Akik figyelemmel kísérték a szovjetunióbeli eseményeket, és érdeklődésükből valami jutott Közép-Ázsiának is, nem lepődhettek meg a kirgíziai események fordulatán. Ha azonban a történteket közelebbről is szemügyre vesszük, akkor kitűnik, hogy a drámai eseményeket nem annyira nemzeti, mint inkább szociális okok váltották ki, azaz a nemzeti-etnikai konfliktus mögött tényleges okként a közép-ázsiai népek közös nyomorúsága áll.
Még mielőtt a szociális feszültségek természetére és méreteire részletesen is kitérnénk, talán érdemes néhány rövid megjegyzést tennünk a konkrét konfliktus kevésbé nyilvánvaló, ám lehetséges további okaival kapcsolatban, Először is: ahol a kirgizek és üzbégek összecsapása kitört, nemcsak etnikai és az azt többé-kevésbé követő adminisztratív határ húzódik. Noha Közép-Ázsia őshonos népei egységesen mohamedánok, az iszlám befolyása mégsem azonos; ebből a szempontból a térség némi leegyszerűsítéssel két régióra bontható. Míg az üzbégek (de idesorolhatók a tádzsikok, a türkmének is) meglehetősen régi és intranzingens iszlámhívők, addig a kirgizek (és a kazahok) csak a XVIII. sz. során kerülnek az iszlám hatókörébe. Ráadásul a XX. századig megtartott nomád életmódjuk következtében iszlámosításuk soha nem éri el az üzbégek szintjét. Ez utóbbiak azonban – vallási elkötelezettségüknél fogva és a térség kulturális vezető szerepére igényt tartva – valamiféle pánközép-ázsiai tudatot is kifejlesztettek, annak minden ellentmondásával egyetemben. A másik, talán kevésbé lényeges, ám mégiscsak említést érdemlő mozzanat: a kirgiz–üzbég összecsapás vonala nemcsak az etnikai és adminisztratív határt jelzi, itt húzódik egy „antropológiai” határ is.
A közép-ázsiai népek közül ugyanis a kirgizek (és a kazahok) a mongoloid rasszhoz tartoznak, ami önmagában ugyan nem oka a konfliktusnak, ám szembenállás esetén „megkönnyíti” az ellenfél „felismerését”, s működésbe léptet olyan előítéleteket, amelyek minden bizonnyal békésebb időkben is léteznek, de többnyire megmaradnak a magánszférában.
Nézzük meg ezek után közelebbről azokat az okokat, amelyek feltehetően meghatározó szerepet játszottak e véres konfliktus kitörésében. A közép-ázsiai térség a Szovjetunió legelmaradottabb övezete. Kirgíziában a lakosság 37%-a, Üzbegisztánban csaknem 45%-a, míg Tádzsikisztánban közel 60%-a él a Szovjetunióban hivatalosan megállapított létminimum szintje (78 rubel) alatt. (Összehasonlításul ez az arány az Oroszországi Föderációban csak 6%.) A szegénységet tovább fokozza, hogy a Szovjetunión belül itt van a legtöbb munkanélküli. Mindez az igen magas születési arányszámmal függ össze. Míg a Szovjetunió lakossága 1979 és 1989 közt mintegy 9%-kal növekedett, addig a közép-ázsiai köztársaságokban ennek többszörösével: Tádzsikisztánban 34%-kal, Üzbegisztánban 29%-kal, Türkméniában 27%-kal, míg Kirgíziában 21%-kal. Ez alatt a tíz év alatt 7 millióval nőtt a munkaképes korú lakosság, ám ebből 5 millióan a közép-ázsiai köztársaságokban élnek. Az elmúlt évtizedben, miközben országszerte tovább emelkedett a városi lakosság aránya, Türkméniában, Kirgíziában és Tádzsikisztánban „negatív” urbanizáció folyt, azaz a városlakók aránya csökkent az összlakossághoz képest. Magas természetes népszaporodás jellemzi a régiót annak ellenére is, hogy rendkívül nagy a csecsemőhalandóság. Türkméniában például ezer élve születésre csaknem 50 gyerek egyéves kora előtti halálát jegyzik, ami megegyezik az össz-szovjet 1950-es adattal… Mindezekből is kitűnik, hogy az alacsony szintű egészségügyi ellátás, a javarészt képzetlen munkaerő feleslege, a társadalmi mobilitás alacsony szintje, a drámai lakáskörülmények, a mind nagyobb csoportokat fenyegető és elérő szegénység, az egyik-másik köztársaságot sújtó ökológiai katasztrófák olyan helyzetet teremtettek a térségben, hogy csak idő kérdése volt e feszültségek manifesztálódása.
Ráadásul a helyi párt- és állami vezetők körében olyan szervilis politikai magatartás honosodott meg, amelyre Moszkva inkább számíthatott érdekei képviseletében, mint a helyi lakosság. Ez a „komprádor” apparátus, miközben politikai retorikájában kombattáns hevülettel ítélte el a preszovjet fejlődés „maradványait”, gátlástalanul építette fel hatalmát e térség politikai kultúrájának paternalista hagyományaira támaszkodva. A rokoni kapcsolatok szerepe nemcsak a tehetség, a hozzáértés szempontjait tolta félre egy-egy egyéni karrier alakulásában, hanem gátolta/gátolja a politikai elvek mentén szerveződő párton belüli vagy azon kívül jelentkező csoportok fellépését is. A térség népeinek értelmisége nemcsak viszonylagos fiatalsága, a kritikai racionalitás képviseletében való járatlansága miatt nem tud kezdeményező szerepet játszani, hanem mert maga is foglya – még ha kevésbé is – a helyi hagyományoknak. Sajátos kettősség jellemezte a közelmúltig, az itt élő értelmiséget: egyfelől az iszlám és az iszlám előtti hagyományok normáinak meghatározó szerepe a magánlét szférájában, másfelől pedig a „kommunizmus retorikájának” követése a nyilvánosság előtt. Ezt az értelmiséget értelmiségi mivoltában eme utóbbi normáinak jegyében képezték ki, míg nemzeti identitást teremtő ismeretei a magánszorgalom és a „szájhagyomány” eredményeiként alakultak ki. Ennek a meglehetősen tudatos politikának egyetlen, bár igen jellemző példáját említjük itt meg: e népek írásbeliségének XX. századi történetét. A közép-ázsiai népek a század elején még arab írásjeleket használtak, ám a korai szovjet rendszer irányítói nemcsak ezt ítélték elavultnak, hanem a cirill írásmód is archaikusnak tűnt számukra. Ezért aztán a 20-as években a modernizáció jegyében bevezetik a latin írásképet, hogy a 30-as évek végére a birodalom homogenizáló szempontjai mégiscsak a cirill írást ítéljék a legmegfelelőbbnek ebben a térségben is…
Mindazonáltal abból a körülményből, hogy a „glasznoszty” öt éve alatt a közép-ázsiai köztársaságokban nem sikerült számottevő alternatív politikai erőt szervezni (többek között a helyi hatalom erőteljes tiltása következtében), nemcsak a nemzeti identitás hiányára vagy legalábbis alulfejlettségére lehet következtetni, hanem mindez valamelyest beláthatóvá teszi e térség politikai jövőjét is. Ez a jövő nem valami fényes, sőt komoly veszélyeket hordoz. Az elemi erővel kitörő elkeseredés és tiltakozás a kétségbeesés és reményvesztettség olyan szintjén tör fel, amikor aligha dialógusképes, destruktív szándékai mindennél erősebbek. Ezért azonban aligha tehetők felelőssé egyoldalúan ezek az elkeseredett emberek, legyenek akár kirgizek, akár üzbégek.
- Külföld [6]