Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Szemérmetlenségnek, más alkalommal hazaárulásnak nevezte a miniszterelnök a kétely leghalványabb árnyékának fölmerülését a „sikerágazattal”, a magyar külpolitikával kapcsolatban. Noha nem fukarkodik a bírálattal, legalábbis a második vétekben nem lehet elmarasztalni a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítóját, akinek írását most a Beszélőben is közreadjuk. Viktor Meiernek nem hazája Magyarország, de nem is idegen a számára: a közép- és kelet-európai viszonyok talán legjobb külföldi szakértője szokatlan képet fest külkapcsolataink alakításáról.

Szokatlan a kép, mindenekelőtt számunkra. Figyelmünket talán túlságosan leköti a kormánypárt és az ellenzék éppen új, éppen aktuális vitája, és a vita hevében észre sem vesszük hogy időközben mennyire jobbra húzták a szőnyeget, amelyen valamennyien állunk. Már-már vigyázzállásban hallgatjuk, hogy néhány jóravaló tisztviselő háború alatti emberséges – de az illegalitás határait súroló, és a politika menetét alig befolyásoló – bátor viselkedése okán újra és újra tisztára mossák, példaképül állítják Baky és Endre László államtitkár urakat is jól kiszolgáló minisztériumot, és az egész rendszert, amely iskolájával, szószékével, sajtójával, kaszárnyájával és egyáltalán nem utolsósorban közigazgatásával a Bakyk és Endre Lászlók nemzedékét kinevelte, a csendőrtollakat mosolyra fakasztotta, cicázásra ingerelte.

Szokatlan a Viktor Meier festette kép a német sajtóban is, kivált a Kohl kancellárt támogató gazdasági és politikai elit nagy tekintélyű újságjában, a világszínvonalat jelentő Frankfurter Allgemeine Zeitungban. A véletlen úgy akarta, hogy május 5-én, a Meier-cikk megjelenésének napján az International Herald Tribune a német–magyar kapcsolatokkal foglalkozzék. Az amerikai újság a két ország jelenlegi kapcsolatairól szólva azt tartja szükségesnek kiemelni, hogy a magyarok szövetségre léptek Hitlerrel 1941-ben, és hadseregük velük együtt vonult be a Szovjetunióba és Jugoszláviába. Meg azt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia „ifjabb partnerként” az első világháborúban is a németek oldalán harcoltak. „A kommunizmus bukása és a német újraegyesülés után azt gyanították a világ fővárosaiban, hogy az új Európában a németek fognak uralkodni és egy évtized múlva – ha nem előbb – gazdasági szuperhatalommá válnak, ami nem különösen vonzó kilátás ama európaiak számára, akik két háborút vívtak, hogy visszaszorítsák a német agressziót” – írja az IHT. „Magyarország viszont arra törekszik, hogy az amerikai–brit különleges kapcsolatokhoz sokban hasonlító viszonyt építsen ki Németországgal, amelynek előretolt kelet-európai bástyája akar lenni.”

A németekhez fűződő különleges kapcsolatok igényét a FAZ szerzője is nyugtázza. De nem bátorítja. Inkább világosan megfogalmazza, hogy mi az álláspontja a bonni hangadók nagy részének a különleges kapcsolatokhoz fűzött elvárásokkal kapcsolatban. Azt a tanácsot tolmácsolja, hogy a környező országokban élő magyarok érdekeit ne konfrontációval, hanem kooperációval próbáljuk szolgálni. (A bajor hangadóknak valószínűleg más a véleménye, de a CSU regionális párt, amely a magyar külpolitikusokéhoz némileg hasonló elképzelések hangoztatásával törekszik országos befolyásra. Csak hát ez a párt „Münchenben ugat, de Bonnban nem harap”). Visszatérve Meier cikkéhez, amely egy új „kisantant” veszélyét festi a falra és a konfrontáció hátrányaihoz: a tanács jó, de a jelenlegi felállás mellett aligha megvalósítható. Az ellentéteket élező nyilatkozatok, tévéműsorok, újságcikkek ugyanis legalább annyira szolgálják a jobboldali toborzás, mint a határokon túl élő magyarok akár jól, akár rosszul felfogott érdekeit.

Ez az összefüggés a FÁZ tudósítója számára sem különösen rejtelmes. Legutóbb, igaz, a jelenleginél udvariasabban és halkabban, de azért félreérthetetlenül szóvá tette a népszerű ismeretterjesztő lektűrök gavallérosan – egyszerre két díjjal is honorált – szerzőjének legújabb fegyvertényét, a külföldi visszhangokat is kiváltó kijelentést: „nem sajtószabadságra van szükség, hanem »sajtótisztességre«”.

De az a cikk csupán kóstoló volt.

Most azonban kitálalt. Kiadta, ami az idők folyamán felgyűlt és a lelkét nyomta. Érdekes egybeesés, hogy újságja, a FAZ is épp most lett sokkal kritikusabb. Idáig kesztyűs kézzel bánt Kohllal, most csepüli. Többnyire nem közvetlenül, inkább másokat idézve, de annál jobban kiteregetve a „siralmas látványt nyújtó” kormány és kancellárja hibáit. Persze nem áll egymagában, de az is sokatmondó esemény, hogy részt vesz a többi újság kórusában.

És mindez egy olyan pillanatban történik, amikor „a kormány tekintélye vészesen meggyengült, ám ebből semmiféle haszon sem háramlott a meghasonlott ellenzékre. Összetört a mögöttünk hagyott bő esztendők társadalmi konszenzusa, nekivágódott a csoportok és szövetségek önzésének. A Rajna és az Odera között nő a kedvetlenség a Kelet-Németország megmentésével kapcsolatos óriási nehézségek és költségek miatt. Külföldön hétről hétre csökken Németország tekintélye.” – írja az egyik vezető hetilap.

Ez a válság, megtetézve az, egyre növekvő kölcsönös gyűlölködéssel ott van, s motiválja a nagykoalíció egyre hangosabb követelését. A nagykoalíciót, a CDU meg a szociáldemokraták közös kormányát valójában egyik érdekelt sem akarja. A közvélemény sem. Mégsem teljesen irreális e lehetőség, mert igazi tartalma a változás. A „meghasonlott, ötlettelen, cselekvésképtelen” Kohl-kabinet után egy új kezdet.

Nem volna helyénvaló párhuzamokat erőltetni, de valamiféle új kezdet mifelénk sem ártana, és ebbe többek között beletartozhatna a Németországhoz fűződő – és mindenképpen megőrzendő – kapcsolatok másfajta, illúziótlanabb kezelése is. Nemcsak a müncheni, augsburgi, meg a Lech mezején termett elvárások figyelése, hanem Bonn, Berlin, Frankfurt, Hamburg, mi több, a szociáldemokrata kancellárjelölt székhelyéül szolgáló Kiél véleményének a megszívlelése. Akkor is, ha az a szomszédos országok viszonylatában követendő politikára vonatkozik.

• Külföld