Skip to main content

A póker viszonyjáték

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Érték és mérték, a póker viszonyjáték – mondja Csurka Ki lesz a bálanya? című darabjának egyik hőse. Ez eddig rendben is volna. De ha a kártyák kiterítése után a sima blöff royal flösnek minősül vagy fordítva, akkor az embernek kétségei támadnak a játék tisztasága felől. Sőt bennünket az sem vigasztal, ha két blöff közül nyilvánítják az egyiket – magasabb szempontok alapján – mondjuk fullhand-nek.

Néhány nappal 1989. június 16-a előtt Csurka István a rádióban kijelentette: Méray Tibor nem méltó arra, hogy a család kérésének eleget téve beszédet mondjon Nagy Imre sírjánál, mert 1949-től 1953-ig a Szabad Nép munkatársaként a Rákosi-rendszer hazug propagandáját szolgálta. Hiába próbált a következő 36 évben – előbb ’53-tól az író-újságíró ellenzék tagjaként, majd ’56-tól az emigrációban az Irodalmi Újság szerkesztőjeként, valamint számos, az 50-es évek és ’56 igazi arcát feltáró könyv szerzőjeként – mindent elkövetni, hogy jóvátegye ifjúkori bűnét, Csurka szemében mindez édeskevés a föloldozáshoz. Ugyanez a Csurka István 1989 őszén arról értekezett a Magyar Fórum hasábjain, hogy „a szűk szemrésű kun párttitkárok” legalább annyira áldozatok is, mint amennyire bűnösök. A rendszer rútul becsapta őket, hiszen az egyetlen komoly bűnük az volt, hogy a föntről jövő utasítások kényszerének engedve harcoltak a nacionalizmus ellen, és megakadályozták a népi írók író-olvasó találkozóit. Mindezt a saját legalapvetőbb érdekeik ellenében tették, hiszen reggelenként ők is pálinkát ittak, és az ő mindennapos foglalatosságaikhoz is hozzátartozott a disznóetetés. Aki tehát ellenük akarja fordítani a hangulatot, „az nagyon szerencsétlenül nem ért valamit a magyar történelem keservéből és zsákutcás voltából”. Az fel akarja újítani a kunbélák és leninfiúk teljes magyarmúlt-megtagadását. Az máris a még el sem kezdődött törékeny magyar demokrácia megbuktatására tör. „Mi változik itt attól – teszi fel a kérdést Csurka –, ha most megbélyegzünk százezernyi kommunistát, elromlott, megsavanyodott, bepállott népi kádert, akiből »altisztet« csinált a rendszer, csak ő nem tudta.”

Bár a gondosan összeválogatott, furcsa akusztikájú jelzők (szűk szemrésű, kun) már ekkor is egészen sajátos értékelési szempontok jelenlétére utaltak, még bízni lehetett abban, hogy csak a felelősség hierarchikus eloszlásáról van szó. Nagyobb hatás – -kör(?), lehetőség(?) –, nagyobb felelősség. Nehéz összevetni a négy évig tévelygő újságíró és a végsőkig kitartó járási párttitkárok helyzetét, de legyen. Az állampárt napilapja, amikor még tévé sem volt, kivételes hatalmat összpontosított a kezében. Később azonban kiderült: az értékelés szempontjai mások.

1990 februárjában ugyancsak a Magyar Fórum hasábjain Panek Zoltán alaposan elverte a port az akkor már leváltott Aczél Endrén és a vele együtt távozó munkatársakon. Tévedés ne essék, mi sem hullajtunk könnyeket Aczél Endréért. Bizony a mindenkori hivatalos politikai szelek szárnyán vitorlázott ő (is), s amíg kellett, mindenben kiszolgálta a pártállam tömegtájékoztatással kapcsolatos igényeit. Nem kifogásolhatjuk tehát, hogy az említett cikk vitriolos stílusban „búcsúztatja” a leváltott főszerkesztőt. S noha Panek néhány rosszízű megjegyzésével nem értünk egyet, és a cikk példátlanul nyakatekert mondataitól, mesterkélt fordulataitól – amelyek segítségével többek között arról értekezik, hogy a levitézlett híradós stáb megújította a magyar nyelvet – sem vagyunk elragadtatva, mindezt szóba sem hoznánk, ha nem szerepelne ugyanebben a számban egy közlemény, amely hírül adja, hogy az MDF Budapesti Egyeztető Bizottsága magas állami kitüntetésre terjesztette föl a Magyar Televízió Panoráma című műsorát és Chrudinák Alajos főszerkesztőt. Az egyik díszpintybe, akit leváltottak, még egyet-kettőt belerúgnak, a másikat, aki a helyén maradt, kitüntetésre javasolják. Ezen egy kicsit eltűnődtünk. Azon viszont már egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor a Magyar Fórum március 10-i száma hírül adta, hogy az MDF martonvásári szervezete „Harc a nemzeti televízióért” címmel Chrudinák Alajos, Csurka István és Pálfy G. István részvételével nagy sikerű fórumot rendezett. Ahogy a kiáltvány jellegű beszámoló aláírói – a helyi szervezet tagjai – kifejtik: „összejövetelünkkel tiltakozni kívántunk az ellen a célzatos manipulációs tevékenység ellen, amelyet hírközlő médiumaink művelnek a bukott egypártapparátustól kapott pozíciók védelmében. (…) Kormány- és országvesztő politikusokat söpört el az idők vihara, de házi dalnokaik maradtak.”

Véleményünk szerint a pártállam elég egyszerű választás elé állította azokat, akiket a tévé politikai műsoraihoz neveztek ki munkatársnak. Vagy vállalták a feladatot, és akkor hazudniuk kellett, vagy nem akartak hazudni, és akkor nem vállalták a feladatot. Harmadik út nem létezett. Hazudott tehát Aczél és Hajdú, de hazudott Pálfy G. és Chrudinák is. Mint ahogy hazudott a Veszprém megyei pártlap főszerkesztő-helyetteseként Szigeti Tóth János, a Magyar Fórum jelenlegi főszerkesztő-helyettese is. Nem tehettek mást. Akadtak persze különbségek. Volt, aki önként hazudott, kéjjel, dalolva, és volt, aki keserűen, visszafogottan, parancsra. Chrudinák és Sugár például a túllihegők közé tartoztak. A Panoráma munkatársaként lelkesen és buzgón támogatták a szovjet érdekeknek megfelelő külpolitikai vonalat. Hozzájuk képest Aczél Endre a maga nyegle modorával lényegesen visszafogottabbnak tűnt. Sugár Andrásnak, amikor átvette Hajdú Jánostól a Hetet, sikerült még az elődjénél is semmitmondóbb műsorokat főszerkesztenie. Mindezt 1988 elején, amikor hosszú évek majdnem mozdulatlansága után az országban végre megindult a politikai erjedés. „Hogy fogadjuk el azt az osztályvezetőt, aki 40 évi cinkos némaság után sokallja törődésünket az elszakított magyarsággal?” – teszik fel a kérdést a martonvásári MDF-esek. „Persze távolkeleti luxusszállókban élvezetesebb dolog whiskyt szürcsölve elcsevegni törzsi varázslókkal a korallzátonyok színéről, mint szűk csángó kunyhókban bujkálva, »unalmas« magyar sorstragédiákat számba venni” – adják meg ők maguk a választ.

Nos, ha emlékezetünk nem csal, egészen 1989 nyaráig Chrudinák Alajos sem a szomszédos országok magyarlakta vidékein bolyongott, ha riporttémát keresett magának, hanem a Közel-Kelet bibliai tájain. Ne firtassuk most, hogy ilyenkor luxusszállóban lakott-e vagy sem, hogy whiskyt szürcsölt-e vagy szatmári szilvát, és ne firtassuk azt sem, hogy a Panoráma tavaly nyári nagy váltásában mekkora szerepet játszott a felismerés: ez a tuti nyerő téma, fiúk, ha át akarjuk menteni magunkat! Egy biztos, ha a hiteltelen megszólalástól akarnám elrettenteni a jövendő televíziósait, a Panoráma azóta bemutatott műsorait vetíteném le nekik. Mindvégig kiáltó volt ugyanis az ellentét az egyes műsorokban megszólaltatott határon túli ellenzékiek – pl. Dubcek, Havel vagy Tőkés László – hitelessége és az egymást váltó műsorvezetők – Sugár, Chrudinák – tökéletes hiteltelensége között. Nem vitatjuk, hogy tavaly nyártól a Panoráma a szomszédos országok állapotának és benne a magyarság helyzetének feltárásával, az információk visszacsatolásával, az ellenzéki gondolatok és magatartások bemutatásával erjesztő hatást gyakorolt, és szerepet játszott a forradalmi változások előkészítésében. „Jobb későn, mint soha” felkiáltással napirendre is térhetnénk a Nagy Átállás fölött, ha azt Chrudinák és Sugár az előzményekhez illő alázattal és szerénységgel hajtotta volna végre. Alázatról és szerénységről azonban szó sem volt. Helyette folyt a sűrű melldöngetés: ide nézzetek emberek, micsoda hősök vagyunk mi! A Rudé Právótól az Új Szóig mindenki ellenünk acsarkodik, Romániából már ki is tiltottak bennünket, mert – akkor, amikor Magyarországon ez már semmiféle kockázattal nem jár – kimondjuk az igazságot. December vége óta különböző ürügyekkel legalább tízszer játszották be Tőkés László és Chrudinák szilágymenyői összeölelkezését, hogy mindenkinek jól az agyába véssék: nemcsak Tőkés László hős ám, hanem a mi derék Alajosunk is. S miközben a martonvásári MDF-esek lelkesen a zászlajukra tűzik Chrudinák Alajost és a tv-híradó volt párttitkárát, Pálfy G. Istvánt, nem győznek figyelmeztetni a veszélyre: az elmúlt rendszer televíziós hatalmasságai „hatalmi pozíciójuk megmentése érdekében semmilyen alantas eszköztől nem riadnak vissza…” Sőt egy gyanús összefonódásra is rámutatnak: „a radikálliberálisok prepotens serege” a közös kozmopolitizmus okán „védi ezt az áporodott »lenini internacionalizmust«”. Nos, erről csak annyit, hogy a kozmopolita radikálliberálisok prepotens seregéből számosan a demokratikus ellenzék tagjaként már akkor nevén nevezték a dolgokat a szamizdatban, amikor az erdélyi magyarság helyzetéről szóló legendás és valóban nagy jelentőségű Magyar Nemzet-beli cikksorozatában még Illyés is tisztelegni kényszerült a lenini nemzetiségi politika előtt, melynek túlérett gyümölcsei éppen most kezdenek lepotyogni a Szovjetunió fájáról. A szamizdat megjelenése pillanatától forradalomnak nevezte ’56-ot, elsorvasztásnak a magyar iskolák bezárását a szomszéd országokban, jogtiprásnak a hazai vallási kisebbségek üldözését vagy az izgatási pereket. A Beszélőnek és a Hírmondónak alig akadt olyan száma, amely ne foglalkozott volna a határon túli magyar kisebbség helyzetével, Janics Kálmán, Duray Miklós, Szőcs Géza, Király Károly és társaik kétségbeesett híradásaival. Hosszú éveken át egyedül a szamizdat képviselte Magyarországon a mindenfajta cenzúrától mentes hangot. Művelői annyira megszokták ezt a hangot, hogy ezután sem akarnak cenzúrát. Még olyat sem, amely azt tűzi ki célul, hogy az MTV és a Rádió minden műsorát áthassa „a nemzeti érdekek iránti őszinte elkötelezettség, s minden hullámhosszon, minden időben ne csak hibátlan magyar nyelven, de végre magyarul szólaljanak meg” a „magyar öncélúság” szellemében.

Utóirat: Az élet bonyolult. A cikk megírása után vettük a hírt, hogy Chrudinák Alajos a március 15-i ünnepségek nem közvetítése miatt felfüggesztette elnökségi tagságát. Ez kétségkívül tisztes gesztus, de nem teheti semmissé azt, amit a múltra vonatkozóan elmondtunk. – A szerző














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon