Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt hét végén, november kilencedikén, Németország nem annyira a fal két évvel ezelőtti örvendetes leomlására emlékezett, hanem inkább egy ötvenhárom évvel ezelőtti szégyenteljes eseményre: a Reichskristallnachtra, a nácik által rendezett zsidóellenes pogromra. A különböző pártok, egyházak és szakszervezetek átfogó szövetsége ugyanis az „Együttélésért – a gyűlölet és az erőszak ellen” mottóval akciónappá nyilvánította november kilencedikét, a véres erőszaktól sem visszariadó idegengyűlölet elleni protestálás napjává. A tiltakozó tüntetéseken Németország-szerte jóval több, mint százezer ember vett részt.

Ezzel szemben legalább két nagyságrenddel kisebb azoknak a száma, akik gyűlöletből vagy unalomból, ideológiai elvakultságból vagy bestiális butaságból ölnek. Igaza van tehát azoknak a német politikusoknak, akik úgy vélik, hogy a németek általában nem idegengyűlölők. De ez aligha vigasztalja azokat a balszerencsés külföldieket, akik az év első nyolc hónapjában elkövetett négyszáz erőszakos cselekmény áldozatai lettek.

Az idegengyűlölet az aktív – tettlegességre, sőt gyilkosságra vetemedő – idegengyűlölők viszonylag csekély száma ellenére sem pusztán rendőri probléma. Nem az, mert minden, külföldieket terrorizáló bőrfejűre juthat vagy százezer német polgár, aki a külföldiek nagyszámú beáramlását komoly fenntartásokkal kezeli, aki úgy gondolja, hogy ha nem lenne túl sok idegen Németországban, akkor idegengyűlölet sem lenne. A „túl sok” persze ízlés dolga is, s bizonyára túl sok német rendelkezik túl kifinomult ízléssel ebben a tekintetben. (Nem utolsósorban a nyugati mércével mérve „idegenmentesnek” tekinthető volt NDK-ban.) De ez nem változtat azon a tényen, hogy a német átlagpolgár – csakúgy, mint átlagos jósors-társa a többi fejlett, ipari demokráciában –joggal, okkal hiszi, hogy a beindulóban lévő legújabb kori népvándorlás fenyegeti jólétét és biztonságát. Sőt, akkor sem téved nagyot, ha úgy véli, hogy a főáramba tartozó politikusok nem rendelkeznek stratégiai válasszal erre a kihívásra. Éppen ezért fennáll a veszély, hogy jóravaló német polgárok tömegei – mondjuk, a szavazatok 10 százalékát kitevő tömegei – megunván a demokratikus politikusok szócséplését s pepecselését, felülkerekednek demokratikus domesztikációjukon, és a szélsőjobboldal elvi szintre emelt embertelenségének híveivé szegődnek. Ugyanakkor az az alternatíva is elég vigasztalan, hogy demokratikus politikusok kerülnek a „tömegek uszályába”. Igen valószínű, hogy Németországban mindkét szívderítő lehetőség be fog következni.

Az idegenproblémával kapcsolatos „szócséplés” jórészt a német alaptörvény 16. cikkelye körül folyik, amely kimondja, hogy a politikai üldözöttek menedékjogot élveznek Németországban. Ezzel a Szövetségi Köztársaság alapító atyái – a náci üldözés elől hiába menedéket keresők sorsának hatására – a világon egyedülálló módon elidegeníthetetlen joggal ruházták föl idegenek számszerűleg meghatározhatatlan csoportját. Ez az elidegeníthetetlen jog azoknak is előnyt jelent, akik nem lehetnek a cikkely kedvezményezettjei, mert politikai üldöztetésüket csak színlelik. Ugyanis menekültstátusért való folyamodását mindenki egészen az Alkotmánybíróságig elviheti, tehát gyakorlatilag éveken keresztül legálisan tartózkodhat Németországban.

A „menedékjogi csalás” megakadályozása érdekében a két konzervatív párt, a CDU és a CSU az alkotmány módosítására törekszik. Koalíciós partnerük, a liberális FDP, a jogállamiság lovagjaként ettől mereven elzárkózik. A szociáldemokraták némileg rugalmasabbnak mutatkoznak, de kompromisszumkészségüknek a konzervatív pártok szempontjából túlságosan magas lenne az ára: a szociáldemokraták ugyanis az ún. népi németeknek a hazatelepülési jogát szeretnék korlátozni. (Politikai menedéket tavaly szűk kétszázezer személy kért, négyszázezer népi német viszont „hazatelepült”.)

A vita magas színvonalon folyik, ahogy ezt a németektől el is lehet várni. De valahol mégis „sunyi”. A konzervatív pártok öreg rókái aligha hiszik komolyan, hogy egy német alkotmánymódosítás befolyásolni fogja példának okáért a tamilok migrációs szokásait. Számukra a szocdem nyet miatt meghiúsuló alkotmánymódosítás a fontos, hogy a jövőben minden nemszeretem külföldit az SPD vendégének lehessen nevezni. A liberálisok kiállásának értékét – amellett, hogy bölcsességéhez fér némi kétely – csökkenti az a tény, hogy vele csak babérokat arathatnak, a záptojásoktól nem kell félniük. Alig tízszázalékos pártként alkotmánymódosítást sem kieszközölni, sem megakadályozni nem tudnak. A szociáldemokraták árukapcsolásos javaslata is inkább az Oskar Lafontaine körüli posztpopulisták cinikus pragmatizmusának terméke, s nem az etnikai nemzetfelfogástól a republikánus nemzetfelfogás irányába való elmozdulásból következik. Érzik, és minden bizonnyal jól érzik, hogy a német polgár a Kazahsztánból a Ruhr-vidékre szalajtott népi némettel is vonakodik megosztani vajas kenyerét, és remélik, hogy ebből az önzésből tőkét lehet kovácsolni.

Weizsäcker szövetségi elnök arra szólította fel a pártokat, hogy ne csináljanak választási témát az idegenproblémából. Felhívása valószínűleg pusztába kiáltott szó fog maradni, s ez talán nem is olyan nagy baj. A jólét fellegvárait ostromló nincstelen milliók által okozott problémákat sem Németországban, sem másutt nem lehet gentleman agreementtel rendezni, a választópolgárok elől alkotmányjogi érvek fátyla mögé elrejteni. Demokratikus politikusok nem akkor viselkednek felelősségteljesen, ha problémákat hallgatnak el, hanem akkor, ha vitáik sunyisági kvóciensét nem emelik a feltétlenül szükséges mérték fölé.

(München)

• Külföld