Skip to main content

Sárkányölő Gregor Gysi

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Neményi László
Németország


A kívülálló számára mulattató, az érintettek számára minden jel szerint vérre menő vita dúlt a Demokratikus Szocializmus Pártjában (PSD), a keletnémet utódpártban, a január végi pártkongresszusukat megelőző hetekben, ami magára a kongresszusra is rányomta bélyegét. A harmóniát és a pártegységet nagy becsben tartó számos befolyásos és kevésbé befolyásos párttag (valamint szimpatizáns) a fejét fogta: elvtársak, mire való ez az abszurd, önmarcangoló, pártkárosító vita alig néhány héttel a Nagy Októberi Választási Diadal után?

Valójában a Bundestag-választásokon elért jó eredmény jelentős mértékben hozzájárult a PDS lelkéért folytatott csetepaté kirobbanásához. A húsz százalékot megközelítő szavazatarány a volt NDK területén alakított új szövetségi tartományokban és az utódpárt köré vont karantén korhadásnak indulása hirtelen elképzelhetővé tette, hogy a lelki önsegélyező funkciókat betöltő miliőpárt belátható időn belül politikaformáló tényező lesz. Ennélfogva aktuálissá vált némi marakodás arról, hogy a párt milyen irányba és milyen módon befolyásolhatja majd a német politikát. A keletnémet választók csaknem egyötödének voksokban kifejeződő szimpátiája azzal is a PDS-en belüli vita kirobbanásának kedvezett, hogy egyfelől adut adott a siker kovácsai – a reklámzseni Gregor Gysi és reformer barátai – kezébe, másfelől pedig felbátorította azokat, akik korábban vagy azért voltak többé-kevésbé csöndben, mert bölcsnek találták terepszínű báránybőrt felöltve meghúzni magukat, vagy pedig azért, mert még kókadtak voltak a Fal leomlásának robajától.

De szerepet játszott a PDS-en belüli vihar kitörésében az izmos – a magyarnál, a lengyelnél, a litvánnál feltétlenül; sokkal izmosabb – (nyugat)német demokratikus politikai kultúra is. A német médiumok, a politikai ellenfelekről nem is beszélve, naponta felteszik azokat a kérdéseket a PDS-nek (Gretchen, hogy állunk a forradalommal, a szocializmussal, a többpártrendszerrel, a pluralizmussal stb.?), amelyeket Tamás Gáspár Miklós intézett 1993 karácsonyán a magyar unokatestvérpárthoz. Gysi és köre úgy vélte, hogy hasznos lenne ezekre a kérdésekre egymással harmonizáló, alkotmányhűséget és demokrácia iránti elkötelezettséget mutató, valamint koalíció- és kormányképességet demonstráló válaszokat adni. Egyebek mellett a helyes válaszok párton belüli rendszeresítését tűzte ki célul a „PDS elnökségének tíz tézise”, amelyet december elején hoztak nyilvánosságra.

Osztályharc és sztálinizmus

Gysiék nyilván számítottak arra, hogy a tézisek néhány elvtársnak – főleg a Kommunista Platform tagjainak – csípni fogják a szemét. De részben ez volt a cél: kiutálni a pártból a Kommunista Platform – legalább legzajosabb szóvivőit. Csakhogy Gysi tervez, a pártdemokrácia végez: a tézisek körül a vártnál sokkal nagyobb ricsaj keletkezett.

Botránykőnek különösen a tézisek két gondolata minősült. A negyedik tézisben Gysiék arra jutottak, hogy az osztályharc kategóriáiban nem lehet a jelen és a jövő problémáit megragadni. Osztályharc helyett a különböző társadalmi osztályok, rétegek és csoportok kiegyezésére tettek javaslatot, egy új társadalmi szerződésre, mert – érveltek – csak így lehet a jelenlegi „termelés, fogyasztás és életmód fejlődési irányát” megváltoztatni. Még felháborítóbbnak találtatott a nyolcadik tézis. Ebben a „reformerek” megtagadták a közösséget az NSZEP, a hajdani állampárt „centralista, demokráciaellenes politikájával, a sztálinizmussal”, és leszögezték, hogy az utódpárt nem kíván az NDK politikai struktúráihoz visszatérni.

Mélybolsevik ellencsapás

A Neues Deutschland, a volt központi orgánum és jelenlegi szocialista napilap szerkesztőségét elárasztották az olvasói levelek. Egyszerű párttagok, befolyásukat vesztett – vagy éppen PDS-körökben megőrző – pártfunkcionáriusok és ideológusok, az ex-NDK alkotó értelmiségének illusztris képviselői kérték ki maguknak azt a szemtelenséget, hogy a tézisek szövegezői az osztályellenség előtt kapitulálva egyoldalúan, sematikusan ítélik meg a letűnt „jobbik német államot”, besározzák emlékét, és semmibe veszik azt a sok áldozatot és jóakaratot, amit „a német földön először végrehajtott szocialista kísérlet” megkövetelt. A felháborodott levélírók természetesen azt is zokon vették, hogy a párt elnöksége búcsút akar inteni az osztályharcnak, és társadalmi szerződést akar kötni a „bankok és konszernek uraival”, ahelyett, hogy kisajátításukra törekednék. A felriadt pártreformerek csak nagy erőfeszítések árán – és talán némi szerkesztőségi segédlettel (megrögzött szokások nehezen pusztulnak) – voltak képesek az egyensúlyt tartani az újság hasábjain.

A mélybolsevikok és érveik nem nélkülözték a szofisztikáltságot – már ha az angolna sikamlósságát szofisztikáltságnak tekintjük. Az ideáltipikus mélybolsevik köntörfalazás nélkül elismerte, hogy az NDK-ban súlyos hibák is történtek egyes magas beosztású elvtársak részéről (a bürokrácia, az például elviselhetetlen volt), csak az ellen tiltakozott, hogy az NDK történelmét a hibákra redukálják. Továbbá helytelenítette, hogy az NDK-val kapcsolatban a pártvezetőség sztálinizmusról beszél. Ez már csak azért sem volt elfogadható számára, mert a sztálinizmus nagyon homályos kategória: szerinte nem is kéne addig használni, amíg az illetékes tudós elvtársak nem tisztázzák kellőképpen tartalmát. Különösen nem bunkóként, mert ez – ennyit azért lehet tudni a sztálinizmusról – színtiszta sztálinista módszer. Az intranzigensebbje esetleg azt is hozzátette, hogy a tudósok minden bizonnyal arra fognak jutni: a sztálinizmus merőben imperialista propagandafogalom, amely a szocialista eszme lejáratására szolgál. Mert végül is különbséget kell tudni tenni a Sztálin alatt elkövetett bűnök és a Szovjetunió Sztálin vezetésével végrehajtott modernizációja között.

Voltak levélírók, akik a reformerek – egyébként rendkívül ellentmondásos – stratégiai elképzeléseit bírálva alaposan leszedték a keresztvizet a kapitalizmusról, a burzsoá formális demokráciáról vagy a politikai pluralizmusról. A politikai pluralizmus – írta az egyik levelező – minden vélekedést jóváhagy, és minden tézist legitimál, kivéve azokat, amelyek, azzal az előnnyel rendelkeznek, hogy igazak. Tehát lényegében arra irányul, hogy a társadalmat megváltoztatni kívánó minden célirányos törekvést ellehetetlenítsen. Éppen ezért a pluralizmus és a szocializmus összeegyeztethetetlen, vagyis a pártnak nem szabad a pluralista társadalmat célul kitűznie.

Az ellenség megválasztásának tudománya

A PDS reformerei elhűlve tapasztalták, mennyi odaadó hívük volt, amíg a NSZEP vonalas funkcionáriusai és ideológusai voltak. „Sztálin szelleme lebeg a PDS vizei felett” – állapította meg a Neues Deutschland főszerkesztője. A megdöbbenés – talán – nem volt megjátszott. Noha Gysit és körét a mélybolsevikokkal való vita kiprovokálásakor a történelmi szükségszerűség mellett feltehetőleg az a hátsó szándék is motiválta, hogy az előcsalogatott őskövületek tombolása kiemelje saját civilizáltságukat, demokratizmusukat és pragmatizmusukat, arra valószínűleg tényleg nem számítottak, hogy tagságuk nemcsak ennyire „borzalmas”, de már ennyire meg is feledkezett a demokratikus centralizmus – a pártvezetés számára – praktikus elveiről. Gysi és Bisky (a Gysi által kiszemelt és két évvel ezelőtt engedelmesen megválasztott pártelnök) először tisztségeikről való lemondással fenyegetőzve igyekeztek észhez téríteni és a tézisek lenyelésére kényszeríteni pártjuk megvadult részét. Ezt szörnyen komolyan nem gondolhatták, mert a bejelentést követő napon gyakorlatilag visszavonták a tíz tézist, helyettük öt alapelvet fogalmaztak meg (immáron nem elnökségi javaslatként, csak egyéni kezdeményezésként, melyhez taktikusan megnyerték a régi motoros Hans Modrowot is, aki a daliás időkben Drezda párttitkára volt). A „Szocializmus mint út, módszer, értékorientáció és cél” című dolgozatban a szerzők jól érzékelhetően visszafogták a tézisek „antisztálinista” virtusát, jó szavakat találtak az NDK-ra, és egyelőre ad acta tették a társadalmi szerződés ötletét.

Ezzel egy időben a reformerek visszafogták támadásaikat a Kommunista Platform mint csoportosulás ellen, megfelelőbb, vagyis legyőzhető ellenfelet választottak maguknak, és minden tüzet a Platform egyetlen tagjára, a pártelnöksége is jelölt Sarah Wagenknechtre irányították. Sarah W. politikai nézetei valóban visszataszítóak. Röviddel ezelőtt „Antiszocialista stratégiák a rendszerek küzdelmének korában” címmel könyve jelent meg, amelyben mentegette a sztálini módszereket, bírálta Hruscsovot a huszadik kongresszuson tartott beszédéért, mivel ezzel átadta az ideológiai kezdeményezést az imperialista erőknek, védelmébe vette Csehszlovákia hatvannyolcas megszállását, és a pluralizmusról fentebb idézett eszmefuttatás copy right-ja is az övé. (A műről a Neues Deutschland január elején egyébként pozitív hangvételű kritikát közölt. A szerző akkor még nem számított a gonosz inkarnációjának.) De nézeteivel egyáltalán nincs egyedül a PDS-ben. Mi több, „mindegyikünkben van egy kis Wagenknecht is” – fogalmazott egy centrista „demokratikus szocialista”. (Lám, Kónya Imre nemzetközi hatását nem lehet alábecsülni.) Ezért aztán meglehetősen képmutató volt Gysi és Bisky azon követelése, hogy csak akkor hajlandók további pártszolgálatra, ha Sarah W.-t nem választja be a kongresszus a párt elnökségébe. Kicsit túlzónak tűnik az a vallomás is, hogy Wagenknecht tekintete láttán vagy nézetei hallatán „az embernek a hideg fut végig a hátán”. Különösen olyanok szájából, akik még nemrégiben Honeckerrel és Mielkével, a Stasi hírhedt főnökével cseresznyéztek egy tálból. Sarah W. ugyanis sem vérbíró, sem vallatótiszt, de még csak egy minden lében kanál személyzetis némber sem volt. Sarah W. pusztán egy durcás arcú, csipogó hangú, huszonöt éves, filozófia szakos diáklány, aki egy közismerten elhanyagolt témáról – Marx Hegel-recepciójáról – írja szakdolgozatát egy holland egyetemen.

A PDS kongresszusa az előzményeknek megfelelően viharosan zajlott le. A „revizionista” vezetés azért nagyjából képes volt kézben tartani az eseményeket. Sarah Wagenknecht nem lett az elnökség tagja. Ezzel szemben a párt alelnökévé választották Gysi protezséjét, Angela Marquardtot. A zöld hajú punkleány két évvel Wagenknechtnél is hamvasabb. A Gysi–Bisky–Modrow-féle öt pontot a kongresszus – változtatásokkal – jóváhagyta. Mindez elég volt ahhoz, hogy Gysiék győztesnek nyilvánítsák magukat.

De ez csak a történet egyik fele. Az elnökségnek korántsem olyan lett az összetétele, amilyennek azt Gysiék elképzelték. André Brie-t, Gysiék főideológusát nem választották meg pártigazgatónak – és nem azért, mert éveken keresztül a Stasi „informális munkatársaként” tevékenykedett. A legalábbis címében bernsteini ihletésű öt pontot hajszál híján halálra módosítóindítványozták. Egy ponton a kongresszus megszavazta, hogy a PDS-ben való tagsággal nemcsak – ahogy ezt Gysiék javasolták – a rasszizmus, az antiszemitizmus és a sztálinizmus dicsőítése összeférhetetlen, hanem az antikommunizmus is. Kínos huzavona után a kongresszus visszavonta saját határozatát, és olyan megfogalmazást fogadott el, mely szerint a párt ugyan nem lehet antikommunista, de tagjai között lehetnek antikommunisták. (A kommunizmus pártban való jelenlétének kívánatossága csak azért nem lett határozat, mert a Kommunista Platform a kommunizmust megszorító „demokratikus” jelzőt elfogadhatatlannak tekintette.)

A fősodorbeli német sajtó és a demokratikus pártok politikusai – egy–két keletnémet szociáldemokratától eltekintve – szkeptikusan viszonyultak a PDS kongresszusán történtekhez. „Nyoma sincs a megújulásnak” – írta a Zeit, és ez az általánosan elfogadott ítélet is. Okkal. Hiszen a PDS egyszer már szakított a „sztálinizmussal” 1989-es cégérátfestő kongresszusán, és akkor még mindenki úgy értette, hogy ez az „államszocializmussal” történő szakítást jelenti. Ehhez képest most, hetekig tomboló vita után, visszalépés történt.

De korántsem biztos, hogy ez ártani fog a pártnak. Egy kereszténydemokrata politikus rezignáltan megjegyezte: a PDS legnagyobb tartaléka az emberek rövid emlékezete. Egyáltalán nem kizárt, hogy néhány héten belül legtöbben úgy fognak emlékezni a PDS-kongresszusra, mint arra az eseményre, amelyiken Gysi legyőzte a sztálinista sárkányt: Sarah Wagenknechtet.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon