Neményi László

Nyomtatóbarát változat

A legenda szerint John F. Kennedy – frenetikus sikerű 1963-as nyugat-berlini látogatásának hatása alatt – súlyos belpolitikai gondok esetén felbontandó borítékot hagyott hátra utódjának. A boríték állítólag egymondatos levélkét tartalmazott: „Menj Németországba.” Alighanem ezt az anekdotát avatták azzá a mindenkori elnöknek szóló jó tanáccsá, hogy, „ha otthon problémáid vannak, látogass külföldre”. E bölcsesség nem pusztán azon a cinikus spekuláción alapul, mely szerint a diplomáciai hókuszpókuszok esetleg elterelhetik a figyelmet a belső gondokról, hanem azon a belátáson is, hogy az amerikai elnök tekintélyének egyik hagyományos forrása a külpolitika. Az elnök külpolitikai döntéseiben a legszabadabb, ezekbe a döntéseibe avatkozik bele legkevésbé a kongresszus, Amerikát a külföld előtt és külföldön képviselve lehet leginkább az, ami az alkotmány szerint: főparancsnok. A teátrális állami vendégségek ezt csak erősítik.

Globális gondok, hazai bajok

Clinton jóindulatú bírálói éppen ezért már régóta úgy érvelnek: az elnök az újraválasztási esélyek felől nézve is hibát követ el, amikor félvállról veszi a külpolitikát, és azt a benyomást kelti, hogy szinte kizárólag nagyszabású társadalompolitikai reformterveivel törődik. Még akkor is, ha megválasztását elsősorban annak az ígéretének köszönheti, hogy Bushsal ellentétben elsősorban nem a világ, hanem Amerika bajaira próbál orvosságot találni.

Nyilván ez a taktikai megfontolás is szerepet játszott abban, hogy Clinton aktívabb lett külpolitikailag, de nem ez a kizárólagos motívuma aktivizálódásának. Már régen rájött – miután a körmére égtek a globális gondok –, hogy nem elég a külpolitikára annyi idő, amennyit eredetileg szánt rá. Miként arra is: Amerikának és a világnak is rossz, ha az amerikai elnökről az a hír járja, hogy nem törődik a világgal. Mindenesetre a külpolitikai elkötelezettségét övező kételyeket eloszlatandó ebben az évben már harmadszor látogatott Európába. Kötelező megjelenését a Hét Nagy nápolyi csúcstalálkozóján ezúttal baltikumi, lengyelországi és németországi látogatással kötötte össze.

Persze ha egyszer az amerikai elnökről elterjed, hogy hidegen hagyja a külpolitika, a hiedelem önálló életre kel: előítéletté izmosodik. Clintonnak ráadásul valahogyan el kellene hitetnie: külpolitikai fellépései az előítéletekkel ellentétben nem hazai fogyasztásra szánt show-k, hanem fontos missziók, amelyeket egy szuperhatalom vezetőjének magától értetődően kell teljesíteni, és amelyeket, bármilyen terhet jelentsenek is, ő magától értetődően teljesít. Mind az amerikai közvéleményt, mind külföldi partnereit meg kellene győznie, hogy nem pusztán némi belpolitikai könnyebbség kedvéért kíván külpolitikai protokolleseményeket eredményként felmutatni.

Ez pedig már csak azért is nehéz, mert Clintonnak hihetetlenül nagy szüksége lenne egy kis belpolitikai könnyebbségre. Az elnök népszerűsége természetesen nem független politikai teljesítményétől, de legádázabb politikai ellenfelei, népszerűtlenségét fokozandó, jócskán izgatják is ellene a kedélyeket, mégpedig meglehetősen nemtelen eszközökkel. Senki, egyetlen közéleti személyiség sem, különösen elnök nem volt még kitéve olyan dühödt támadásoknak Amerika újabb kori történelmében, mint ő most – nyilatkozta nemrég Clinton keserűen.

Nem biztos, hogy nincs igaza. A liberális sajtó és a liberális közvélemény nem volt különösebben előzékeny a republikánus elnökökkel, Reagannel vagy Bushsal szemben – de igazságos sem –, és Quayle alelnök is joggal panaszkodhatna a „sajtóra”. De olyan pőre gyűlöletben még nem volt részük, mint amilyenben most az ultrakonzervatív és vallásos jobboldal irányából Clintonnak – pontosabban Clintonéknak. Hivatalba lépése óta célpontja a jól szervezett és jól finanszírozott hecckampánynak, mely gátlástalansága ellenére sem téveszti el hatását a közvéleményre.

Riga és Varsó

Egy ilyen szorongatott helyzetben lévő elnök természetesen szomjazik a sikerre, és nehéz róla elhinni, hogy nem a népszerűséget mutató százalékpontokra sandítva tervezi meg külföldi útjait. De ez nem elvi akadálya a jó diplomáciai teljesítménynek, és ettől még nem minősíthető eleve színháznak Clinton múlt héten befejezett körútja.

Nem is volt az. Ennek ellenére természetesen érthető és átérezhető a balti országok és Lengyelország polgárainak csalódása. Lényegében úgy találták, hogy Clinton csak szabadtéri színpadnak használta Riga és Varsó főterét, de tulajdonképpen nem volt mondandója számukra. Pedig volt, csak nem az, amit hallani szerettek volna, amit az egész térség hallani szeretett volna. Ugyan arra buzdította őket, hogy maradjanak meg a piacgazdaság és a demokrácia útján, de nem hirdetett meg nagyszabású gazdasági segélyprogramokat. Arról biztosította őket, hogy a vasfüggöny szerepét nem fogja átvenni a „közömbösség fátyla”, de a lengyelek számára nem húzta elő a kalapból a NATO-hoz való csatlakozás menetrendjét, a baltiak pedig nem kaptak egyértelmű támogatást az oroszokkal szemben. Sőt, Clinton tapintatosan arra intette őket, bánjanak jól orosz kisebbségeikkel. Szóvivője külön hangsúlyozta, hogy Berlinben elhangzott figyelmeztetése – óvakodni kell azoktól, akik a társadalmat a faji, nemzetiségi és vallási jellegű gyűlölet keltésével akarják megosztani – nemcsak a németeknek, hanem a baltiaknak, kelet-közép-európaiaknak és általában minden európainak is szólt.

Clinton világosan kifejezésre juttatta, hogy külpolitikájában az oroszokkal szembeni tapintat prioritást élvez vendéglátói biztonsági igényével szemben. Balti, lengyel és általában kelet-közép-európai szempontból Clinton rigai és varsói látogatása ennélfogva hagy kívánnivalókat maga után. Az amerikai sajtó nem is hallgatta el, hogy vendéglátói többet vártak az elnöktől. Mégsem valószínű, hogy a kelet-közép-európai csalódottság az amerikai közvéleményt különösebben megrendíti. A közvélemény-formáló elit körében ugyan nem lelkesedik mindenki Clinton és csapata puha oroszpolitikájáért, vannak, akik sajnálatosnak tartják, hogy Clinton még nem dolgozta ki a „reformországok” NATO-hoz való csatlakozásának menetrendjét, és hogy nem értékeli kellőképpen azokat a geopolitikai tényeket, amelyek az Oroszországhoz közel fekvő országok félelmeit okozzák, de az ellenállás nem különösebben erős, és hiányzik belőle a szenvedély. Ha pedig a vitás koncepciós kérdésektől eltekintünk, az elnök kikezdhetetlen diplomáciai teljesítményt nyújtott mind a lett, mind a lengyel fővárosban: sikerült leszerelnie „követelődző” vendéglátóit.

Nápoly, Berlin, Bonn

A hét nagy ipari ország vezetőinek csúcstalálkozóján Clintonnak nem sikerült magát teljes mértékben ahhoz a jelszóhoz („csak semmi galiba”) tartania, amelynek jegyében munkatársai európai körútját megtervezték. Balszerencséjére a haiti fejlemények és Kim Ir Szen halála miatt túl sokat kellett foglalkoznia a sajtóértekezleteken a két érintett kis országgal, és így alig volt alkalma a nagy dolgokról beszélni. De kollegái úgy vélik, az elnök egyébként sem nyújtott túl ragyogó teljesítményt a világgazdasági csúcstalálkozón. Az International Herald Tribune elemzése szerint a partnerországok vezetői egyre jobban csodálkoznak azon, milyen könnyedén változtatja meg a véleményét az Egyesült Államok első embere, és mennyire hajlamos kiérleletlen javaslatokkal előállni.

A nápolyi csúcstalálkozón is ez történt: Clinton először benyújtott egy javaslatot a kereskedelmi korlátok GATT-egyezményen túlmutató leépítéséről, majd miután támogatók nélkül maradt, minden különösebb ceremónia nélkül visszavonta. Ez a szeszélyes magatartás az elemzés szerint nem vet jó fényt az elnök döntéshozatali módszereire, alkalmas arra, hogy megrendítse a beléje vetett bizalmat, és arra utal, hogy az elnök szívesebben veszi, ha szeretik, mint ha félnek tőle. Clinton kollegái indiszkrét módon a nyilvánosság előtt csodálkoztak a benyújtott, majd visszavont amerikai javaslat értelmén.

Lehet, hogy az európai szövetségesek Clinton és az amerikai delegáció magatartását valóban rendhagyónak és valóban rejtélyesnek tartották. Ennek ellenére nagyon valószínű, hogy tíz évvel ezelőtt akkor sem hozták volna zavarba az amerikai elnököt, ha nem Reagannek hívják. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy az amerikai elnöki hivatal súlyának csökkenéséért kizárólag a poszt jelenlegi tulajdonosa a felelős. A tíz évvel ezelőttihez képest Amerika súlya is csökkent, noha mára egyedül maradt szuperhatalomként a világpolitika porondján. Csakhogy éppen ezért elveszítette a szabad világ védelmezőjének nimbuszát. Mivel nincs szovjet ellenség, Amerika szövetségesei nem érzik szükségét, hogy minden további nélkül fejet hajtsanak az amerikai akarat előtt. A kereskedelmi korlátok további leépítésével kapcsolatos javaslat lehetett kiérleletlen ötlet, de a Nyugat-Európába irányuló kelet-európai export megkönnyítése régóta napirenden van, s Clintonnak mégsem sikerült ígéretet kicsikarnia ez ügyben sem.

A jutalomjátéknak, az európai turné csúcspontjának elképzelt németországi látogatás is azt példázta, hogy elmúltak azok az idők, amikor az amerikai elnök szenvedélyeket ébresztett: szenvedélyes hálát vagy szenvedélyes elutasítást. A történelmi színhelyen, a Brandenburgi Kapunál megtartott beszédét sokan meghallgatták, udvariasan meg is tapsolták, de hol volt ez a tömeg attól a hárommillióstól, amely szinte napra harmincegy évvel azelőtt Kennedyt üdvözölte ugyanitt? S hogyan viszonyul az a néhány boszniai muszlim tüntető, akik illedelmes kéréssel fordultak Clintonhoz (Elnök Úr! Ne hagyja felosztani Boszniát!), a Johnson, Nixon és Reagan ellen hajdanán tüntető tízezrekhez? A korszellemet az alternatív-baloldali berlini Tageszeitungnak sikerült a legjobban rögzítenie. Clinton Brandenburgi Kapunál tartott beszédét őszinte szimpátiával kommentáló cikküknek a Na, és? címet adták. Clinton súlytalansága minderre nem lehet magyarázat…

Egyébként Clinton megígérte a németeknek – németül –, hogy Amerika „most és mindörökké” a németek oldalán fog állni. Ez az ígéret megnyugtató a németek számára, de ennek a kijelentésnek ma már nincs akkora jelentősége, mint Kennedy harmincegy évvel ezelőtt elhangzott híres, szintén németül elhangzott mondatának: berlini vagyok. Clinton sem számol azzal, hogy Amerikának a belátható jövőben Németország segítségére kell sietnie. Sokkal inkább számít arra, hogy Németország lesz képes és hajlandó Amerikát tehermentesíteni.

• Külföld