelte az összes érdemi iratanyag megsemmisítését. Meg kellett semmisíteni az ún. objektumdossziékat. Nekem például volt egy fődossziém a humán jellegű budapesti felsőoktatási intézményekről, vagyis az általam tartott négy főiskoláról. Ez a 70-es évek elejétől kezdve tartalmazta a négy intézményre vonatkozóan mindazokat a jelentéseket, amelyek a nagyobb horderejű ügyekkel foglalkoztak. De a négy főiskolának külön-külön is volt objektumdossziéja, amely tartalmazta az iskolával kapcsolatos összes érdemi információt. Meg kellett semmisíteni – most már kivétel nélkül – az összes „F” dossziét, az állampolgári bejelentések dossziéját, az ún. „vonal”-dossziékat, a „K” és „T” lakások dossziéit és a végén a hálózati személyek dossziéit is. A Pallagi-féle utasításban a megsemmisítés határideje december 31-re volt kitűzve. Ezt a parancsot a két ünnep között, tehát 27-én vagy 28-án olvasták fel. Úgyhogy ha éjjel-nappal daráltunk volna, akkor sem tudtuk volna határidőre megdarálni. Így aztán január 3-án vagy 4-én kezdődött el a megsemmisítés utolsó fázisa. Ekkor már minden dossziét az utolsó lapig meg kellett semmisíteni. Sőt, a végén annyira hisztérikussá vált a dolog, hogy az üres formanyomtatványokat – például a lehallgatás vagy levélfelbontás kérésére szolgáló nyomtatványokat – is meg kellett darálni. Úgyhogy a független parlamenti bizottságnak egyszerűen nincs mit vizsgálnia. Egy darabig még készültek megsemmisítési jegyzőkönyvek. Később a megsemmisítési jegyzőkönyveket is megsemmisítették. Sőt, a megsemmisítési jegyzőkönyvek nyilvántartására szolgáló főkönyveket is megsemmisítették. Tehát semmiféle okmány nem maradt.

– Technikailag hogyan történt a megsemmisítés?


B. I.: Bent, a BRFK-n van két papírmegsemmisítő gép, ezek egy milliméter széles csíkokra vágják a papírt. Az egyik a végére teljesen tönkre is ment. Nem volt ilyen nagy strapához szokva. Darálás közben többször elhangzott, hogy évtizedek munkája válik a gépek martalékává, meg hogy ezért meg ezért a jelentésért mennyit kellett gürcölni, de nem volt mese, le kellett darálni. Sőt, január 9-én, 10-én a legfelső vezetés – osztályvezető, alosztályvezetők – még éjszaka is bent maradt. Amikor 11-én reggel bementünk, embermagasságú papírhulladékhegy volt a szobában.

A keletkezett hulladékkal kezdettől probléma volt. Eleinte juta- és nejlonzsákokba gyömöszöltük. Naponta több tucat ilyen zsák telt meg, úgyhogy egy idő után kénytelenek voltak elszállítani és új zsákokat hozni. Az épületgondnokság egyszerűen nem győzte zsákokkal. A lehallgatási botrány kirobbanása tovább bonyolította a dolgot, mert attól kezdve fokozott konspirációs magatartás érvényesült. Akkor már nem zsákokban történt a kiszállítás. Az alosztályvezetőnk odisszeuszi leleményességgel speciális technológiát dolgozott ki. Hozatott két faládát, amibe spárgát kellett fektetni; kettőt hosszában, kettőt keresztbe. Utána a ládát telegyömöszöltük darált papírral és összekötöztük, így gyártottuk a szabályos alakú „papírbriketteket”. Ezeket azután a konspiráció érdekében géppisztolyok szállítására szolgáló ládákba rakták. Egy ilyen ládába 12 „brikettet” lehetett belegyömöszölni. A szállítást egy terepszínűre festett, FU 14–49-es fedő rendszámmal ellátott, ponyvás kisteherautó végezte. Egyszerre öt ládát szállítottak el, ami nagyjából egy páncélszekrény ledarált iratanyagát tartalmazta.

A kapus sem tudhatta, hogy mit rejtenek a ládák. – Mi az, fegyverek? – Igen, megyünk lőni. De amikor már ötödször fordult a kocsi, és állandóan papírcsíkok lógtak ki a ládákból, azért ők is elkezdtek gyanakodni.

– Hová ment a szállítmány?

B. I.: Ócsára. Ott van a BM-nek egy objektuma. A BRFK-ról két tiszt kísérte. Ők mesélték, hogy amikor kiértek, legnagyobb meglepetésükre BM-es operatív tisztekbe botlottak, akik éppen a saját anyagaikat égették a kazánházban. El is kezdtek mindjárt szentségeim. – Csak nem ti is égetnivalót hoztatok!? Vigyétek a francba, vagy csináljatok vele, amit akartok, ide ne hozzátok! Nem látjátok, hogy mennyi dossziét kell eltüzelnünk?! Ők ugyanis darálatlanul szállították ki a dossziékat. 72 ezer darabot. A dossziék nagyon nehezen égnek el. Nem is égnek, inkább csak parázslanak, különösen a kemény fedelűek. Úgyhogy állandóan piszkálni kellett a tüzet. Ott ültek a kazánházban, körben embermagasságig dossziék, és éppen csak annyi helyük volt, hogy odanyúljanak a következő dossziéért és berakják a kazánba. Ezenkívül több kupac film is volt – gondolom, a konspirált felvételek filmanyaga –, azt is dobálták befelé. Nem csoda, ha el akarták zavarni a mieinket. Csak akkor nyugodtak meg, amikor kiderült, hogy a mi anyagunk le van darálva. Akkor megengedték a kollégáimnak, hogy lepakoljanak. Az éjszakai fűtő aztán apránként elégette a briketteket. A teljes elégetett anyagot olyan 40-50 mázsára tippelem.

– Milyen hangulat uralkodott ezekben a napokban a BRFK III/III-as osztályán?

B. I.: Január 10-én már teljes volt a káosz. Folyosói mendemondák keringtek, hogy megette a fene az egészet, mert legfeljebb két hónapunk van hátra. A szolgálat teljesen hisztérikus állapotba került. Ezen a napon a Barna főkapitány úr tartott egy eligazítást. Ezen gyakorlatilag megnyugtatta az állományt, hogy a szolgálatra igenis szükség van. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a tevékenységünket most már az új alkotmány szellemében kell folytatni. Ő megérti az elvtársak bizonytalanságérzetét, de a helyzeten akkor is úrrá kell lenni. Ezen a napon döntöttem el, hogy bemegyek a katonai ügyészségre, és jelentést teszek. Így is történt. Az ügyész tisztában volt azzal, hogy egy ilyen lépés után csak úgy nem sétálhatok vissza a BRFK-ra. Ezért felhívta Barna főkapitány urat, tájékoztatta a történtekről, mert csak így lehetett garantálni a személyes biztonságomat. A főkapitány úr azonnal közölte, hogy beszélni szeretne velem. Elküldött értem három embert, akik átkísértek hozzá. Közölte velem, hogy ő most kihallgat, és köteles vagyok mindenre a színtiszta igazat mondani. Meg akart félemlíteni, de egy idő után belátta, hogy nem sokra megy velem. Végül azzal búcsúzott, hogy „vegye tudomásul, a légió 25 évig nem felejt. Leléphet!”

Január 31-én kiléptem a cégtől. Az utolsó napon fölhívott az egyik ügynököm, hogy most mitévő legyen. Gondoltam, én már ebben nem vagyok illetékes, és átadtam a kagylót a vonalvezetőnek, aki csak ennyit mondott: „Szevasz, öcsi, várj türelemmel, majd mi jelentkezünk!”

F. Havas Gábor

• Belföld