Tálas Péter

Vissza a főcikkhez →

Aligha vitatható, hogy az Olszewski-kabinet igen komoly politikai baklövést követett el, amikor június 4-én „nyilvánosságra hozta” az ügynöklistákat, mégis leegyszerűsítés lenne csupán ezzel magyarázni a kormány bukását. Botorság lenne „felülni” Olszewski azon nyilatkozatának, amely szerint kormányát nem hibái miatt buktatták meg, hanem azért, mert le akarta leplezni az állami vezetésbe és a parlamentbe bejutott egykori titkosügynököket. Az Olszewski-kabinet napjai jó ideje meg vannak számlálva.

Olszewski, a volt ellenzék egykori védőügyvédje ugyanis alig több mint öt hónapja Walesa, a lengyel liberálisok, tehát a Demokratikus Unió (UD) és a Liberális Demokrata Kongresszus (KLD), illetve a Moczulski vezette Független Lengyelország Konföderáció (KPN) szándéka ellenére került a Keresztény–Nemzeti Egyesülés (ZChN) és Centrum Megegyezés (PC) vezette ötpárti, jobbközép, „ideológiai koalíció” élére. Csakhamar kiderült az is, hogy a kabinet előtt álló legfontosabb feladatokat (az 1992-es költségvetés elfogadtatását és a választások nyomán előállt patthelyzetet feloldó alkotmánymódosítást) a kormányfő csak bázisának kiszélesítésével oldhatja meg. Nem véletlen tehát, hogy március 5-ét, a költségvetés szejmbéli bukását követően tárgyalásokat kezdett kormányának stabilizálása érdekében.

Olszewskinek erre lényegében négy lehetősége adódott:

1. „programkoalíció”, azaz megegyezés az ún. kiskoalícióval (UD, KLD és a „Sörpárt”), aminek feltétele a Balcerowicz-prog-ram alapjainak fenntartása lett volna;

2. a Pawlak vezette Lengyel Néppárt (PSL) tartós támogatásának megszerzése, az „antirecessziós” politika felvállalása révén;

3. a KPN támogatásának megszerzése, amelyért Moczulskiék meglehetősen magas árat, két vagy három miniszteri széket (közöttük a nemzetvédelmit) követeltek;

4. az említettek valamilyen variációja.

A képletet csak bonyolította, hogy eközben a kabinet nem tekinthetett el a jelenleg a liberálisokat támogató s önálló politikai törekvéseit is megfogalmazó Walesa, illetve a Balcerowicz-program folytatását szorgalmazó külföldi hitelezők elvárásaitól sem.

Az Olszewski-kabinet azonban képtelen volt a kompromisz-szumra, s mivel a kormányfő nem engedett személyi kérdésekben, április 22-én kútba esett a „nagykoalíció” lehetősége. Május folyamán változatlan gazdaságpolitikája miatt a PSL is eltávolodott a kabinettől; június 2-án pedig megszakadtak a kormány és a KPN tárgyalásai. Tovább mérgezte a kabinet és Walesa kapcsolatát, hogy Olszewski az államapparátus (pl. a belügy, a hadsereg, a külügy) radikális és szinte kizárólag politikai szempontokat figyelembe vevő lecserélésével akarta pozícióit erősíteni. Ezután szánta el magát – talán a kudarcok okozta végső indulatában – az említett végzetes lépésre.

A közhiedemmel ellentétben a jelenlegi lengyel hatalmi viszonyok legnagyobb problémája nem a szejm „sokpártisága” (a 18 „parlamenti klub” közül ugyanis 9 birtokolja a mandátumok 88,9 százalékát), sokkal inkább az, hogy egyrészt a szejm már-már bénítóan kiegyensúlyozott, másrészt főszereplői igen eltérő és a maguk tisztaságában megvalósíthatatlan politikai programokat, illetve koncepciókat képviselnek. A szejmbéli patthelyzet ugyanis automatikusan megnöveli a „középerős” Walesa súlyát, aki olykor talán nem túl szimpatikus formában megfogalmazott önálló politikai törekvése (az „elnöki rendszer” megteremtése) mellett összességében kiegyensúlyozó szerepet tölt be, pontosabban: ilyet kíván és kényszerül betölteni. S akkor még meg sem említettük, hogy a kormány, a szejm és az elnök közötti egyensúlyozási kényszert a lengyel gazdaság mozgásterének szűk volta is alapvetően meghatározza.

A ZChN és a PC vezette Olszewski-kabinet tevékenysége és bukása éppen azt bizonyítja, hogy a tényleges programbéli kompromisszumot, amelyet csakis egy közös és erősen lehatárolt gazdasági program alapozhat meg, életveszélyes politikai vagy ideológiai harccal helyettesíteni, ez ugyanis mindenféle politikai intézmény tekintélyét (kormány, szejm, elnök) megsemmisítheti. Nem véletlen tehát, hogy a lengyel sajtóban az utóbbi időben már nyíltan felvetődött az „állam válságának” problámája.

Bár a szejm igen gyorsan megválasztotta Olszewski utódját, és megszavazta az ország (nota bene: igen szigorú) költségvetését, a két aktus még nem jelenti a fenti probléma megoldását. Az sem tudható, hogy a fiatal Waldemar Pawlak egyáltalán képes lesz-e létrehozni egy kormányt (s milyet). Ez ugyanis ma elsősorban a pártokon, s a legkevésbé sem rajta múlik.

• Külföld