Érték és mérték, a póker viszonyjáték – mondja Csurka Ki lesz a bálanya? című darabjának egyik hőse. Ez eddig rendben is volna. De ha a kártyák kiterítése után a sima blöff royal flösnek minősül vagy fordítva, akkor az embernek kétségei támadnak a játék tisztasága felől. Sőt bennünket az sem vigasztal, ha két blöff közül nyilvánítják az egyiket – magasabb szempontok alapján – mondjuk fullhand-nek.
Néhány nappal 1989. június 16-a előtt Csurka István a rádióban kijelentette: Méray Tibor nem méltó arra, hogy a család kérésének eleget téve beszédet mondjon Nagy Imre sírjánál, mert 1949-től 1953-ig a Szabad Nép munkatársaként a Rákosi-rendszer hazug propagandáját szolgálta. Hiába próbált a következő 36 évben – előbb ’53-tól az író-újságíró ellenzék tagjaként, majd ’56-tól az emigrációban az Irodalmi Újság szerkesztőjeként, valamint számos, az 50-es évek és ’56 igazi arcát feltáró könyv szerzőjeként – mindent elkövetni, hogy jóvátegye ifjúkori bűnét, Csurka szemében mindez édeskevés a föloldozáshoz. Ugyanez a Csurka István 1989 őszén arról értekezett a Magyar Fórum hasábjain, hogy „a szűk szemrésű kun párttitkárok” legalább annyira áldozatok is, mint amennyire bűnösök. A rendszer rútul becsapta őket, hiszen az egyetlen komoly bűnük az volt, hogy a föntről jövő utasítások kényszerének engedve harcoltak a nacionalizmus ellen, és megakadályozták a népi írók író-olvasó találkozóit. Mindezt a saját legalapvetőbb érdekeik ellenében tették, hiszen reggelenként ők is pálinkát ittak, és az ő mindennapos foglalatosságaikhoz is hozzátartozott a disznóetetés. Aki tehát ellenük akarja fordítani a hangulatot, „az nagyon szerencsétlenül nem ért valamit a magyar történelem keservéből és zsákutcás voltából”. Az fel akarja újítani a kunbélák és leninfiúk teljes magyarmúlt-megtagadását. Az máris a még el sem kezdődött törékeny magyar demokrácia megbuktatására tör. „Mi változik itt attól – teszi fel a kérdést Csurka –, ha most megbélyegzünk százezernyi kommunistát, elromlott, megsavanyodott, bepállott népi kádert, akiből »altisztet« csinált a rendszer, csak ő nem tudta.”
Bár a gondosan összeválogatott, furcsa akusztikájú jelzők (szűk szemrésű, kun) már ekkor is egészen sajátos értékelési szempontok jelenlétére utaltak, még bízni lehetett abban, hogy csak a felelősség hierarchikus eloszlásáról van szó. Nagyobb hatás – -kör(?), lehetőség(?) –, nagyobb felelősség. Nehéz összevetni a négy évig tévelygő újságíró és a végsőkig kitartó járási párttitkárok helyzetét, de legyen. Az állampárt napilapja, amikor még tévé sem volt, kivételes hatalmat összpontosított a kezében. Később azonban kiderült: az értékelés szempontjai mások.
1990 februárjában ugyancsak a Magyar Fórum hasábjain Panek Zoltán alaposan elverte a port az akkor már leváltott Aczél Endrén és a vele együtt távozó munkatársakon. Tévedés ne essék, mi sem hullajtunk könnyeket Aczél Endréért. Bizony a mindenkori hivatalos politikai szelek szárnyán vitorlázott ő (is), s amíg kellett, mindenben kiszolgálta a pártállam tömegtájékoztatással kapcsolatos igényeit. Nem kifogásolhatjuk tehát, hogy az említett cikk vitriolos stílusban „búcsúztatja” a leváltott főszerkesztőt. S noha Panek néhány rosszízű megjegyzésével nem értünk egyet, és a cikk példátlanul nyakatekert mondataitól, mesterkélt fordulataitól – amelyek segítségével többek között arról értekezik, hogy a levitézlett híradós stáb megújította a magyar nyelvet – sem vagyunk elragadtatva, mindezt szóba sem hoznánk, ha nem szerepelne ugyanebben a számban egy közlemény, amely hírül adja, hogy az MDF Budapesti Egyeztető Bizottsága magas állami kitüntetésre terjesztette föl a Magyar Televízió Panoráma című műsorát és Chrudinák Alajos főszerkesztőt. Az egyik díszpintybe, akit leváltottak, még egyet-kettőt belerúgnak, a másikat, aki a helyén maradt, kitüntetésre javasolják. Ezen egy kicsit eltűnődtünk. Azon viszont már egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor a Magyar Fórum március 10-i száma hírül adta, hogy az MDF martonvásári szervezete „Harc a nemzeti televízióért” címmel Chrudinák Alajos, Csurka István és Pálfy G. István részvételével nagy sikerű fórumot rendezett. Ahogy a kiáltvány jellegű beszámoló aláírói – a helyi szervezet tagjai – kifejtik: „összejövetelünkkel tiltakozni kívántunk az ellen a célzatos manipulációs tevékenység ellen, amelyet hírközlő médiumaink művelnek a bukott egypártapparátustól kapott pozíciók védelmében. (…) Kormány- és országvesztő politikusokat söpört el az idők vihara, de házi dalnokaik maradtak.”
Véleményünk szerint a pártállam elég egyszerű választás elé állította azokat, akiket a tévé politikai műsoraihoz neveztek ki munkatársnak. Vagy vállalták a feladatot, és akkor hazudniuk kellett, vagy nem akartak hazudni, és akkor nem vállalták a feladatot. Harmadik út nem létezett. Hazudott tehát Aczél és Hajdú, de hazudott Pálfy G. és Chrudinák is. Mint ahogy hazudott a Veszprém megyei pártlap főszerkesztő-helyetteseként Szigeti Tóth János, a Magyar Fórum jelenlegi főszerkesztő-helyettese is. Nem tehettek mást. Akadtak persze különbségek. Volt, aki önként hazudott, kéjjel, dalolva, és volt, aki keserűen, visszafogottan, parancsra. Chrudinák és Sugár például a túllihegők közé tartoztak. A Panoráma munkatársaként lelkesen és buzgón támogatták a szovjet érdekeknek megfelelő külpolitikai vonalat. Hozzájuk képest Aczél Endre a maga nyegle modorával lényegesen visszafogottabbnak tűnt. Sugár Andrásnak, amikor átvette Hajdú Jánostól a Hetet, sikerült még az elődjénél is semmitmondóbb műsorokat főszerkesztenie. Mindezt 1988 elején, amikor hosszú évek majdnem mozdulatlansága után az országban végre megindult a politikai erjedés. „Hogy fogadjuk el azt az osztályvezetőt, aki 40 évi cinkos némaság után sokallja törődésünket az elszakított magyarsággal?” – teszik fel a kérdést a martonvásári MDF-esek. „Persze távolkeleti luxusszállókban élvezetesebb dolog whiskyt szürcsölve elcsevegni törzsi varázslókkal a korallzátonyok színéről, mint szűk csángó kunyhókban bujkálva, »unalmas« magyar sorstragédiákat számba venni” – adják meg ők maguk a választ.
Nos, ha emlékezetünk nem csal, egészen 1989 nyaráig Chrudinák Alajos sem a szomszédos országok magyarlakta vidékein bolyongott, ha riporttémát keresett magának, hanem a Közel-Kelet bibliai tájain. Ne firtassuk most, hogy ilyenkor luxusszállóban lakott-e vagy sem, hogy whiskyt szürcsölt-e vagy szatmári szilvát, és ne firtassuk azt sem, hogy a Panoráma tavaly nyári nagy váltásában mekkora szerepet játszott a felismerés: ez a tuti nyerő téma, fiúk, ha át akarjuk menteni magunkat! Egy biztos, ha a hiteltelen megszólalástól akarnám elrettenteni a jövendő televíziósait, a Panoráma azóta bemutatott műsorait vetíteném le nekik. Mindvégig kiáltó volt ugyanis az ellentét az egyes műsorokban megszólaltatott határon túli ellenzékiek – pl. Dubcek, Havel vagy Tőkés László – hitelessége és az egymást váltó műsorvezetők – Sugár, Chrudinák – tökéletes hiteltelensége között. Nem vitatjuk, hogy tavaly nyártól a Panoráma a szomszédos országok állapotának és benne a magyarság helyzetének feltárásával, az információk visszacsatolásával, az ellenzéki gondolatok és magatartások bemutatásával erjesztő hatást gyakorolt, és szerepet játszott a forradalmi változások előkészítésében. „Jobb későn, mint soha” felkiáltással napirendre is térhetnénk a Nagy Átállás fölött, ha azt Chrudinák és Sugár az előzményekhez illő alázattal és szerénységgel hajtotta volna végre. Alázatról és szerénységről azonban szó sem volt. Helyette folyt a sűrű melldöngetés: ide nézzetek emberek, micsoda hősök vagyunk mi! A Rudé Právótól az Új Szóig mindenki ellenünk acsarkodik, Romániából már ki is tiltottak bennünket, mert – akkor, amikor Magyarországon ez már semmiféle kockázattal nem jár – kimondjuk az igazságot. December vége óta különböző ürügyekkel legalább tízszer játszották be Tőkés László és Chrudinák szilágymenyői összeölelkezését, hogy mindenkinek jól az agyába véssék: nemcsak Tőkés László hős ám, hanem a mi derék Alajosunk is. S miközben a martonvásári MDF-esek lelkesen a zászlajukra tűzik Chrudinák Alajost és a tv-híradó volt párttitkárát, Pálfy G. Istvánt, nem győznek figyelmeztetni a veszélyre: az elmúlt rendszer televíziós hatalmasságai „hatalmi pozíciójuk megmentése érdekében semmilyen alantas eszköztől nem riadnak vissza…” Sőt egy gyanús összefonódásra is rámutatnak: „a radikálliberálisok prepotens serege” a közös kozmopolitizmus okán „védi ezt az áporodott »lenini internacionalizmust«”. Nos, erről csak annyit, hogy a kozmopolita radikálliberálisok prepotens seregéből számosan a demokratikus ellenzék tagjaként már akkor nevén nevezték a dolgokat a szamizdatban, amikor az erdélyi magyarság helyzetéről szóló legendás és valóban nagy jelentőségű Magyar Nemzet-beli cikksorozatában még Illyés is tisztelegni kényszerült a lenini nemzetiségi politika előtt, melynek túlérett gyümölcsei éppen most kezdenek lepotyogni a Szovjetunió fájáról. A szamizdat megjelenése pillanatától forradalomnak nevezte ’56-ot, elsorvasztásnak a magyar iskolák bezárását a szomszéd országokban, jogtiprásnak a hazai vallási kisebbségek üldözését vagy az izgatási pereket. A Beszélőnek és a Hírmondónak alig akadt olyan száma, amely ne foglalkozott volna a határon túli magyar kisebbség helyzetével, Janics Kálmán, Duray Miklós, Szőcs Géza, Király Károly és társaik kétségbeesett híradásaival. Hosszú éveken át egyedül a szamizdat képviselte Magyarországon a mindenfajta cenzúrától mentes hangot. Művelői annyira megszokták ezt a hangot, hogy ezután sem akarnak cenzúrát. Még olyat sem, amely azt tűzi ki célul, hogy az MTV és a Rádió minden műsorát áthassa „a nemzeti érdekek iránti őszinte elkötelezettség, s minden hullámhosszon, minden időben ne csak hibátlan magyar nyelven, de végre magyarul szólaljanak meg” a „magyar öncélúság” szellemében.
Utóirat: Az élet bonyolult. A cikk megírása után vettük a hírt, hogy Chrudinák Alajos a március 15-i ünnepségek nem közvetítése miatt felfüggesztette elnökségi tagságát. Ez kétségkívül tisztes gesztus, de nem teheti semmissé azt, amit a múltra vonatkozóan elmondtunk. – A szerző
- Belföld [6]