Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

A 11,2 millió választópolgár igen vékony szeletekre szabdalta a lengyel parlamenti tortát. Egyszerre volt bőkezű és fukar. Bőkezű, hisz a szejm 460 képviselői székét csaknem 30 párt között osztotta szét, s fukar, mert az igen széttagolt és kiegyensúlyozott új lengyel parlament öt legnagyobb pártjának együttesen is csak minimális többséget juttatott. Nem csoda, hogy a vártnál nehezebbnek mutatkozik a választási „citromtorta” megemésztése.

Posztkommunista pezsgő

A posztkommunista baloldal úgy vélte, minden oka megvan arra, hogy pezsgőt is bontson a tortához: szócsöve, a Trybuna munkatársai pezsgős örömünnepet ültek a Wlodzimierz Cimoszewicz vezette Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) 60 mandátumának hírére, miközben az Állampolgári Centrum Megegyezés és a Katolikus Választási Akció vezetői fenyegető kommunista előretörésként értékelték az SLD választási eredményeit. A liberálisok szerint épp a Centrum Megegyezés, a Katolikus Választási Akció és a Lech Walesa által szított ún. dekommunizációs kampánynak is komoly szerepe volt a baloldal sikerében. Minden bizonnyal igazuk van. Az antikommunista kirohanások kétségtelenül csökkentették a Centrum Megegyezés táborát és Walesa tekintélyét. Az azonban valószínűtlen, hogy ettől – mint azt Jacek Kuron sugallta – jelentősen növekedett volna az SLD-szavazók száma. A posztkommunisták ugyanis – legalábbis az első felmérések szerint – inkább Stanislaw Tyminski országos listától megfosztott X Pártjának és Tadeusz Mazowiecki Demokratikus Uniójának táborából hódítottak szavazókat.

Jó néhány megfigyelővel ellentétben nem a posztkommunisták relatív előretörését tekintjük a jelenlegi helyzet legdrámaibb mozzanatának. A posztkommunisták stabil jelenlétét már a múlt évi elnökválasztás eredményei is jelezték. Érdemes azt is megjegyezni, hogy az SLD jelenlegi 11,9 százalékát kb. 250-300 ezerrel kevesebb szavazattal érte el, mint a múlt évi 9,2 százalékot.

A keresztény-nemzeti veszély

Ha eltekintünk az Állampolgári Centrum Megegyezés és a Katolikus Választási Akció olykor kétségtelenül irritáló stílusától, némi fenntartással kell kezelnünk a „keresztény-nemzeti fordulat veszélyéről” szóló, olykor jogos félelmeket is. A Jaroslaw Kaczynski nevével fémjelzett Centrum Megegyezés vereséggel felérő 8,7 százaléka (44 mandátum) és az elsősorban nyugdíjasok, csupán általános iskolát végzettek, valamint a nők által támogatott Katolikus Választási Akció 9,7 százaléka (49 mandátum) nem tekinthető kiemelkedőnek. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi ellenzékiségéből fakadó politikai legitimitását vesztett egyház – alaposan megsértve a választási törvényt – milyen intenzív kampányt folytatott a Wieslaw Chrzanowski vezette Katolikus Választási Akció mellett.

Jóval nagyobb meglepetés Leszek Moczulski Független Lengyelország Konföderációjának (KPN) – a jelenlegi parlament újoncának – 46 mandátuma. Annál is inkább, mert az elnökválasztás óta megduplázódott táborukat leginkább a lengyel munkások erősítették. S ez nem elsősorban a hagyományos baloldal, hanem a Szolidaritás szociáldemokrata irányzatainak (a Munka Szolidaritásnak, a Demokratikus Társadalmi Mozgalomnak és a Demokratikus Unió baloldalának) komoly figyelmeztetés.

A Szolidaritás-mítosz mítosza

Fogalmazzunk határozottan: a Szolidaritás nem ezen a választáson szenvedett végső vereséget, hanem jóval korábban. A LEMP elleni harcból született mozgalom ugyanis már a kezdet kezdetén olyan különböző társadalmi-politikai csoportokat fogott össze, melyeknek más körülmények között nem sok közük lett volna egymáshoz. Ez már az állampárt ’89-es bukását követően egészen nyilvánvalóvá vált. Október 27-én tehát nem a Szolidaritás-eszme, mítosz stb. szenvedett vereséget, hanem „utódintézményei”, a Szolidaritás szakszervezetek (NSZZ Solidarnosc, Népi Megegyezés) és a posztszolidaritási pártok egy része (Demokratikus Unió, Állampolgári Centrum Megegyezés), aminek igen konkrét okai vannak.

Közülük a legfontosabb a Balcerowicz-program, melyet drasztikus megszorításai és egysíkú monetarizmusa miatt egyre többen bírálnak. S már nemcsak a populisták, nemcsak a posztkommunista bal és a keresztény-nemzeti jobb, de még a liberális közgazdászok egy része is.

A vidéki Lengyelország például látványos kritikáját adta a Mazowiecki-kabinet és a Bielecki-kormány mezőgazdasági politikájának. Nemcsak azzal, hogy a parasztpártokra szavazott, de azzal is, hogy közülük a Waldemar Pawlak vezette radikálisabb Lengyel Néppártot (48 mandátum) preferálta, s nem a kormányokat ugyan bíráló, de azokhoz mégis közelebb álló posztszolidaritási Népi Megegyezést (27 mandátum). S a jelenség nem egyedi: valamennyi „meglepetéspárt” (SLD, PSL, KPN, WAK) választási kampányának egyik fő motívuma volt Leszek Balcerowicznak és sokkterápiájának ostorozása.

Balcerowicz programjának következményei ugyanis alaposan kikezdték a lengyel társadalom tűrőképességét. Hiába töltötte meg a boltok polcait, hiába szorította 40 százalék alá a hiperinflációt, tette belsőleg konvertibilissé és értékállóvá a zlotyt, a lakosság túlnyomó többsége (81 százaléka) szerint az ezekért fizetett ár túl nagy: 2 millió munkanélküli, 2 milliárd dolláros költségvetési hiány, elszegényedés, a kultúrára és az egészségügyre fordított összegek drasztikus csökkentése stb. Valószínűleg ez az indulat tagolta szét az új lengyel parlamentet.

A sokkterápia kritikája

A lengyel politika előtt álló legfontosabb kérdés ma az, hogy mi lesz a két éve folyó gazdasági programmal. Az nyilvánvaló, hogy a reform tempóján és néhány területén módosításra van szükség. A lakossági terhek mellett ugyanis más figyelmeztető jelek is a program válságát mutatják. Az ipar recessziója a múlt évi 37 százalék után az idén 51,5 százalék lesz; a beruházások volumene is immár 3 éve folyamatosan csökken (idén 10 százalékkal); a külkereskedelmi egyensúly terén is kedvezőtlen jelek mutatkoznak, arról már nem is beszélve, hogy a keleti piac összeomlása és az állami támogatás drasztikus leépítése válságba sodorta a lengyel falut és mezőgazdaságot. A Janusz Lewandowski vezette privatizációt is komoly politikai támadások érték, az elmúlt hónapok botrányai pedig a pénzügyi és bankrendszer elavultságára mutattak rá igen élesen, hogy egyéb politikai felhangjairól ne is beszéljünk.

A jelenlegi szejmben nincs olyan koalíciós lehetőség, melyhez ne lenne szükség igen komoly kompromisszumra. Ezt nemcsak a Demokratikus Unió első kormányalakítási tárgyalásainak kudarca mutatja, de az is, hogy igen gyorsan kútba esett a Liberális-Demokrata Kongresszus, a Centrum Megegyezés, a Független Lengyelország Konföderáció és a Katolikus Akció tervezett koalíciójának terve is.

A megfigyelők egy része – talán kicsit megszokásból és elhamarkodottan – Walesa (egyébként tőle szokatlan kompromisszumkészségről tanúskodó) koalíciós ajánlatait is igen élesen kritizálja, mondván: az elnök diktatórikus hatalomra tör. (Walesa ajánlatai: 1. posztszolidaritási koalíciós kormány; 2. posztszolidaritási koalíciós-elnöki kormány; 3. a hét legnagyobb parlamenti párt koalíciós-elnöki kormánya; 4. szakértői elnöki kormány.)

Pedig jobb, ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy a Belweder-palota támogatása nélkül nem jöhet létre erős és életképes koalíciós kabinet. A pártoknak az elnöki hatalomhoz való igen megosztott viszonya miatt ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ma nem az a fő kérdés: parlamentáris vagy elnöki rendszer lesz-e Lengyelországban, hanem az, hogy a parlamentáris rendszerre voksoló pártok képesek-e megakadályozni, de legalábbis korlátozni egy „puha” tekintélyuralmi rendszer kiépülését.

(Varsó)

• Külföld